Iránnak hosszabb távon nincs esélye a zavarkeltésre: az olaj- és a gázipar azonnal reagált a Hormuzi-szoros lezárására
Irán hétfőn ismét az Egyesült Arab Emírségek olajinfrastruktúráját támadta, így legújabban Fudzsejra kikötőjét és finomítóját. Egy harci hír, amely beleolvad a sok egyéb háborús hírbe, de valójában nagyon fontos folyamatot tükröz: azt, hogy
Irán nemcsak a Hormuzi-szorost szeretné mások számára járhatatlanná tenni, de annak elkerülését is akadályozná.
Magyarországon sokat hallunk arról, hogy milyen fontos az, hogy különböző alternatívák álljanak rendelkezésre az energiaszállításban. Nálunk ez a mondat főleg arról szól mostanában, hogy Magyarország kőolajellátásában megmaradjon mindkét Magyarországot elérő vezeték, így az orosz olajat szállító Barátság-vezeték és az egyre fontosabb szerepbe kerülő, Horvátországból induló, tengeri olajat hozó Adria-vezeték. Az iráni konfliktus és a Hormuzi-szoros lezárása most különösen felerősítette azt a globális tudást, hogy mekkora kockázat az, ha egyetlen útvonalnak, az ottani geopolitikai konfliktusnak van kitéve a nyersanyag-logisztika.
Ebben a témában remek cikkek és térképek jelennek meg a nemzetközi sajtóban, így például a Reuters készített egy nagyon informatív összeállítást.
Írásunkban azt szeretnénk bemutatni, hogy március 16-án több mint két héttel az iráni háború megkezdése után kezd teljesen átalakulni a nemzetközi olajipar gondolkodása. Az energetikában már nem arról szólnak az elemzések, hogy miként tudná például az Egyesült Államok elérni, hogy a Hormuzi-szoros újra járható legyen, hanem sokkal inkább arról, hogy a térség nagy szénhidrogén-termelői, egyben olajtermékgyártói miként tudnak olyan logisztikát kiépíteni, ami fennmarad akkor is, ha Irán tartósan háborús zóna marad. Csak, mint látni fogjuk, össztűz alatt ez nem is olyan könnyű.
Minden megakadt a térségben
A világnak most fáj, hogy 100 dollár feletti az olajár, de a hatások eltérőek. Lehet, hogy a Hormuzi-szorossal történtek hatása egy német autós életében is megjelenik, mert hirtelen 2 euró helyett most 2,40-ért kell tankolni az üzemanyag literjét, de azért valójában egy nyugati fogyasztó életében ez még nem akkora tragédia.
Sokkal nagyobb gondban vannak azok az országok (elsősorban Szaúd-Arábia, Katar, Kuvait, Egyesült Arab Emírségek), amelyek most nem tudnak elég szénhidrogént kiszállítani, és már a termelésüket is vissza kellett fogniuk.
A kisebb államoknak az is tragikus, hogy a dollár tízmilliárdos termeléskiesés és a létesítményekben esett károk mellett nagyon negatív lett az országok biztonsági helyzetének megítélése, sorra maradnak el a térségbe tervezett sportesemények.
A Forma–1-es szövetség már bejelentette, hogy a Közel-Keleten kialakult háborús feszültség miatt törli az áprilisra tervezett bahreini és szaúd-arábiai versenyét. Nem rendezik meg a 2026-os Finalissimát sem, amelyen az Európa-bajnok Spanyolország labdarúgó-válogatottja és a Copa América-győztes Argentína találkozott volna. A mérkőzést március 27-én rendezték volna a dohai Lusail Stadionban, ez lett volna a várva várt csúcstalálkozó Lionel Messi és Lamine Yamal között.
