Strómanok, korrupt exportőrök, elveszett áruk: így játssza ki a szankciókat Oroszország

Oroszország 2022. február végén támadta meg hadseregével Ukrajnát, amire a nyugati világ többek között kemény gazdasági szankciók bevezetésével reagált. A magyar nép viszont legalább 2022 nyarától azt hallja a kormány különböző kommunikációs csatornáin, hogy a szankciók nem működnek. Bár Orbán Viktorék előbb kezdték el ezt hangoztatni, mint hogy egyáltalán a bevezetett szankciók kifejthették volna a várt hatásukat, az biztos, hogy az orosz gazdaság azóta sem omlott össze, az orosz háborús gépezet nem rogyott térdre, sőt Oroszország ha lassan is, de területeket szerez Kelet-Ukrajnában.

Emiatt egyre több politikus és közgazdász teszi fel a kérdést a világ nyugati felén, hogy akkor működnek-e az orosz szankciók, vagy sem. És ha nem működnek, vagy nem úgy, mint azt sokan várták, akkor miért nem.

Könnyű válaszok nincsenek, de ennyi idő elteltével már azért körvonalazódik, hogy mit lehet és mit nem lehet elvárni az ilyesfajta gazdasági hadviseléstől, és hogy a globális kapitalizmust alátámasztó politikai logika és a gazdasági önérdek hogyan ássa alá az ilyen eszközök hatékonyságát. Ezekre a kérdésekre Beata Javorcik, az Európai Újjáépítési és Fejlesztési Bank (EBRD) vezető közgazdásza és az Oxfordi Egyetem professzora budapesti előadása apropóján, abból kiindulva keressük a választ.

Miért van Putyin bábuja még mindig a táblán?

Orbán Viktor legalább 2022 nyara óta hangoztatja, hogy az Oroszország elleni szankciók nem működnek. A kormányzati narratívát röviden úgy lehetne összefoglalni, hogy a szankciók azért nem működnek, mert

1. az orosz gazdaság nem omlott még össze;
2. a szankciók jobban fájnak a szankciókat bevezető országoknak, vagyis az EU tagállamainak és az Egyesült Államoknak, mint Oroszországnak.

Mindkét állítás külön fact-check cikket érne, ahogy született is sok ilyen. Most nem is ez lenne a célunk, hanem hogy bemutassuk, a kortárs közgazdasági irodalom mit gondol a szankciókról. Az mindenesetre biztos, hogy 2022 nyarán Orbánék mindenféleképpen kisebbségben voltak a nézeteikkel. A Chicagói Egyetem Booth Üzleti Iskolája 2022 márciusában felmérést végzett közgazdászok között az Egyesült Államokban és Európában is arról, hogy mit gondolnak az Oroszország ellen bevezetett szankciók hatásairól.

Az amerikai közgazdászok 93, európai kollégáik 94 százaléka számított arra, hogy a nyugati szankciók mély recesszióba lökik majd az orosz gazdaságot.

Közel négy év távlatából ez az optimizmus az olvasónak megmosolyogtatónak, a Kijevben az orosz bombázások miatt fűtés és áram nélkül fagyoskodó lakosságnak pedig elkeserítőnek és dühítőnek hathat. Mostanra a Booth Üzleti Iskola felmérése már némileg másképp tette fel a kérdést, ma a közgazdászok 50 százaléka gondolja úgy, hogy a nyugati szankciók nem térítik el a büntetett országokat attól, ami miatt megbüntették őket.

Jogosan merül fel a kérdés, hogy ment mindez félre, és vajon ez az eredmény azt jelenti-e, hogy a közgazdászok nem tudják, miről beszélnek, vagy a körülmények változtak meg ahhoz képest, mint amire számítottak.

Beata Javorcik szerint valamennyire mindkét állítás igaz: mint a múlt heti GeoInno 2026 konferencián tartott előadásában a Budapesti Corvinus Egyetemen mondta, általánosságban igaz, hogy amikor a szankciókat bevezetik, mindig nagyobb és gyorsabb hatást várnak az azokat bevezető országokban, mint amilyen a valós hatás lesz. És bár a szankciók hatását már vizsgálta a közgazdasági irodalom, a modern globális világgazdaságban még sosem vezettek be akkora és olyan fontos gazdasági szerepet betöltő országgal szemben ilyen intézkedéseket, mint Oroszország.

Mindezzel együtt Javorcik azt is hozzátette: lehet, hogy sok közgazdász komoly hatásra számított a szankciók bevezetésekor, de a globális kereskedelmet kutató közgazdászok szerinte biztos, hogy az óvatosabbak közé tartoztak már akkor is.

