A kormány nem megfeledkezett a szegényekről, hanem direkt tartja őket a szegénységben

A magyar kormány nem megfeledkezik a szegénységben élőkről, épp ellenkezőleg, tudatosan tartja őket szegénységben, érhető politikai és félreértelmezett népesedéspolitikai célok miatt – többek között ez is elhangzott a Hóvége.hu szegénységről szóló keddi panelbeszélgetésén, ahol három neves szakértő arra kereste a választ, ki számít ma szegénynek Magyarországon.

A konferencián az is kiderült, hogy 2010 és 2020 között, nagyrészt a közfoglalkoztatás hatására jelentősen csökkent a szegénység Magyarországon, de így is jelentős rétegek ragadtak a nélkülözésben, a koronavírus-járvány pedig lenullázott minden addigi eredményt. A résztvevők szerint a minimum jövedelem bevezetésével kezelni lehetne a problémát, bár ennek bevezetéséről egyelőre inkább szomorú tapasztalatok vannak Magyarországon.

Min mérjük a szegénységet?

A Ki a szegény ma Magyarországon? című eseményen hamar kiderült, hogy sokkal nehezebb megmondani erre a kérdésre a választ, mint gondolnánk, mert a szegénységnek többféle definíciója és többféle mérőszáma van. Molnár György közgazdász, a HUN-REN KRTK tudományos főmunkatársa és a Kiútprogram alapítója a közgazdasági Nobel-díjas Amartya Sen megközelítését javasolja, aki a szegénységre az alapvető lehetőségek és mozgósítható képességek hiányaként gondol. Eszerint a megközelítés szerint az a szegény, akinek hiányzik a képessége, hogy általa értékesnek tartott életet éljen, az ilyen képességeket pedig nagyon sok minden befolyásolhatja, a jövedelemtől a lakhatáson át az egészségügyi lehetőségekig.

Gábos András, a Tárki vezető kutatója szerint beszélhetünk abszolút szegénységről, amikor valamilyen szegénységi küszöbhöz, egy meghatározott jövedelmi vagy fogyasztási szinthez mérjük a szegénységet, relatív szegénységről, amikor mások jövedelméhez képest beszélhetünk szegénységről (ez lényegében egyenlőtlenséget mér), és beszélhetünk objektív és szubjektív szegénységről, vagyis hogy valaki szegénynek érzi-e, tartja-e magát. Korábban az abszolút, később a relatív megközelítés dominálta a közbeszédet, mostanában viszont egyre inkább az olyan megközelítések uralkodók, mint például az Eurostat AROPE mutatója, amely azt vizsgálja, mekkora réteget fenyeget szegénység és a társadalmi kirekesztés (az AROPE az at risk of poverty and exclusion szavakat rejti).

Az Eurostat megközelítéséről némi vita alakult ki a résztvevők között, Marek Bertram, az Egyensúly Intézet kutatója például úgy látja, ez a mutató sokkal jobban fókuszál az országon belüli egyenlőtlenségekre, és ez alapján úgy tűnhet, hogy Magyarország jobban teljesít, mint Franciaország, és Svédországgal vagy Svájccal van egy szinten. A 2023-as APORE statisztikák szerint Magyarországon tényleg a népesség kisebb százalékát fenyegette a szegénység és kirekesztés, mint mondjuk Franciaországban, Németországban vagy Olaszországban.

Marek Bertram szerint mindenki érzi, hogy nem jobb nálunk a helyzet, mint ezekben az országokban, az összehasonlításban a viszonylag kis egyenlőtlenség miatt szerepelünk jobban. Viszont, ahogy fogalmazott

Magyarországon a szegénységben vagyunk csak egyenlők.

A szegénység mértékét ennél szerinte jobban mutatja például az a módszertan, amit az Egyensúly Intézet is alkalmaz, amelyben olyan kérdéseket tesznek föl a válaszadóknak, hogy a téli hónapokban fel tudják-e fűteni a lakást, tudnak-e minden második nap húst vagy halat enni, és ki tudnának-e fizetni egy hirtelen felmerülő, meghatározott méretű kiadást. Ez alapján a kutatók szűkösen, átlagosan vagy gondtalanul megélők közé sorolják a válaszadókat. A felmérés szerint havi nettó 250 ezer forintos jövedelem kell a szűkös, 400 ezer az átlagos és 600 ezer a gondtalan megélhetéshez. Marek Bertram szerint pedig a kutatás szomorú eredménye az, hogy magyar társadalom 45 százaléka ezt a 250 ezer forintos határt sem éri el, 75 százaléka pedig az átlagosnak mondott megélhetési szint alatt van.

