Tourists, go home: egyre elkeseredettebben próbálják elűzni a turistákat a legnépszerűbb európai városok
Visszafordíthatatlanul itt a nyár, mindenhol vége az iskolának, vizsgáknak, egész Európába betört a jó idő. Mindez csak egyet jelenthet: ismét mindenki felháborodhat azon, hogy milyen elviselhetetlen az élet nyáron a kontinens legnépszerűbb nyaralóhelyein. Róma, Barcelona, Tenerife vagy épp Velence lakói között évek óta egyre csak forr a turizmus és turisták elleni düh. Tavaly nyáron több mediterrán várost is elleptek a „TOURISTS GO HOME” graffitik és matricák, Barcelonában pedig vízipisztollyal lövöldözték a tüntető helyiek az éttermek és kávézók teraszán üldögélő turistákat tavaly júliusban.
Idén nyáron a lövöldözés elmaradt, viszont június közepén városokon és országokon átívelő, szervezett tüntetéssorozatokban csúcsosodott ki a turizmusellenesség: Spanyolország, Portugália, Olaszország és Franciaország több, turisták által kedvelt városában tüntettek egyszerre a helyiek június 15-én az ellen, hogy lakóhelyük egyre inkább nyaralók játszóterévé válik, ahonnan ők, a lakók lassan pénzügyi, társadalmi és fizikai értelemben is kiszorulnak.
A turisták vízipisztollyal való vegzálásán kívül más próbálkozások is vannak a túlturizmus kezelésére, a digitális innovációktól a marketinggel vagy adminisztratív eszközökkel való noszogatáson át az adóztatásig és explicit tiltásig. Az viszont, hogy a téma évek óta folyamatosan napirenden van, azt jelzi, hogy eddig még nincs meg a tökéletes recept. De mi a baj a Barcelonában pezsgőzgető, svájci tavaknál fotózkodó vagy Mallorcán és Ibizán bulizó turistákkal, és hogyan lehetne megoldani, hogy a nyaralóknak és az ott lakóknak is jó legyen?
Turistacsapda
Az angol nyelvbe már bevette magát az overtourism, magyarul túlturizmus vagy túlzott turizmus, valamint a touristification, azaz turistásodás vagy turizálódás kifejezés, ami a turizmus körüli társadalmi viták középpontjába került. De mit jelentenek ezek a kifejezések? A túlzott turizmus megértéséhez nem kell nagy kódfejtés, annyit tesz, hogy egy adott földrajzi területen, városban, régióban, szigeten, tó vagy folyó körül több a turista a csúcsidőszakban, mint amennyi kényelmesen elfér – egyrészt egymással, másrészt az állandóan ott élőkkel.
Ez megterheli a helyi infrastruktúrát, a helyiek például májustól szeptemberig nem férnek föl azokra a buszokra vagy villamosokra, amik az útikönyvek borítóján szereplő látványosságokat is útba ejtik (ez történt például Barcelonában az Antoni Gaudí által tervezett Güell parkhoz vezető 116-os járattal, amit a város végül levetetett a Google Maps alkalmazásról). Másrészt a túl sok turista idővel egyszerűen elhasználja azt a helyet, ahová jár, veszélybe sodorva pont azt a látványosságot, ami eleve vonzotta őket: a nagyobb autóforgalom, több vízhasználat, több szemét megterheli a környezetet, szennyezi a tengereket, élőhelyeket tesz tönkre.
A turistásodás egy, a túlturizmussal szorosan összefüggő, de attól némileg eltérő fogalmat ír le. Ez azt jelenti, hogy a turizmus a saját alakjára formál egy települést, a helyi szolgáltatások egyre inkább úgy alakulnak át, hogy a nyaralók igényeit kiszolgálják, miközben a helyiek igényeivel egyre kevésbé találkoznak. Egy tengerparti üdülővárosnál persze ez valamennyire érthető és elkerülhetetlen, hiszen az ilyen helyek népessége nyáron sokszorosára duzzad, sok éttermet, apartmanházat, attrakciót csak azért nyitnak meg, hogy oda turisták menjenek. De egy olyan városnál, mint Barcelona, Lisszabon vagy akár Budapest, nagyobb gondot okoz, ha az ingatlanpiac, a vendéglátás és sok más szolgáltatás kifejezetten a turisták igényeire, ízlésére, pénztárcájára van szabva.
Az Airbnb-k és hasonló szállásszolgáltatások jelentős szeletet harapnak ki a lakáspiaci kínálatból, számos kutatás szerint emelve az ingatlanárakat és bérleti díjakat, különösen a belvárosi, turisták által preferált területeken. A helyiek pénztárcájára árazott büfék és éttermek helyett megjelennek a túlárazott hamburgereket és „goulasht” áruló helyek, a legénybúcsúkat célzó klubok, csak hogy pár, budapestieknek ismerős példát hozzunk (ezek a kérdések az Airbnb-k terézvárosi tiltása körüli viták kapcsán nálunk is előkerültek tavaly év végén). Amikor pedig olyan adatokat látunk, hogy a 2,2 milliós népességű Kanári-szigetekre tavaly több mint 15 millió turista érkezett, és idén várhatóan ez a rekord is megdől, vagy hogy a görög Szantorinin 20 ezer lakosra jut évi 3 millió nyaraló, érthető, ha a helyiek úgy érzik, nem rájuk van szabva a saját szigetük.