De az sem igaz, hogy a szankciók ne működnének: mindössze arról van szó, hogy a hatás nem olyan, mint amire számítottak. A szankciók működnek, de lassan, az orosz gazdaság termelékenységét és versenyképességét korlátozva. A nyugati büntetőintézkedések hatását így nem abban kell mérni, hogy üresek-e az orosz boltok polcai vagy csődbe jutott-e már az orosz államháztartás, hanem hogy mennyivel gyengébb lábakon áll az orosz gazdaság ahhoz képest, mintha nem vezették volna be a szankciókat. Ez persze azt jelenti, hogy egy párhuzamos valósággal kellene összehasonlítani a jelenlegi helyzetet, ami természetesen lehetetlen.

Mindezekkel együtt nem állíthatjuk, hogy nincsenek arra mutató jelek, hogy az oroszok érzik a szankciók hatásait.

Ahogy Szergej Popov, a Cardiffi Egyetem közgazdászprofesszora felhívja rá a figyelmet, ha a szankciók nem fájnának, az orosz kormány nem követelné rendszeresen azok visszavonását, még ha amúgy dacosan azt kommunikálja is általában, hogy az orosz gazdaság, köszöni szépen, jól van, bírja a terhelést.

Még ha ez igaz is, látszik az elérhető gazdasági adatokon, hogy az orosz gazdaság nem teljesít nagyon jól. A katonai költések pörgették ugyan a növekedést, ami 2023-ban még a 6 százalékot is meghaladta, Vlagyimir Putyin kormánya pedig egyfajta katonai keynesianizmussal igyekezett az elmúlt években pénzt juttatni az orosz háztartásoknak, mindebben az állami költekezés tartja a lelket. Az állam költéséhez viszont bevételek kellenek, máskülönben egyre nagyobb hiányból lehet csak költekezni, amihez egyre kisebb a Kreml mozgástere. 2024 és 2025 decembere között a kőolaj és földgáz eladásából származó bevételek az Economist cikke szerint 22 százalékkal estek vissza, ami az orosz költségvetésnek is nagy kiesést jelent. Éppen ezért a katonai költések is csökkentek, a költségvetés hiánya pedig a GDP 3 százalékára nőtt, miközben 2025 harmadik negyedévében az orosz GDP csak 0,6 százalékkal bővült.

Mindez azt jelenti, hogy az orosz kormánynak egyre kisebb mozgástere van állami költésekkel fenntartani az orosz hadsereget és az orosz gazdaságot is, ezzel megvásárolva az orosz társadalom támogatását a háborúhoz. Hogy a Kyiv Independent újságírójának hasonlatával éljünk, a szankciók annyira nem voltak súlyosak, hogy Oroszország kiessen a Monopolyból, de azt elérték, hogy sokkal nehezebben és költségesebben tudjon ugyanannyit lépni a pályán, mint a szankciók előtt.

Erre erősített rá David O’Sullivan, az EU szankciókért felelős különmegbízottja is, aki a Guardiannek február elején azt mondta, a szankciók ugyan nem bizonyultak az orosz gazdaságot azonnal leterítő „ezüst lövedéknek”, de mindenképpen hatnak az orosz gazdaságra.

Sőt, az ír diplomata szerint a szankciók hatására idén már fenntarthatatlanná válhat az orosz gazdaság.

Akárhogy is, közgazdaság-tudományi és politikai szempontból is érdemes tudnunk, hogy miért lehet még mindig egy bábuja Vlagyimir Putyinnak, amikor a játék elején mindenki azt gondolta, hogy egy kör alatt el lehet érni, hogy föladja a játékot. Ennek megértésében segíthetnek Beata Javorcik kutatásai.

Kerülőutak, kiskapuk

Hogy miért nem működnek vagy működtek a szankciók olyan hatékonyan, mint arra sokan számítottak, arra Beata Javorcik szerint több konkrét magyarázat van. Az EBRD vezető közgazdásza kollégáival együtt több tanulmányt is publikált a szankciókról, ezekből az látszik, hogy ahol egy ajtó bezárul, több másik kinyílik, amelyeken ha nem is olyan mennyiségben, de ki-be jutnak büntetőintézkedésekkel sújtott termékek az orosz határon. Kutatásaik alapvetően arra koncentráltak, hogy a szankciókat bevezető országokból mennyi termék jutott az orosz piacra a szankciók bevezetése után, nem azt nézték, hogy az orosz termékek, mint a kőolaj és a földgáz, hogyan jutottak ki onnan. Eredményeik szerint

• kerülőutakon a szankciókat bevezető országok termékeinek egy része bejutott Oroszországba;
• a szankciókat bevezető országok cégei által hagyott piaci űrt gyorsan elkezdték betölteni semleges országok vállalkozói, amennyire tudták;
• az orosz gazdaságot a dollár rendszerből kizáró intézkedések miatt az is jelentősen átalakult, hogy milyen pénznemben számolnak el az oroszokkal kereskedők.

