Hernádi Zsolt: Imádom az európai szolidaritást, magyarul pusztuljon a szomszéd tehene is

• A Tisza Párt programja, így a 2035-ig tervezett orosz leválás, az egyetemi alapítványok megszüntetése és a hulladékkoncesszió betámadása is olyan kérdéseket nyit ki, ami a Molt is érinti.
• Március végén száll fel a fehér füst a szerbiai NIS-tranzakció ügyében, az a záró határideje az amerikai jóváhagyásnak, sok érdekes részletet tudtunk meg a tranzakcióról.
• Hernádi Zsolt az energiaátmenetről és az orosz leválás európai programjáról is úgy érvel, hogy ne lőjük lábon magunkat a túltolt kampányok miatt.
• Az eredmények mellett szóba kerültek olyan személyes vagy molos projektjei is, mint a vasúti befektetés, a rovarfehérje, az egyetemek, illetve az Újpest, ahol (legalábbis eddig) elmaradtak a sikerek.
• Az interjú Marco Rubio amerikai külügyminiszter budapesti látogatása előtt készült, de később néhány kiegészítő kérdést még feltehettünk

A Mol és a politika

Viszonylag régen, még Esztergomban, az MCC Feszten egy népzenei sátorban, talán 2023-ban beszélgettünk, amiről egy fotó meg is jelent. Amióta politikusi pályára lépett, azóta nem találkoztunk.

A Mol megkerülhetetlen része a magyar gazdaságnak. 25 éve vezetem a Molt, ebből a kérdésből soha nem volt probléma. Ezzel egy olyan felelősség is jár, amit a politikai élet minden szereplője eddig is tudomásul vett. Nem hiszem, hogy ezen bármi változna. És ez igaz minden országra, ahol meghatározó szereplők vagyunk. Messze áll tőlem, hogy spekuláljak és nem akarnék a politikai elemző bőrébe sem bújni. Maradjunk a tényeknél, azt pedig az, hogy Magyarország miniszterelnökét Orbán Viktornak hívják. Pont.

Ezt még nem annyira kormányprogramnak, hanem inkább választási kommunikációnak nevezném, minden bele van pakolva, ami hasznos lenne, ha jutna rá forrás. Természetesen voltak minket kifejezetten is érdeklő részek, hogy mi történjen az energiahordozókkal, mennyire vagyunk orosz függésben és szükséges-e a leválás. Talán több kérdést indukált, mint ahány választ kaptunk.

Orbán Anita utazó nagykövet volt energiaügyi témákban, néhányszor találkoztunk, vitatkoztunk is, neki markáns észak-atlanti elkötelezettsége volt.

Igen, ez nem is baj, viszont úgy éreztem, hogy Anita mindent, ami keleti, le szeretett volna vágni, vagyis az egyensúlyt kicsit hiányoltam. Én annak a híve voltam, hogy mindig mérlegeljük, hogy minek mi az előnye és a hátránya, ezen sokat vitatkoztunk. Illetve, hogy mindent a magyar szemüvegen keresztül nézzünk. És lehetőleg mindig legyen B terv.

Vele is találkoztam néhányszor. Több egykori főnöke is később itt dolgozott a Molnál. Mosonyi György, illetve Geszti László is mesélt róla. Biztosak lehetünk benne, hogy Kapitány István olyan kereskedelmi szakember, aki erős sales tudással bír és bizonyítottan jó vezető is.

Nem, szerintem ő valóban tehetséges vezető volt, akit rendre kiemeltek a főnökei. De ebből még nem látni, hogy a költségvetéssel, vagy a gazdaság-fejlesztéssel hogyan birkózna meg. Egészen más felelősség egy multiban dolgozni, mint egy ország terhét cipelni. A multiknál is vannak természetesen fejlesztések, de azok sokszor kampányszerűek. Nézze meg az elmúlt években a nagy multikat, évekig az energiaátmenet volt a fókuszukban, elektromobilitás, hidrogén, nap, szél, most ezeken az osztályokon a legnagyobbak a leépítések. Egy nemzet vezetése azért más tészta. Ott nem a profit és a tulajdonosi érdek, hanem az ország egésze a fontos. És egyelőre zsákbamacska, hogy az igen komplex energiaszuverenitási kérdésre milyen válaszokat adna.

Kapitány István egyszerre mondja, hogy mindig a legjobb opciót kell választani, de közben tovább diverzifikálna. Ami kifejtés nélkül azt is jelentheti, hogy leválna teljesen az orosz energiáról. A lényeg ugyanis a mérték. Most is van diverzifikáció. Ennek extrém, orosz nélküli verzióját képviseli Brüsszel. Aki ezt követi, meglátásom szerint tévúton jár. Mert azzal korlátozással már nincs sok opció és nehéz a legjobbat választani.