Molnár György szerint Magyarországon sajnos a KSH politikai döntésre már nem készít hivatalos létminimum számítást, ugyanis túl nagy számok jöttek ki, a lakosság 40 százaléka élt a létminimum alatt az utolsó hivatalos statisztikák szerint. Ezzel együtt elmondható, hogy a magyar lakosságnak nagyjából továbbra is 40 százaléka él a medián jövedelem 70 százalékánál kevesebb jövedelemből. Ez közel 4 millió embert jelent, akik ingáznak a szegénység és az éppenhogycsak-nem-szegénység között.

10 jó év – már akinek

A magyarországi szegénységi trendekről fontos elmondani, hogy bár a Fidesz-kormányok számára nem kifejezetten volt politikai prioritás a szegénység csökkentése, a 2010 és 2020 közötti évtizedben Magyarország sokat javított ezekben a statisztikákban. Ez részben a 2008-2010-es válság utáni, 2013-tól beinduló globális gazdasági konjunktúrának volt köszönhető, a trend pedig regionálisan is érezhető volt. Gábos András szerint ez az EU társadalmi célszámain is látszik: ugyan az EU célját, hogy az AROPE mutató szegény szegénység által fenyegetett népesség számát a 2008-as 120 millió fős 2020-ra 20 millióval csökkentse, nem sikerült elérni, azonban a nagyjából 10 millió fős csökkenéshez négy kelet-európai ország, Bulgária, Románia, Lengyelország és Magyarország jelentősen hozzájárult.

Molnár György elmondása alapján egy specifikusan magyar szakpolitikai lépés is jelentősen hozzájárult a szegénység csökkenéséhez, sőt, ami miatt Magyarországon jobban csökkent a szegénység, mint a régió más országaiban: ez pedig a közfoglalkoztatás volt. A közfoglalkoztatást nem a Fidesz-kormány találta ki vagy vezette be, de az tette a „társadalompolitikájának” középpontjába, megalapozva a „munkaalapú társadalom” ideológiáját. A gyakorlatban ez azt jelentette, hogy míg jelentősen csökkentek a munkanélküliek számára elérhető szociális juttatások, a kormány a helyi önkormányzatokon keresztül közmunkáért cserébe adott jövedelmet embereknek. Ez a jövedelem magasabb volt, mint a kormány által jelentősen csökkentett segély, de alacsonyabb, mint ami a szegénységi küszöb átlépéséhez elég jövedelmet jelentett volna.

A közfoglalkoztatás hivatalos célja az volt, hogy a munkanélkülieket visszasegítse a munkaerőpiacra, de már számos kutatás kimutatta az elmúlt évtizedben, hogy erre szinte teljesen alkalmatlan. Alkalmas viszont politikai szempontból a függési rendszerek megerősítésére, legyen szó a közmunkában szerzett jövedelemre szorulók és a helyi polgármesterek, vagy a helyi polgármesterek és a kormány függésétől. Viszont gazdasági értelemben a közmunka azt jelentette, hogy többletjövedelem áramlott a szegényebb háztartásokba, ettől pedig csökkent a legkiszolgáltatottabb szegénységben élők száma Magyarországon.

Akik viszont nem tudtak bekerülni a közfoglalkoztatás rendszerébe, azok még kiszolgáltatottabb helyzetbe kerültek, mint voltak korábban, hiszen a nem foglalkoztatáshoz kötött szociális juttatásokat jelentősen megvágta a kormány. Így Molnár György szerint

míg a közmunka sokaknak növelte a jövedelmét, egész társadalmi rétegeknél konzerválta a szegénységet anélkül, hogy bármilyen kitörési lehetőséget biztosított volna.

A kormány a szegénység csökkentésének célját teljesen alárendelte a foglalkoztatás bővítésének, vagyis más módszert nem kínált a kitörésre. Ez Molnár szerint egy tudatos politika eredménye volt: a szegények ne haljanak éhen, de maradjanak a helyükön és maradjanak függő helyzetben.

Mindeközben az Orbán-kormányok a középosztálynak rengeteg segítséget nyújtottak a családtámogatási rendszer formájában, ami ahhoz az abszurd helyzethez vezetett, hogy forintban mérve a leggazdagabb magyarok több segélyt kapnak, mint a legszegényebbek. Ez szintén egy tudatos politika eredménye, ami viszont egy demográfiai tévképzetből táplálkozik. A kormány ugyanis azt gondolta, hogy ha a középosztálynak sok támogatást ad, a szegényebbeknek viszont kevesebbet, akkor a középosztályban több gyerek születik majd, az alsóbb osztályokban pedig kevesebb. Ennek azonban minden empirikus megfigyelés ellentmond.