Ukrajna orosz invázióját az ENSZ-ben 141 ország ítélte el, szankciókat az agresszorral szemben viszont mindössze 45 ország vezetett be, ami már rögtön jelzi, mekkora mozgástere volt Oroszországnak. Amikor az Európai Unió országai és az Egyesült Királyság 2022-ben leállították a luxuscikkek, ipari termékek és az úgynevezett kettős felhasználású termékek, vagyis civil és katonai felhasználásra is alkalmas áruk és szolgáltatások (drónok, terepjárók, bizonyos szoftverek stb.) exportját Oroszországba, két, szemmel is jól látható dolog történt. Jelentősen megnőtt az ilyen termékek exportja olyan országokba, mint Kazahsztán, Örményország és Kirgizisztán, és szintén jelentősen megnőtt az ilyen termékek kereskedelme ebből a három országból Oroszországba. Nem nehéz összerakni, hogy a kazah vagy örmény importőrök csak közvetítő szerepet játszottak, rajtuk keresztül pedig pont azok a termékek jutottak el Oroszországba, amiket a nyugati vezetők nem akartak volna odaküldeni.

Ha ez nem lenne elég, két másik érdekes trend is felfedezhető volt. Az egyik az, hogy a szankciók bevezetése után hirtelen nagyon sok olyan áru „veszett el”, amiket a kialakult kereskedelmi útvonalak miatt Oroszországon keresztül küldtek volna a kazah, kirgiz és örmény piacra. Ezt a kiskaput az EU és a brit kormány viszonylag hamar bezárta, idővel megtiltva, hogy Oroszországon keresztül szállítsanak a Kaukázusba és Közép-Ázsiába.

Ezen a két kiskapun keresztül azonban a szankciók miatti árukiesés harmadát kompenzálni lehetett,

vagyis ezekkel a trükkökkel a nyugati exportőrök, a kaukázusi és közép-ázsiai strómanok és az orosz importőrök jelentősen enyhíteni tudtak a szankciók hatásain.

De nemcsak „elkavarodtak” bizonyos szankcionált árucikkek, más típusú kijátszások is történtek: egyre többször fordult elő, hogy a nyugati importőrök „véletlenül” rosszul kódolták az orosz határra küldött termékeiket, nem szankcionált termékek kódjával ellátva őket. Nem arra kell persze gondolni, hogy valaki babakocsiként akart eladni, mondjuk, quadokat, de Beata Javorcik szerint előfordult olyan, hogy szankcionált ipari röntgenkészüléket véletlenül orvosi röntgenként papíroztak le, amire viszont nem érvényesek a szankciók. Ahogy a közgazdász felhívta erre a figyelmet, az orosz vámosoknak nem áll érdekükben szigorúan ellenőrizni, hogy biztos nem szankcionált termék jut-e be az országba, a nyugati exportőrnek viszont érthető gazdasági érdeke fűződhet ahhoz, hogy ne veszítse el az orosz piacot.

Ezzel együtt sok vállalat önként kivonult vagy hátrébb vonult az orosz piacról, még akkor is, ha nem szankcionált termékeket árult ott, mert tartott attól, hogy ha nem teszi, akkor a nyugati fogyasztóit és üzleti partnereit veszíti el. Sok cégnek viszont nem volt nagyobb baja azzal, hogy trükkökkel próbálja megkerülni a büntetőintézkedéseket.

A kereskedelmi űrt más országok is igyekeztek betölteni, például Törökország és Kína is, de nem közvetítőként, hanem a saját termékeikkel felváltva a nyugatiakat az orosz piacon.