Leválás az orosz energiáról

Gyorsan rögzítsük, hogy az energiaimporttól nem tudunk függetlenek lenni, uránban és a fosszilis anyagokban is nagyon nagy az import aránya. És igen, szerintem a szuverenitás nem azt jelenti, hogy leválunk valamiről, mert az egy kényszer. Számomra az energia diverzifikáció magába foglalja az orosz energiát is, nem pedig kizárja. Nem tudok egyetérteni azzal, aki az ellenkezőjét gondolja. Nagy a nemzetközi nyomás, miközben nem értem, kit zavar az a két ország, akinek az ellátásához valóban szükséges még orosz anyag.

Mert azt, hogy kinek lenne jó a leválás, nehéz definiálni, de hogy kinek lenne rossz, azt tudom. Az országnak.

Mert többet fizetnénk és ez a devizaegyensúly és a költségvetés szempontjából is negatív lenne. A Molnak és a vegyipari vállalatoknak, akik a termékeket megveszik, mert kevesebb hazai késztermékünk lenne, amiket drágábban kéne pótolni külföldről. És a lakosságnak, mert drágább lenne az üzemanyag. És ha ma meg kellene tenni, bizony még ellátási problémák is fellépnének.

Jó a szám. De abba nem gondolunk bele, hogy ez mennyire semmi orosz oldalról nézve, és közben milyen ellátási kockázatot jelentene, ha lemondanánk róla.

Imádom az európai szolidaritást, magyarul pusztuljon a szomszéd tehene is. Ezt közben olyan országok mondják, amelyeknek van tengerpartja, ahol bárhonnan tudnak olajat fogadni, amelyeknek a finomítóik más olajra vannak optimalizálva és egészen más gazdasági helyzetből indulnak. Ennek sok oka van, mi például nem voltunk gyarmattartók, és itt volt 50 év kommunizmus. És persze az már nem érdekes, hogy a nagy európai energiakereskedő cégek orosz feldolgozott termékeken egyébként igen jól keresnek.

Értem a morális megfontolásokat, de itt azért erős kétarcúság van. Nekünk Magyarország és az itt élők érdekeit kell képviselni. Mert itt is vannak morális és egyéb szempontok. És azt is értem, hogy ezzel nagyon sok konfliktust vállalunk fel. Fájdalmasakat is. De egy ország vezetése már csak ilyen. Van egy mondás, miszerint aki mindenki barátja, az mindenki bolondja. Nem lehetünk mindenkivel jóban. Magunkkal legyünk rendben. És végezzük el a házi feladatunkat. Például építsünk, fejlesszünk. Amikor 2014-ben Oroszország annektálta a Krím-félszigetet, pillanatok alatt döntést hoztunk, és 170 millió dollárért megnöveltük a magyar-szlovák olajvezeték kapacitását, hogy a pozsonyi Slovnaft-finomítót is el tudjuk látni tengeri olajjal. Mert valós veszély lett a háborús eszkaláció, amelyben az ukrán tranzit működése sokkal bizonytalanabb. És sajnos ez is történt.

Igen, lehetetlen. Vagy olyan társadalmi áldozatvállalással járna, amit normálisan nem lehet felvállalni. Nézze meg a földgázpiacot! Amikor 2009-ben leállt a Testvériség-vezetéken a szállítás egy orosz–ukrán vita miatt, emlékszem, a Mol vezetése pénteken egy olyan meteorológiai jelentést tárgyalt, amely szerint kedden mínusz 20 fok jön. Minden 1 fok különbség napi 2 millió köbméter többletfogyasztást jelentett. Már ott tartottunk, hogy kedd reggel kis időkülönbséggel lekapcsoljuk a megszakítható ipari fogyasztókat, utána az összes nagyot, majd órák múlva bejelentjük, hogy a rendszer irányíthatatlan. Vagyis a lakosságnál itt-ott lesz fűtés, máshol meg már nem lesz.