Ez ugyan az európai szövetség, az UEFA égisze alatt lett volna, de a FIFA-val, vagyis a nemzetközi futballszövetséggel is meggyűlhet a baja az érintetteknek: az újabb olajháborúk évtizedeiben Oroszország, Katar, az Egyesült Államok és Szaúd-Arábia is kapott vb-rendezési jogot, bár a szaúdi vb csak 2034-ben lesz, addig még megnyugodhatnak a kedélyek.
Ezek sem hangzanak jól, de azért az olajkiesés még sokkal nagyobb összeg. Ám, ahogy Tunkli Dániel, az Accorde Alapkezelő befektetési igazgatója egy friss podcastban rámutatott, valójában a térség országai már régóta készültek az esetleges lezárásra, és valamennyire már tudtak is lépni. A szaúdiak ezért építették meg a Petroline elnevezésű, kelet-nyugati nyersolajvezetéküket, amely elsőre elsüllyedt befektetésnek is tűnhetett, hiszen szinte az ország keleti tengerpartjáról „eddig értelmetlenül” vitte át az olajat a nyugati partra. Az Egyesült Arab Emírségek pedig a Habshan–Fudzsejra olajvezetékével kerülte meg a szorost. Csak, mint látjuk, Irán most éppen itt támadt.
Mutassuk be a két elkerülési ötletet eggyel részletesebben! Az 1201 kilométer hosszú szaúdi vezeték Szaúd-Arábia, Bahrein és Katar közelében elterülő keleti mezőitől indul, egészen pontosan az Abqaiq olajmezőtől és a Vörös-tengernél található Janbu kikötővárosig halad. Janbu egy nagyon fontos kőolajszállítási helyszín, ma már Dzsidda után az ország második legfontosabb kikötője, ahol három olajfinomító és egy műanyagipari létesítmény is található.
Emellett az exportot segítendő, a városban két nagyobb tengeri kikötő is működik, ezeket éri el az a csővezeték, amit még az 1980-as években, az iráni-iraki háború alatt építettek, hogy a szaúdi olajexport megkerülhesse a már akkor is kockázatot jelentő Hormuzi-szorost. Békeidőben túl sok értelme nem volt, csak nagyjából napi 1 millió hordó olajat szállított, de most elég hamar felfuttatták a napi 7 millió hordós csúcskapacitására. Természetesen ez a vezeték is támadható, korábban érte is már Jemen felől húszi dróntámadás, de most aranyat ér ez az útvonal.
A szomszédban a Habshan-Fudzsejra olajvezeték célja hasonló. Megértéséhez az Egyesült Arab Emírségek térképét érdemes megnézni, Fudzsejra kikötőváros ugyanis már a Perzsa-öbölhöz képest túl van a szoroson, vagyis ez az útvonal is arra jó, hogy kikerülje a szűkületet, ne legyen kitéve az Abu-Dzabiból induló olaj Irántól. A vezetéket nem is olyan régen építették, teljesen csak egy évtizede készült el, 360 kilométer hosszú és napi 1 millió hordó olaj tudja kikerülni így a szorost. Jelentős részben kínaiak építették és érdekesség, hogy a kikötőben működő nagy finomító, a Pak-Arab Finomító legnagyobb tulajdonosa nem is a helyi, hanem a pakisztáni olajcég. Most azonban Fudzserja ég, találat érte, ami jól mutatja, hogy Irán egyre szélesíti a konfliktusait, több arab államba is belerúg, amikor rombol.
Még Irán is kerülni akart
Talán meglepő a mostani helyzetben, de korábban maga Irán is félt ettől Hormozi-szoros jelentette kockázattól, hiszen a vezetés úgy gondolkodott, hogy a legjobban mégis csak ő kitett a szoros átjárhatóságának. Épp ezért az ország bejelentette, hogy megépíti a Goreh-Jask csővezetéket, ami 1000 kilométer hosszú, és ennek a napi 1 millió hordós kapacitású vezetéknek is az a deklarált célja, hogy megkerülje a Hormuzi-szorost.