Hogy mennyi turizmus a túl sok turizmus, azt persze nem lehet objektív mércével eldönteni, a biznisz mindenesetre megállíthatatlanul pörög: a DW cikke szerint 2024 nyarán világszerte 1,5 milliárd ember vált egy ideig turistává, vagyis utazott valahová pihenni, ami 2019 után a második legforgalmasabb év volt, amióta világ a világ. Európában pedig 2025 jó eséllyel még forgalmasabb év lesz, mint a tavalyi volt: az európai turisztikai ügynökségeket egyesítő European Travel Commission adatai szerint az év első három hónapjában már 4,9 százalékkal nagyobb volt a forgalom, mint egy évvel korábban.
Felmerül persze a kérdés, hogy miért panaszkodnak a Kanári-szigeteken, Barcelonában, Rómában vagy Londonban élők, amikor az a rengeteg turista rengeteg pénzt is hoz a helyieknek, munkahelyeket, adóbevételeket teremt. A turizmus valóban hatalmas biznisz, a világ GDP-jének 3 százalékát tette ki tavaly, a fő turisztikai gócpontokon pedig nyilvánvalóan az egyik legfontosabb iparágnak számít. Azokban az országokban, ahol most a leginkább tüntetnek ellene, a turizmus ennél jóval nagyobb arányban járul hozzá a GDP-hez. Spanyolországban – amit a legtöbbször emlegetnek a túlturizmus áldozataként a Kanári- és Baleári-szigetekkel, vagy olyan népszerű városokkal, mint Madrid és Barcelona – a turizmus 2024-ben a bruttó nemzeti össztermék 15,6 százalékát tette ki, és a munkahelyek 14 százalékát adta. Más országokban, például Portugáliában vagy az egyre népszerűbb célpontnak számító Albániában a hozzájárulás a GDP-hez még nagyobb, 20 százalék körüli.
A baj csak az, hogy a turizmusból beáramló pénz nem egyenlően oszlik meg a fogadó társadalomban, sőt míg a turizmus haszna viszonylag keveseknél (a szállodák, éttermek, Airbnb-k tulajdonosai) összpontosul, a negatív külső hatásait sokkal többen nyögik, akiket nem kárpótol a turisták borravalója.
A turizmusra felfűzött gazdasági modell egyes közgazdászok szerint is tartogat csapdákat az erre építő országok számára.
Egy olasz közgazdászok által végzett kutatás szerint, amiről az Economist cikke számol be, 2010 és 2019 között Olaszországban a turizmus felfutása például azzal járt, hogy kevesebben mentek egyetemre vagy fejezték be az egyetemet, amivel az ország hosszabb távon rosszabbul jár, mert azok, akik fiatalon úgy érzik, minek tanulni, ha jól megélnek pincérként vagy a bárpult mögött, hamar megragadnak egy jövedelmi szinten, ahonnan diploma nélkül nem tudnak feljebb lépni.
A turizmus ráadásul kicsit úgy hat, mint a közgazdaságtanban holland betegségként vagy erőforrásátokként ismert jelenség. Ez azt írja le, hogy ha egy országban találnak valamilyen értékes erőforrást, például olajat, akkor az egész gazdaság ennek az erőforrásnak a kiaknázása köré épül, elszívja a tőkét és a munkaerőt innovatívabb, termelékenyebb, az ország fejlődését jobban segítő iparágaktól, amelyek így vagy elsorvadnak, vagy ki sem épülnek igazán az adott országban. Magyar kontextusban hasonló betegségként szokták emlegetni az uniós források beáramlását, de az is ilyen, átokkal járó erőforrás lehet, ha egy országnak szép homokos tengerpartjai vagy festői hegyei vannak. A magyar kormányt ez viszont biztos nem izgatja, legalábbis a Magyar Turisztikai Ügynökség vezetője tavaly lelkesen beszélt az előrejelzésről, hogy 2030-ra akár évi 7 millió turista is érkezhet Magyarországra.
Terel, tilt, adóztat
A túlzott turizmus problémájára már több ország és város vezetése dolgozott ki megoldásokat, amelyek az udvarias javaslatoktól az explicit tiltásig terjednek. Hogy melyik ötlet, vagy azok milyen kombinációja válik be és hol, azt az idő dönti majd el, egyelőre azonban nem tűnik úgy, hogy bármelyik városvezetés megtalálta volna a bölcsek kövét.