Már tényleg ülésezett a válságstáb, kórházak, rendőrség, katasztrófavédelem, a kormány óránként hívta fel a lakosság figyelmét a lehetséges takarékossági intézkedésekre. De aztán mínusz 20 fok helyett csak mínusz 8 fok jött, Istennek hála, és a szállítások is hamar visszaindultak, ennyin múlt. Azóta megépítettük a stratégiai földgáztárolónkat, több gázt tudunk havária esetén a rendszerbe pumpálni, több vezetéket is építettünk a környező országokkal, de még mindig gond lenne, ha egy ilyen helyzetben a csövön nem jönne orosz gáz, ami tényleg olcsóbb, tényleg rugalmasabb, mint az LNG. Ráadásul, ha vészhelyzet lenne, nagyrészt el se jutna ide a nyugati gáz, mert a köztes államok kivennék a rendszerből. Szóval még egy jól kiépített gázinfrastruktúrával a hátunk mögött sem tudunk leválni az orosz gázról, úgy, hogy kijelentsük, biztosított az ellátás. És akkor még nem beszéltünk az anyagi különbségről, mert a valóság az, hogy tényleg olcsóbb az orosz gáz, mint az LNG, a szállítási és egyéb rárakódó költségek miatt.

Az olajnál tisztázni kellene, hogy mit is értünk orosz alatt, a származási helyet, vagy az orosz típusú olajat. Mert az olajpiacon a helyzet egy fokkal rosszabb, mert egyszerre van infrastrukturális és forrásproblémánk. Ugyan két vezeték látja el Magyarországot, az orosz Barátság, és a tenger felől érkező Adria, de ha tartósan kiesik a Barátság-vezeték, akkor azt már nehéz lenne újraindítani, olyan ez, mint egy ház, amit nem használunk, és leromlik. Az Adria meg a sötét ló. Évi 2 millió tonnánál többet soha nem hoztunk fel, igaz, a horvát partnereink mindig bemondják, hogy 10-12-14 sőt 15 milliót is tudnának hozni, csak ez nem bizonyított. Ezért is örülök annak, hogy múlt héten megállapodott a horvát, szlovák, magyar fél és az Európai Bizottság, hogy részletes és hosszan tartó tesztsorozat indul az Adria-vezetéken, hogy tények alapján lehessen vállalásokat tenni. Jó hír, hogy ebbe a horvátok is belementek.

A vezeték kapacitása egy kérdés és itt szeretnénk tisztán látni, ezért folyamatosan tesztelünk. De nem a 4 milliós teljesítményt kell tesztelni, mert azzal nem vagyunk kint a vízből, hanem a maximálisat, hosszú ideig. De a racionális az, hogy az oroszt használjuk, mivel a finomítóink az orosz olajra lettek kalibrálva és ebből jön ki az optimális termékösszetétel. Minden más olaj csak szódával megy el, jelentős anyagi kompromisszumokkal. És akkor az árról még nem is beszéltünk, mert az orosz olaj jellemzően tényleg olcsóbb, azért anyagi érdek is abból többet hozni. És ebből a költségvetésnek is igen komoly bevétele van, egyfajta lefölözés történik, a pénz pedig bemegy a rezsivédelmi alapba. Érdemes Csehországot megnézni, ők büszkék a leválásra, csak az olajcégük, az Unipetrol közben veszteséges lett. Ha lehet hinni a 2025-re prognosztizált számaiknak, akkor az elmúlt két évben közel 1 milliárd euró volt a veszteségük, és ott nincs extraadó sem.

Igen, hiszen alapjogunk, hogy ellássuk magunkat, még akkor is, ha egy konszenzust megkívánó szankciós kérdést megpróbálnak Brüsszelben átcsomagolni egyszerű többséget kívánó kereskedelempolitikai döntésnek.

Az olajpiacon most éppen Magyarország és Szlovákia is egy úgynevezett leválási ütemtervet készít. Ettől a hajam égnek áll. Miért is kell leválni? Az életünk alapvető része az energiabiztonság. Az oroszok a legolcsóbb és a legbiztonságosabb szállítók. Tavaly, amikor Százhalombattán tűz ütött ki a finomítóban, akkor is rugalmasan lehetett csökkenteni a vásárlásainkat. Az oroszok amúgy azért ilyen rugalmasak, mert nekik is a cső a legjobb szállításuk, a tanker drágább, és a kikötőkben sok a kiszámíthatatlanság, például a szállítási napok jó része viharos, ami boríthatja a terveket. Miért dobjuk el magunktól a 60 éve kiszámíthatóan működő és nagy rugalmasságot adó rendszert? Ez önsorsrontás.

A mostani helyzet jól mutatja, hogy lám bekövetkezik az, amit mondtunk, egy egyelőre pontosan nem ismert, de valószínűleg nem szakmai döntés nyomán kerülünk kényszerhelyzetbe. Ez nem önkéntes, ez kőkemény kényszer. És ilyenkor jönnek a kemény döntések, hogy felszabadítjuk a készleteket, a tenger felől hozzuk be az árut. És most a Barátság-vezeték körül van baj, de ki tudja, lehet ez fordítva is. Fájdalmasan mutatja ez, hogy továbbra is két vezetékre van szükség.