Ez akár az egész iráni export leszállítására, de legalábbis annak a kétharmadára alkalmas lenne, más kérdés, hogy mivel a vezetékre eddig nem volt szükség, nagy kérdés, hogy ez valóban használható-e, és az például nem ígér sok jót, hogy Irán éppen a Jaskban található tengerészeti flottájával próbálná a szoros forgalmát korlátozni. Vagyis a vezeték vége közel van egy katonai támaszponthoz.
Az pedig már történelem, hogy valaha volt egy másik hatalmas csővezeték is, amely Szaúd-Arábiából Libanon felé kerülte a szorost, de ha elmondjuk, hogy a Transzarábiai-vezeték (Trans-Arabian Pipeline) Szaúd-Arábia, Jordánia, Szíria és Libanon útvonalon haladt, de olykor Izrael is képbe került, mert elfoglalta azt a Golán-fennsíkot, ahol áthaladt a cső, nem árulunk el nagy titkot, hogy folyamatos veszekedések övezték a vezeték működtetését, amit végül évtizedekkel korábban már teljesen leállítottak.
Pótolható
A szakma szerint bármekkora is az aktuális zavar – ami érthető, ha egy-egy kulcsfontosságú termékből kiesik a világexport 15-25 százaléka –, de
a földgázpiacon hamar segíthet, hogy amúgy éppen túlkínálatra számítottak az elemzők.
A földgáztermelésben a térségből Irán, Katar és Szaúd-Arábia is top 10-es termelő volt, de az Egyesült Arab Emírségek, Omán, is a magyar fogyasztás sokszorosát állította elő. Sőt, még az itt kicsi termelőnek számító Bahrein és Kuvait is több földgázt hozott fel, mint Magyarország teljes fogyasztása. Vagyis a most belépő, nagy globális kínálat éppen a 2026-2030-as időszakban tetőzött volna.
Ezalatt az LNG-kínálat akár 50 százalékkal is nőhetett volna, az Egyesült Államok is elképesztő ütemben növelte a kínálatot, de sok a nagy projekt, Mozambikban, Ciprusban, Trinidad és Tobagóban, Malajziában, Nigériában és Algériában, illetve a Fekete-tenger országaiban is. Természetesen, mivel a fejlesztések egy része is a Közel-Keleten zajlott (Ománban, Katarban, az Egyesült Arab Emírségekben), így azokból is esik ki jövőbeli termelés, ahogy azt is megjegyezhetjük, hogy most a Fekete-tenger sem éppen nyugodt vidék.
Azonnal természetesen nagyon nehéz reagálni, a fejlesztések (legyen szó kitermelésről, vagy LNG-terminálról) mindig években mérhetők, de szerencsére az említettek közül sok már régebben megkezdődött.
Az olajpiacon
Az olajpiacon a térség államai közül Szaúd-Arábia napi 11 millió hordós, Irán, Irak, Kuvait, az Egyesült Arab Emírségek napi 3-5 millió hordós termelők, ezzel top 10-esnek számítanak a világban. Katar és Omán már csak 1-2 millió hordót hoz felszínre, Bahrein pedig nem számottevő.
Ezen a piacon elsőre kényszeredettebbek voltak a reakciók. Lehetőség volt a szaúdi átállás az említett vezetékre, a globális tartalékfelszabadítás (ezt korábban nem látott mennyiségben meg is tette a Nemzetközi Energiaügynökség a múlt hét végén), és az oroszok szállítási zöld lámpája, amire India azonnal rá is ugrott, és nagy mennyiségeket vett.
Az indiai Reliance Industries tulajdonban álló Jamnagari finomító ma a világ legnagyobb ilyen létesítménye, már napi 1,24 millió hordót képes feldolgozni. Aki járt ott, azt meséli, hogy olyan a létesítmény, mint egy modern atomerőmű vagy űrközpont, rengeteg kijelző és műszer található az irányítóközpontban, és a szakemberek műszerekkel tudják beállítani, hogy az üzem éppen milyen olajból milyen termékeket gyártson (természetesen a technológiai kötöttségeken belül). Nagyon gyorsan azonban nehéz reagálni. Amikor a térség egy puskaporos hordó, nem várható az, hogy újabb szállítási infrastruktúrákról döntsenek, vagyis egyelőre nem lesz könnyű kivinni a térségből a termelést.