Ezek az országok nem vetettek ki szankciókat Oroszországra, így a török és kínai cégek semmilyen szabályt nem szegtek meg, amikor olyan termékeket küldtek Oroszországba, amelyeket nyugati versenytársaik nem adhattak ott el (kivéve a nyugati multik török és kínai leányvállalatait). A török export értéke például 30 százalékkal nőtt a háború után Oroszország irányába. Ez persze nem kockázatmentes, az ilyen kereskedelmi partnerek ugyanis azt kockáztathatják, hogy másodlagos szankciókkal sújtják őket a nyugati kormányok, vagy a nyugati partnereik nem akarnak majd bizniszelni velük. Ennek ellenére sok török cég nyitott az orosz piacra, ahogy a kínai cégek is nagy lehetőséget láttak abban, hogy az orosz piacnak technológiai importra van szüksége.

Az sem akadályozta meg ezeket a cégeket, hogy a szankciók részeként Oroszországot kizárták a SWIFT nevű nemzetközi bankközi telekommunikációs rendszerből, pedig ezt annak idején a szankciók aduászának is nevezték.

Ezen a rendszeren kívül az orosz cégek nem tudnak részt venni a nagyrészt dollár-elszámolású nemzetközi kereskedelemben. Beata Javorcik és kutatótársainak adatai szerint ennek az lett az eredménye, hogy a kínai, török és egyéb, nem szankcionáló országokból származó cégek dollár helyett más valutában számolnak el az orosz partnereikkel. A kínai cégek például korábban az orosz üzleteik 90 százalékát dollárban könyvelték el, most viszont 90 százalékban zsenminpiben (jüanban), vagyis kínai pénznemben kereskednek. Ami még érdekesebb, hogy más országok kereskedői is elkezdtek ebben a pénznemben elszámolni az orosz partnerekkel, vagyis ha nem is nagymértékben, de a dollár szerepét elkezdte felváltani a kínai valuta.

Nemcsak az Oroszországba tartó áruk találnak efféle kiskapukat, a világpiacra szánt orosz termékek, elsősorban a kőolaj is ilyen kapukon halad keresztül.

India például 2025-ben 63 százalékkal több üzemanyagot adott el Európában, mint korábban, amit nem saját forrásból, hanem orosz kőolajból finomított. Az indiai finomított üzemanyagra nem voltak érvényesek a nyugati szankciók, ezért ez teljesen legális volt, és nagyon kifizetődő Indiának és Oroszországnak is, egészen addig, amíg Donald Trump dühében nem vetett ki 50 százalékos vámot Indiára. Azóta ezt a lyukat betömte az EU és az Egyesült Államok, az unió idén januártól az orosz olajból finomított termékekre is kiterjesztette a szankciókat, Donald Trump pedig bejelentette, megállapodott Narendra Modi indiai miniszterelnökkel, hogy India leáll az orosz olaj vásárlásával, cserébe 18 százalékra csökkentik az indiai árukra kivetett vámot.

Szintén kiskapu, vagy inkább piszkos trükk, hogy Oroszország egy több száz tankerből álló árnyékflottán keresztül terjeszti a kőolaját. Igaz, ezekre a hajókra is egyre inkább lecsapnak, az ukránok egyszerűen elkezdték ezeket kilőni, az amerikai haditengerészet pedig lefoglalni a nyílt vízen. Viszont ez is azt mutatja, hogy a szankciós politika elég reaktív, folyamatos munka, versenyfutás.

Valaki mindig él a lehetőséggel, hogy kinyisson egy ajtót, amikor egy másik bezárul, így a szankciós politika a végtelen ajtócsapkodás politikája.

Ez viszont nem jelenti azt, hogy a szankciók ne működnének. Ahogy fent is említettük, a kirgiz, kazah és egyéb kerülőutak, a török és kínai helyettesítés nem tudja teljesen felváltani azt, hogy az orosz gazdaság nagyon fontos technológiai importtól esik el. Az európai piac helyett Ázsiába szállítani a kőolajat sokkal többe kerül Oroszországnak, sokkal kevésbé nyereséges, így ha nem sikerült is teljesen elszorítani a bevételeknek ezt az erét, egyre kevesebb kőolaj érkezik az országba, ami lassan ugyan, de hatással lesz az orosz gazdaságra.

Azt már senki nem tudja megmondani, hogy az oroszok meddig bírják a szorítást, hogy Putyin nacionalista politikai alkuja meddig tudja elfedni vagy feledtetni az emberekkel a helyzetet, hogy az orosz hadigépezet mikor érzi meg a szorítást, és hogy ez elég lehet-e ahhoz, hogy Oroszország felhagyjon hódító háborús terveivel. De az biztos, hogy az orosz–ukrán háború alatt a szankcionálók és a szankcionáltak is nagyon sokat tanulnak arról, mi mennyire működik, és mi hogyan lehetne fájdalmasabb.