A tenger felől csak márciusra, de a vezetéken tudunk hozni egy raktárbázisból is, az hamarabb segíthet. Egyúttal rendeltünk orosz kőolajat is a tengerről, amire az EU-s szankciók lehetőséget adnak. Ugyanis, ha valamiért nincs Barátság-vezeték, akkor lehet tengerről is vásárolnunk. Remélem, a Janaf nem fekszik keresztbe. Jó tesztje lesz ez a horvát szállítóvállalat megbízhatóságának.

Túl azon, hogy nem szeretnék az árról beszélni, valóban volt, amikor 30 százalékkal volt olcsóbb az orosz olaj, a REBCO (Russian Export Blend Crude Oil), mint a Brent-típusú.

Ma is jelentős, de most már csak mesterségesen lehet kiszámolni. Európa nem vesz REBCO-t, így nincs jegyzés, indiai ár van, illetve meg lehet tippelni, hogy mekkora a szállítási költség tankerrel Indiába és mekkora a Barátságon. A tényleges különbség ma olyan 15-17 százalékos. A vezetékes szállítás működik, de a politika kitalálja, hogy az többé ne legyen, vagyis az európai politikusok felelőtlen döntései miatt kerülünk lehetetlen helyzetbe. És ez csak az út problematikája. Emellett van az ellátásbiztonsági kérdés is.

De ha már lőni akarunk, akkor miért saját magunkat lőjük lábon?

Én mindent értek, de mit fog mondani annak a magyar anyának, akinél nem lesz gáz, vagy nem tudja majd kifizetni a fűtésszámlát azért, mert Pokrovszkot bombázzák? Mindenkinek az lenne a legjobb, ha véget érne a háború. De addig is, a Molban nekünk azt kell nézni, hogyan tudjuk garantálni a magyar és a régiós ellátásbiztonságot. A politika irányítóinak meg azt, hogy lehet élhető árszinten tartani a fűtésszámlát. Mert az is igaz, hogy piaci áron számolva, nagyságrenddel nagyobb részt képvisel egy közép-európai háztartás kiadásaiban a fűtés költség, mint nyugaton.

Higgye el, nekünk is fáj, hogy többek között az általunk fizetett különadókból tartja lent a kormány az árakat.

Baromi nehéz itt dönteni, mert minden döntés valahol rossz. Szerencsére ennek a felelőssége nem az én, hanem a miniszterelnök vállát nyomja. De továbbra is úgy vélem, hogy nem szabad összekeverni a politikai akciókat és az ellátást. Ha a tengerparton állok, akkor persze könnyen le tudok mondani a vezetékes orosz anyagról. De itt a régióban az orosz olajról való leválással, technológiai okokból eleve a piac 10 százaléka kiesne, ami termékhiányhoz és áremelkedéshez vezet.

Hosszú távon pedig a döntési szabadságunk sérülne, ami szintén nem jó perspektíva. Ki a fene akar függeni egyetlen horvátországi vezetéktől és a tengeri beszállítóktól? Új infrastruktúrára szükség is lehet, de nem szabad lecserélni a működőket. Adjuk meg a lehetőséget annak, hogy ha több vezeték van, akkor, ha az egyiken akadály van, a másikat használhatjuk, ha egyet önként ki kell zárnom, az már beleszólás a szuverenitásba. Nézze meg Szerbiát, egy vezetéke van, ez nagyfokú kiszolgáltatottság, ezért is támogatják a szerbek annyira az új magyar-szerb vezetéket, a Barátsággal való összekötést.

Nem feltétlenül. Az Odessza-Brody vezetéken összeköthető a Fekete-tenger egy ukrán kikötője és a Barátság, így bármilyen közép-ázsiai olajat be lehet hozni.

Szerintem előbb-utóbb béke lesz, és használható lesz a kikötő. A szerb NIS amúgy sincs rászorulva az orosz típusú olajra. Jugoszlávia az el nem kötelezett országok egyikeként egyiptomi, líbiai, szíriai, angolai kapcsolatokat épített korábban, nem orosz olajjal működtek a finomítói. A klasszikus szocialista blokk (csehszlovák, magyar, lengyel, NDK-s) finomítóit viszont orosz olajra dizájnolták, ez máig sok mindent meghatároz.

A szerbiai üzlet

Az OFAC engedélye valóban nagyon fontos, ez folyamatban van, éppen most válaszolunk a kérdéseikre.

Igen, az OFAC egy pénzügyminiszteri hivatal, nála van a kard, de azt, hogy miként vágjon vele, abba beleszólnak a társminisztériumok is, az energiaügyi, illetve a külügyi tárca is. Február 20-a a következő céldátum, addig kell bemutatnunk a válaszokat. Ha ezek megfelelőek, akkor újabb hosszabbítást ad az OFAC a NIS működésére. A teljes zárásra március 24-ig van határidő.