Ezzel pedig úgy 10 millió hordó, vagyis a globális termelés 10 százaléka tartósan is kieshet.
Ugyanakkor a szakemberek szerint az olajpiac eddig tele volt mesterséges szűkítésekkel (venezuelai, orosz szankciók, OPEC-en belüli kínálati visszafogások), így akár egy-két hónapon belül a globális kínálat is képes lesz alkalmazkodni valamennyire a Hormuzi-szoros tartós lezárásához.
Azt már nem várja senki, hogy az olajár nagyon gyorsan visszamegy az 80, 70 vagy a sokáig érvényes 60 dollár/hordós szintekre. Ahogy az is biztos, hogy Iránnak és a közeli országoknak nagyon nagy nehézségei lesznek az infrastruktúrájukkal, a termeléssel és az exporttal is. A kínálati alkalmazkodás ugyanakkor máris megkezdődött.
Az élelmiszerárakat is felnyomhatja
Egy ekkora zavar természetesen mindig a legszegényebb államokon üt a legnagyobbat. A Hormuzi-szoros lezárásával elzárt térség nemcsak fontos olaj- és gázkitermelő régió volt, de nagyon fontos nyersanyagfeldolgozó is: mind a dízelben, mind a kerozinban, mind a műtrágyagyártáshoz szükséges kénsavban, de a műtrágyák egyes típusaiban is kulcsszállító volt. Ha a földgáz és a műtrágya ára emelkedik, az megnehezíti a szegényebb afrikai államok belső élelmiszerellátását, részben azért, mert drágább lesz az import, részben azért, mert drágább lesz a belső termeléshez a műtrágya.
A Politico cikke szerint az európai élelmiszerkereskedők még nem eresztették rá a fogyasztókra a jövő áremelő trendjeit. Ugyanakkor a Deutsche Welle arra is figyelmeztet, hogy egy elhúzódó ellátási zavar komoly gondot, akár az eddigi szint harmadával magasabb árat jelenthet azon a műtrágyapiacon, ahol a globális termelés 20 százaléka a térségből származik. Talán meglepő, de a világ legnagyobb élelmiszertermelő régiói is jellemzően importra szorulnak műtrágyában, vagyis Brazília, India, Dél-Ázsia és az EU egyes részei is sokat importálnak, vagyis a globális kereskedelmi kínálat kiesése és az áremelkedés itt is zavart kelthet. Ha pedig valahol a magas árak miatt nem vesznek elég műtrágyát, azt a későbbi terméshozamok bánják, ami tovább emeli az élelmiszerárakat egy olyan piacon, ahol már a magasabb olajár miatt is ez a trend érvényesül. Mondanunk sem kell, mindez a szegény világrészek, különösen a szubszaharai Afrika országai számára járhat tragikus eredménnyel.
A piacok alighanem meg fogják oldani a kereslet és a kínálat egyensúlytalanságait, ez mindig így van, csak persze nem mindegy, hogy az új egyensúly 75, 100, vagy 200 dolláros hordónkénti olajnál, 45, vagy 90 eurós földgáznál (ez MWh-ként értendő) alakul ki. És az egész konfliktus körül ott vannak az olyan alapvető kételyek, hogy pontosan miért kellett kirobbantani ezt az egész válságot éhezőkkel, menekültekkel, civil áldozatokkal, és miért kellett ezzel is hatalmas segítséget nyújtani Oroszországnak, amely a magasabb szénhidrogénárak és a liberalizált kereskedelem mellett a legtöbb forrást nyer a háborújához.