A legdirektebb megoldás a problémára az, ha valahogy korlátozzák, szabályozzák a turisták számát. Erre több helyen többféle megoldást találtak már ki. Spanyolországban például egy digitális platformot dolgoztak ki Smart Destinations néven, amelyen élőben lehet követni, hogy egy adott területen, egy adott látványosság vagy népszerű strand közelében mekkora a tömeg, milyen a levegő minősége, a tenger hőmérséklete, vagy hogy mennyi medúza van a vízben. A kitalálók reményei szerint ennek alapján a nyaralók okosabb, és így fenntarthatóbb döntéseket hoznak majd, hogy merre induljanak el, és mit hagyjanak inkább ki, elkerülve az élhetetlen tömeget.
Máshol az okosmegoldások helyett a faék egyszerűségű megoldásokkal kísérleteznek, jegyrendszerrel vagy egyszerűen kerítésekkel korlátozzák, mennyi ember lehet egyszerre egy helyen. Athénban az Akropoliszra 2023 óta naponta maximum 20 ezer látogatót engednek be, őket is úgy, hogy adott órában csak adott számú látogató mehet az ókori templomok közelébe. Amszterdamban, Velencében, a görög Míkonosz szigetén és a spanyol Ibizán a szállodahajók számát korlátozták, ezzel próbálva csökkenteni a turisták számát. A szállodahajók utasaira általában amúgy is be vannak rágva a városi vezetők, mert csupán a tömeget és a szemetet növelik a látványosságok körül, a szállásért már nem a városban fizetnek, így még csak keresni sem lehet rajtuk annyit.
Szintén a vendégek számát, de legalábbis a helyi ingatlanpiacra gyakorolt nyomást csökkenti, hogy egyre több városban korlátozzák az Airbnb-k és hasonlók számát, és egyre keményebben lecsapnak a nem regisztrált szálláshelyekre. Barcelonában például 10 ezer lakást vettek ki a turisztikai forgalomból.
A hatóságok arra is kreatív megoldásokkal álltak elő, hogyan lehet a szelfituristákat kezelni,
vagyis azokat, akik nagy tömegekben tülekednek a leghíresebb látványosságok körül, hogy egy tökéletes, Instára posztolható képet készítsenek, aztán visszaszálljanak a buszra. Az ausztriai Hallstattban például, amelynek festői tópartját elárasztották a látogatók, miután látták a tavat egy népszerű koreai Netflix-sorozatban, a helyiek szándékosan rontották el a kilátást egy fakerítéssel a tó körül. Hasonlóan jártak el Japánban a Fudzsira jó kilátást nyújtó helyeken. A festői tengerparti olasz városban, Portofinóban pedig 275 euró, mai árfolyamon több mint 110 ezer forint bírság jár annak, aki a belvárosban megáll szelfizni, és ezzel növeli a tömeget.
Több országban és városban kezdtek el a turisták keményebb adóztatásával kísérletezni, bár egyelőre vegyes eredményekkel. Velence és Míkonosz a már említett szállodahajós turistákra vetett ki különadót (előbbi 5, utóbbi 20 eurót), míg Barcelona az ötcsillagos szállodák vendégeivel fizettet extra 6,75 eurót éjszakánként. Ez viszont valószínűleg nem befolyásolja azokat, akik pont Barcelonába vagy Velencébe, illetve más, egyedi kulturális nevezetességeiről híres helyre akarnak utazni. Legjobb esetben a város többet keres a turistákon, amit aztán a helyi infrastruktúra fejlesztésére, szociális programokra, környezetvédelemre vagy hasonló, az elégedetlen helyiek igényeit kielégítő célokra költhet. Rosszabb esetben annyit lehet ezzel elérni, hogy a látogatók annyival kevesebbet költenek, mondjuk, az éttermekben és ajándékboltokban, amennyivel többet kell adózniuk. Az olyan helyeken viszont, ahová az emberek nem egy specifikus látnivalóért, hanem az élményért mennek, például koktélozgatni a strandon, az adózás jó eszköz lehet arra, hogy több üdülőváros között elossza a terhelést.
Hosszabb távon talán ez, a turizmus időbeli és térbeli terítése enyhítheti a látogatók jelentette nyomást, a kérdés csak az, hogy ezt hogyan lehet elérni. Svájc turisztikai ügynöksége egyelőre azzal próbálkozik, hogy Roger Federerrel készült kampányvideókban próbálja győzködni az embereket, hogy nemcsak a téli síszezonban és a nyári túraszezonban érdemes oda utazni, hanem a kettő között is.
A turizmus okozta hatalmas nyomás viszont nem mérsékelhető anélkül, hogy a nyaralásukat tervezők hozzanak néhány tudatos döntést arról, hogy mikor, hogyan és hová szeretnének ellátogatni. Ez valójában az ő érdekük is, mert bár nem az ő lakásuk bérleti díját emelik meg és a munkába járásukat lehetetlenítik el a turisták, valószínűleg ők sem akkor érzik igazán jól magukat, ha hosszú, tömött sorokban kell álldogálniuk a látványosságoknál vagy a strand büféje előtt.