Természetesen. Washingtonban még tavaly novemberben, az Orbán Viktor vezette nagy delegációval jártam, a szerb kormánnyal Belgrádban tárgyaltam. Moszkvában pedig még korábban, de a Gazpromnyefttel is egyeztettünk Belgrádban, illetve harmadik országokban is. És lehetőségem volt egyeztetni Marco Rubio külügyminiszterrel is Budapesten.

Nem akarnék elébe szaladni a dolgoknak. Hagyjuk, hogy mindenki végezze a dolgát.

Tőzsdei cég vagyunk, és bár a sajtótájékoztatón egy mondat erről elhangzott, többet ennél nem tudok mondani.

A magyar külpolitika az elmúlt években és ma is soha nem látott módon segíti a magyar vállalatok külpiaci fellépését. Van természetesen olyan ország, ahol a magyar politika fekete báránynak számít, ott nem segítene a külpolitika, de a közép-ázsiai vagy az arab országokban például igen. De visszatérve a kérdésre, igen, most sokat segítettek, segítenek.

A Molnál marad az irányítás, vagyis a NIS-t tudjuk majd konszolidálni. A NIS 51 százaléka egy olyan magyar-arab közös vállalaté lesz, amiben szintén mi leszünk többségben. Az arab vállalat megjelenését a szerbek ellátásbiztonsági kérdés szempontjából is fontosnak tartják. Az új vezeték építése is fontos szempont volt Szerbia számára, hiszen ezt a Gazpromnyeft nem tartotta szükségesnek.

Nem, mi kaptunk engedélyt vezetékes olaj vásárlására az orosz föderáció területéről, de kőolajat onnan nem vihetünk külföldre. De, mint mondtam, a szerb finomítónak nincs is szüksége orosz olajra az optimális működéshez.

A politika ezt alapvetően ellátásbiztonsági kérdésként kezeli. Lehet, hogy a szerbeknek is redundáns lesz ez a kapacitás, de talán jobb alkupozíciót lehet kialakítani a horvát Janaffal szemben. A Janaf jövedelmezősége ugyanis kiugró, amit a szerbeken és rajtunk keres meg. Annyi pénzük van már, hogy most éppen kazah kőolajkutatásba kezdenek, amitől egyébként a horvát energetikai szakembereknek is égnek áll a haja. A Janaf szerződésre, annak biztonságára a felhasználóknak (ami most a NIS-t és a Molt jelenti) semmi ráhatása nincs. Mi felajánlottuk, hogy a Janafban részesedést vásárolnák, mint a vezeték egyetlen használója, de nem kaptunk biztató válaszokat.

A magánemberek szintjén szerintem nincs probléma, a politikusok beszédeiben annál inkább. A horvát sajtó is sokszor úgy tesz mintha minden róluk szólna. Most is olvastam, hogy csak azért vesszük meg a NIS-t, hogy a Janaffal harcoljunk, vagy bezárjuk a rijekai finomítót. Pedig ott épp most fejeztünk be egy hatalmas beruházást. Tényleg van, aki komolyan azt feltételezi, hogy a Mol elkölt 700 millió eurót fejlesztésre, hogy aztán bezárja a finomítót? Még egy olyan veterán, mint én is meg tud lepődni a horvát közéleti vitákon. Általánosságban mindig úgy állunk hozzá, hogy ha fair elbánást kapunk, jó partnerek leszünk, ha kitolnak velünk, akkor harcolunk.

Az INA-n korábban annyian élősködtek, hogy nagyon erős ellenállás volt velünk szemben, amikor megérkeztünk. Lehet, hogy az elején a lépéseinket jobban kellett volna elmagyarázni, de egy idő után olyan volt a helyzet, mint egy kocsmai verekedésben, ahol már nem tudta senki, hogy kezdődött, de mindenki benne volt. Nem nagyon csinálnám Horvátországot máshogyan most sem. Mert nekünk van igazunk. A nemzetközi bíróságok szerint is 280 millió dollár jár Horvátországtól, mert nem tartotta be a szerződéses feltételeket. A tanulság itt is az, hogy hátrálni nem szabad. Egyébként a sikeres átalakítás egyik legszebb szimbóluma lesz az előbb említett fejlesztés Rijekában, amit márciusban adunk át. És az INA egy remek vállalat lett, ami éppen technikailag csődben volt, amikor átvettük az irányítást.