Félig felfújt karúszók a fuldoklóknak

2020-ban viszont megfordult az addigi javuló trend. A járvány okozta gazdasági válság miatt sokan elvesztették a munkahelyüket, de Molnár György megítélése szerint a közfoglalkoztatás és a járványt megelőző extenzív foglalkoztatás-növelés a járvány előtt is elkezdte elveszíteni a lendületét. Ezt jelzi, hogy a járvány alatt a kormány még növelni akarta a közfoglalkoztatásban dolgozók számát, több forrást is allokált erre a célra, de a helyeket nem sikerült feltölteni.

A járvány után tapasztalt, Magyarországon még Európa többi részéhez képest is kiugróan magas infláció pedig még tovább rontotta a szegényebb csoportok helyzetét. Az infláció más-más negatív módon érintette a szegényebb csoportokat. Egyrészt minél szegényebb valaki, a jövedelmének annál nagyobb részét költi élelmiszerre, az élelmiszerek inflációja pedig még a többi termék árnövekedésénél is nagyobb volt, kifejezetten az alsó jövedelmi csoportokat sújtva. A városokban pedig emellett a lakhatási költségek és az energiaárak növekedése is komoly terhet jelentett.

A kerekasztal-beszélgetésen az is szóba került, hogy ha akarna, mivel segíthetne a mindenkori kormány a szegénységben élőkön. A résztvevőknek egészen konkrét javaslatai voltak. Marek Bertram szerint például a szociális juttatások rendszerét kellene alapjaiban újragondolni és egyszerűsíteni. Bár a szociális juttatások összege elég alacsony, és nem is növekszik kellő mértékben, a rendszer a felhasználók számára nehezen követhető és bonyolult, az állam számára pedig nagyon költséges és rossz hatékonyságú, mellette nagyon szétaprózódott, túlbürokratizált, különböző juttatásokért különböző állami hivatalok, intézmények a felelősek. Mint mondta, a rendszer most olyan, mintha egy fuldoklónak félig felfújt karúszókat dobálnánk, lehetőleg messze egymástól.

Hogy mennyire rossz a rendszer, azt jól mutatja, hogy van egy, cukorbetegeknek még mindig folyósított támogatási tétel, aminek az összege a mai napig 100 forint. Ez az összeg nyilván semmilyen segítséget nem nyújt a rászorulóknak, de jelentős költséget jelent az államnak.

Ehelyett az Egyensúly Intézet javaslata szerint egy fix összegű, 50 ezer forintos alapjuttatást kellene nyújtani azoknak, akiknek egy bizonyos összegnél kevesebb a jövedelme, úgy, hogy a rászorulóknak ezért jelentkezni se kelljen, hanem az állam automatikusan kiutalja nekik.

Ehhez annyi kellene, hogy alanyi alapon minden állampolgárnak legyen egy díjmentes bankszámlája, a NAV pedig kialakítson egy rendszert, ami figyeli az állampolgárok jövedelmét, és utalja a segítséget, ahová kell. Molnár György szerint ez a koncepció lényegében a minimumjövedelem egy formája lenne, amivel ő alapvetően egyetért. Ezzel viszont két probléma van: az egyik, hogy önmagában nem kezel sok olyan problémát, ami szintén szegénységben tart társadalmi csoportokat, például a lakhatási válság vagy a közlekedési rendszer állapota, ami miatt Északkelet-Magyarország és a Dél-Dunántúl lényegében el van szigetelve az ország többi részétől, az ottani munkahelyektől, lehetőségektől.

A másik pedig az, hogy politikai értelemben okozhat problémákat. Mint emlékeztet, Magyarországon már voltak kísérletek egy minimáljövedelemhez hasonló programmal, ami politikai okokból csúfos kudarcba fulladt. Még a második Gyurcsány-kormány idején volt egy program, ami rendszeres szociális juttatás néven nyújtott segítséget a rászoruló családoknak. Az elérhető összeg az eltartott gyerekek számától függött, az összeget pedig a helyi önkormányzatok adminisztrálták. Ez azt jelentette, hogy a sokgyerekes családok adott esetben a minimálbérnél nagyobb összeget is kaphattak. Ez feszültségeket szült, ami az ország északkeleti részén polgármesterek „lázadásához” vezetett, akik nem voltak hajlandók részt venni a programban. A Gyurcsány-kormány emiatt kénytelen volt a rendszert megszüntetni, és helyette bevezették a közfoglalkoztatást.