Elképzelhető, amúgy mi évtizedekkel korábban egyszer már kinéztük magunknak a NIS céget. Meg akartuk venni, exkluzív tárgyalásban voltunk, akkor jött Koszovó ügye, és így, mi, mint egy NATO-tagország vállalata, azonnal kiestünk a pikszisből. Van ilyen. De az ilyen döntéseket mindig eléggé megrágjuk. Az INA-t is sokszor megrágtuk, és ma sem tartom hibának. Az osztrák OMV-vel versenyeztünk érte, és az OMV már a román Petromot is megvette, ez volt az utolsó regionális növekedési lehetőségünk, be kellett szállnunk. Aztán beletettünk egy csomó pénzt és még több munkát, már nem lehetett elengedni a sztorit. Voltak kint bőven haváriák, rengeteget küzdöttünk, de lábhoz tett fegyverrel, berezelve nem lehet ezekbe az olajipari csatákba beszállni.

Az oroszok komoly finomítói korszerűsítést hajtottak végre, ez immár egy modern finomító, nagyon magas (98-99 százalékos) feldolgozási aránnyal, ez piszok jó szám a szakmában. A kúthálózat is széles, földrajzilag is nagy kiterjedésű. Ami pedig a kitermelést illeti, amikor mi vizsgáltuk 500 ezer tonna olajat termeltek, ma már egymillió tonnát.

Inkább úgy fogalmaznék, hogy más nem jött be a piacra. 2000 előtt a Mol helyzete is ilyen volt. De ezt a jövőben meg lehet változtatni, erre nincs garanciánk. Nem is baj, mi hiszünk a versenyben. Magyarországon is, amikor bejött mellénk a magyar Horizont mint versenytárs, az minket is felrázott. Vagy, amikor a külföldi benzinkutak bejöhettek Magyarországra, és olyan kedvező feltételeket kaptak, hogy azonnal kiszemezgethették a legjobb fővárosi ÁFOR-kutakat. De igazuk volt Antall Józseféknek, végül is így lett később erős a hazai verseny. A Molt rákényszerítették a váltásra. Az ÁFOR kutakra meg már nem is emlékszünk.

Ezt majd megmérjük. Szlovákiában a Slovnaftnak magas volt a brandértéke, Horvátországban pedig az INA-nak, így ezeket megőriztük, illetve Horvátországban is van egy prémium brandünk, a Tifon. Máshol pedig valóban Mol néven értékesítünk.

Ez valóban így van, a piacok különböznek, Csehországban például inkább a spórolás a divat, ott a diszkont kutaknak volt külön brandértéke.

Már született egy elvi megállapodás, egy amerikai alap vásárolna, a tranzakció az OFAC előtt van. Teljesen azért nem engedtük el a folyamatot, figyelünk, de nem nálunk van a labda.

Immár nagyon nehezen vagyunk összehasoníthatók, komplex és eltérő lett az egyes cégek tevékenysége. Az OMV pár országból kiszállt, de van egy óriási vegyipari érdekeltsége, a Borealis, amit éppen az ADNOC-kal, a mi leendő szerbiai partnerünkkel birtokol. Az Orlent pedig mostanában főleg a lengyel konszolidáció kötötte le, az uniós szabályok miatt az olajipari fúzió nem ment zökkenőmentesen, de a cég belépett a villamos energia iparba is.

Brüsszel amúgy rendszeresen beleszól a cégek terjeszkedésébe, Lengyelországban is emiatt kellett szétdarabolni a cégeket, de például Szlovéniában, amikor megvettük az OMV kútjait, szerintük a Mol túl nagy lett, így el kellett adni a töltőállomásaink egy részét. A lengyelek nem indulhattak, mert Brüsszel azt gondolta, hogy az akkor még jó magyar-lengyel politikai kapcsolatok miatt biztos mutyiznánk, végül nagyon olcsón kellett a Shellnek eladnunk egy csomó kutat, miközben a piacvezető helyi cégnek, a Petrolnak meg közel 60 százalékos részesedése volt a piacon.

Nehéz ország, az biztos, bár érdekességképpen elmesélem, hogy nagyon sok líbiai tanult korábban Magyarországon, a műszakin, az orvosin, vagy a közgázon. A kollégák elmondása alapján a mai napig találkoznak kint magyarul tudó mérnökökkel. Líbiának jó a kitermelési potenciálja, sok a mező, de a 20 éve tartó polgárháború valóban megnyirbálta a lehetőségeket. Talán meglepő, de az ország területén külföldi, például török és orosz biztonsági erők is vannak, a mezőknél is nagyon erős csapattal kell dolgozni, de azért Líbia annyira nincs szétlőve, mint Szíria. Az ország nagy része egy hatalmas sivatag, inkább csak a tengerparti rész lakott. Mi a törökökkel és spanyolokkal álltunk össze, ők már régebb óta ott vannak. A török állami olajvállalattal amúgy jók a tapasztalataink, Magyarországon, Oroszországban, Azerbajdzsánban és Törökországban is dolgozunk együtt.

A Mohu működése

Valóban volt egy körzet, ahol a rendkívüli helyzet egybeesett egy szolgáltatóváltással, és tagadhatatlan, hogy voltak fennakadások. Ilyenkor elnézést kell kérni, túlórákat kell elrendelni, azt ki kell fizetni. Dolgozott a kríziscsapat, de volt, ahová a szemetes nem tudott felmenni. Ezekben a helyzetekben a sofőr dönt, mert az is az ő felelőssége, ha probléma van. Ahol nem volt a hó elkotorva, oda sokszor nem tudtak bemenni a kollégák. A hókotrás a koncesszió alapján nem a Mohu feladata, hanem a fővárosé és a kerületeké. Amit lehetett, azt megcsináltunk, de biztos, hogy voltak helyek, ahonnan nem volt elszállítva a szemét. Öröm az ürömben, hogy a nagy hidegben ebből legalább nem lettek fertőzések. Tanultunk belőle mi is és az önkormányzatok is. A bosszúságokért utólag is elnézést kérek, függetlenül attól, hogy a bosszúságot kinek a hibája okozta.

Ennyire nem sarkítanám ki ezt így. Hiszen más csapat kell egy cég elindításához és más a konszolidálásához. Olvastam a Tisza-programban, hogy a koncessziót újra kell gondolni. Én ritkán mondom azt, hogy az uniós ambíciók valamiben kifejezetten jók, de pont a hulladékban szerintem jók.

Csak nem tudom, hogy akkor mit. Ugyanis, ha nincs koncesszió, esélyünk sincs a többi uniós ország után eredni. A sok, régi szereplő szétfúrta a rendszert. Ami sokba került az államnak, az önkormányzatoknak és az ipari termelőknek, ott közben nagyon sok parciális hulladékpiaci szereplő jól járt. Mindezt a lakosság nem érezte annyira, mert őket megvédte a rezsicsökkentés. A körforgásos üzletágba mi már nagyon sok pénzt ruháztunk be, egyelőre veszteséges, de adtunk egy esélyt az uniós célok elérésére. És azért vannak szép eredmények, már évi 3 milliárd palackot gyűjtünk vissza, ez mintegy 90 százaléka az összes gyártottnak, ami még európai szinten is sikertörténet.

Néhány helyen van elmaradás, de ez részben a korábbi információszolgáltatással is magyarázható. Korábban bizonyos termékáramokban sokkal több hulladékot jelentettek le, mint a valós érték, mert abban voltak a szereplők érdekeltek.

Ahol centralizáltabb a hulladéktermelők piaca, ott egyszerűbb eredményt felmutatni. Az újrafeldolgozási arány pár százalékkal 34 százalékra nőtt, és a lerakási arányt sikerült végre 50 százalék alá levinni Magyarországon. Vannak szép eredmények, de tudom, hogy messze még a vége, ezért is van 35 éves idő meghatározva a koncesszióra, hogy ne az épp aktuális érdekek rángassák a rendszert. Az árrendszer pedig a korábbi jelentések alapján lett kialakítva. Most lesz felülvizsgálat.

Hernédi személyes befektetései, modellváltó egyetemek és foci

A kiinduló pont egy fix áras szerződés volt az egyiptomi vasúttársasággal, ahol az orosz partner, aki a teljes érték mintegy 50 százalékát állította elő, kötelezettséget vállalt. Aztán jött a háború és az oroszok szankciós listára kerültek. Tipikus vis maior helyzet. Mi azonban életben akartuk tartani a szerződést és megpróbáltuk lokalizálni a teljes gyártást. De kiderült, hogy a hazai gyártás olyan költségnövekedést okozott – például a sok manuális hegesztés miatt, ami az orosz design része volt, de nem magyar munkabérek mellett – hogy először a tervezett nyereség fogyott szép lassan el, és bármilyen próbálkozás mellett látható volt, hogy a csőd elkerülhetetlen.

Ekkor kérte a cég az állami beavatkozást, mert Egyiptomot természetesen nem érdekelte a mi problémánk. Ezért mondtam, az elején rögtön vis majort kellett volna jelenteni, de ezzel egy ronda jogi eljárás kezdődött volna az államközi szerződés miatt. Megítélésem szerint az államnak és a szállítóknak is még mindig jobban megérte a nemzetközi szerződés életben tartása, mint a vis major bejelentése, a kártérítések, hitelek kifizetése és a garanciák lehívása.

Volt, és ez mindig kijózanító, de tanulni is lehet belőle.

Az a cég nem bukott meg, de egy nagy vásárló visszalépett, a szója ára is esett, és a rovarfehérje ára erősen korrelál a szójáéval. Ám ez jó befektetés lehet, bízom benne, hogy a cég kijöhet a csődvédelem alól. De a kockázatitőke-üzlet az ilyen.

Az egyetemi autonómiát senki nem törölte el. Régebben a rektorokat az állam, egy minisztériumi osztály véleménye alapján a miniszter terjesztette fel a köztársasági elnöknek kinevezésre, most nem az állam, hanem a fenntartók, jellemzően az alapítványok kuratóriumai, vagy a BME esetében a fenntartó cég igazgatósága, az egyházi intézményeknél pedig az egyházmegye.

Szerintem a korábbi struktúrában az állam jobban beleszólt az egyetem önállóságába.

A Corvinust ismerem jobban, komoly emberek ülnek a kuratóriumban, egy elismert belga professzort hívtunk rektornak, akinek nagyon határozott elképzelései vannak. Nagyon messze áll tőlünk bármilyen politikai befolyást érvényesíteni, szakmai elvárásaink viszont valóban vannak. De ezek arról szólnak, hogy mi a társadalmi igény a kimenő hallgatók képességeiről és milyen teljesítményelvárásaink vannak az ott dolgozók felé. Ez a kontroll biztos jóval kevésbé működött, amikor néhány tucat ember felügyelte az egész felsőoktatást.

Sokszor érzem azt, hogy aki az autonómiát hiányolja, valójában azt a felelősséget szeretné elkerülni, hogy valaki felé elszámoltatható legyen. Vagy valamilyen saját politikai agendát visz. Nagy sajtóvisszhangot kapott az a bírósági ügy, ami már szerencsére a győzelmünkkel lezárult, ahol nyilvánosság előtt megkérdőjelezték az egyetem autonómiáját. És aminek az egyéni ambíció mellett észrevehetően volt egy politikai felhangja is. De ez már a múlté.

Kár, hogy nem nyitja ki, mert rettentően tanulságos mindenkinek, aki mélységében akarja látni a valóságos problémát. De oké, ugorjunk a BME-re! Egy egyetem életében a legfontosabb a diákállomány, maga az intézmény emellett működtetőkből, vagyis nem-akadémiai szolgáltatókból és oktatásból, kutatásból, azaz akadémiai emberekből áll. A leggyorsabban a működési környezetet lehet megváltoztatni, az akadémiai résznél is hozzá lehet nyúlni az alapító okirathoz, a kinevezési gyakorlathoz, a számonkérésekhez, de ott több idő kell az egymáshoz csiszolódáshoz. Azt mindig könnyű mondani, hogy adjunk több pénzt, de mindig az a kérdésem, mire adjunk. Azt szeretem, ha egy egyetemnél is – mint egy vállalatnál – van visszacsatolás. Azért valami már elindult, hoztunk például már nemzetközileg elismert szakembereket is a vezetésbe, de a változtatás hosszabb idő.

Az első évben a nem sportszakmai részeket javítottuk: végig néztük a klub egész működését és infrastruktúráját, hogy lefektessük egy hosszú távú fejlesztés alapjait, másrészt egyesítettük a két utánpótlásképzőt, mert korábban sajnos kevés futballista került fel az utánpótlásból az első két csapatba, ez sosem jó. Utána ráfordultunk a sportszakmai részre, a nagy csapatra, és ott luftot rúgtunk. Bíztunk egy edzőben, jó elképzelésekkel érkezett, de nem tudta végül megfelelően összerakni a csapatot, éppen ezért a csere mellett tettük le a voksunkat és olyan szakembert szerettünk volna hozni, akinek neve van, akiről a szurkolók elhiszik, hogy jó. Így esett a választás Dárdai Pálra, aki sportigazgatóként, Mr. Footballként elkezdte az átalakítást.

Nagyon bízunk benne, aki nem látta, annak ajánlom, a Még ötven perc című dokumentumfilmet, szerintem ilyen egy vezető. Pali ért a dolgához és egy olyan hiteles ember, akinek a játékosok elhiszik, hogy győzni lehet, vagy ami még ennél is fontosabb, hogy mindennél jobban akarni kell a győzelmet. Nem szabad a szőnyeg alá seperni a problémákat, ki kell mondani és meg kell oldani őket. ezt csináljuk az üzletben, az oktatásban és a labdarúgásban is. Pali is, mi is profik vagyunk ő is tudja, hogy teljesítményelvárás van vele szemben is.