Láncfűrésszel valósítaná meg dollárjobboldali álmait az Elvis-barkós argentin elnök

Az argentin választók úgy döntöttek, hogy az Egyesült Államok, Nagy-Britannia és Brazília után ők is megpróbálják, milyen, ha az országot egy hangos, nagyokat mondó, fura hajú jobboldali populistára bízzák. Javier Milei, a megválasztott argentin elnök sokban hasonlít Donald Trumpra vagy Jair Bolsonaróra, például ő is előszeretettel relativizálja emberi jogokat sárba tipró rendszerek bűneit és komcsi összeesküvésnek tartja a klímaváltozást.

Az ő ultrajobboldali populizmusának viszont van egy sajátos jellege: Milei megrögzött libertárius, avagy anarchokapitalista, avagy piacpárti szélsőséges,

aki szerint Argentínát az húzhatja ki a gazdasági gödörből, ha nem is fűnyíróval, de láncfűrésszel megy neki az állami bürokráciának, a jóléti költéseknek és az olyan intézményeknek, mint a központi bank, eltörli az ország valutáját és bevezeti a dollárt.

A félprofi focistából közgazdásszá lett elnök nézeteit a közgazdaságtan piaci fundamentalista, Chicagói és osztrák iskoláira alapozza. Ezek alapvetései szerint a piacnál semmi nem jelzi jobban az emberek számára, hogy mit kellene csinálniuk, ezért jobb leszámolni mindennel, ami a piaci jelzéseket, folyamatokat torzítja (vagyis az állami beavatkozások egy jelentős részével).

Bár Milei közgazdász ikonjai, mint Milton Friedman vagy Robert Lucas (akikről klónozott kutyáit is elnevezte) jelentős hatással voltak a főáramú gazdaságpolitikára is a 70-es évek vége óta – előtte pedig chicagói diákjaik az extrém piacpártiság és autoriter jobboldaliság koktéljával is kísérleteztek például Augusto Pinochet chilei diktatúrájában – valószínűleg kevés politikus akarta valaha annyira direkt módon alkalmazni a libertárius receptet, mint Milei. A recepttel kapcsolatban viszont sok kérdés felmerül. A Milei megválasztása óta megjelent elemzések szerint

• az új argentin elnök tervei valószínűleg politikai és gazdasági szempontból is megvalósíthatatlanok;
• ha pedig mégis keresztülvinné őket, az jó eséllyel csak még nagyobb válságba lökné Argentínát, mint amekkorában most van.

Dollárjobboldal

Argentína új, Elvis-barkós elnöke annyira magáénak vallja a piaci fundamentalista nézeteket, hogy még egy libertárius szuperhős perszónája (de legalábbis egy cosplay jelmeze) is van, Ancap Kapitány, amiben az Ancap az anarchokapitalistára utal. Az Economistnak még megválasztása előtt adott interjújában persze beismerte, hogy politikusként az állam teljes lebontásáról álmodozni irreális, ezért nézeteire az anarchizmus helyett a „minarchizmus” kifejezést használta. Ez arra utal, hogy olyan kicsire kell visszavágni az államot, amennyire csak lehet, lehetőleg a jog (leginkább a tulajdonjog) betartatására és védelmére korlátozva annak működését, és lebontva minden olyan funkciót, ami a piaci folyamatok működését mesterséges árjelzésekkel megzavarja.

Ennek jegyében programjának részeként Milei az argentin minisztériumok közel harmadát bezárná, köztük a környezetvédelmi, kulturális, tudományos és innovációs, társadalombiztosításért és az oktatásért felelős tárcákat. Emellett elképesztően megvágná az állami költéseket, beleértve a szegényebbeknek járó támogatásokat és az állami nyugdíjakat. Talán legmeredekebb kampányígérete viszont az volt,

hogy feloszlatná az argentin jegybankot, kivezetné a pesót és a dollárt tenné meg Argentína hivatalos pénznemének.

Milei egész kampánya alatt azt hangoztatta, hogy csak ezekkel a radikális megoldásokkal lehet letörni a tényleg csillagászati mértékű, elemzők becslése szerint az éves alapon akár 185 százalékos inflációt.

Az új elnök jegybankellenes nézeteinek is sajátosan libertárius íze van: Míg liberális közgazdászok általában szeretik a jegybankhoz hasonló, szakértői intézményeket, Milei szerint a jegybankot az argentin politikai elit lényegében foglyul ejtette, és saját céljaira használja, új pénzt nyomtatva minden alkalommal, amikor az államnak anyagi gondjai vannak. Ez a fajta politikai költekezés persze torzítja a piaci folyamatokat, ráadásul úgy szolgálja ki a politikusok pillanatnyi érdekeit, hogy a pénzkínálat felduzzasztásával ront a pénz értékén.

Míg Nyugat-Európában klasszikusan a jegybanki függetlenség biztosításával és az úgynevezett monetáris finanszírozás törvényi tiltásával igyekeztek megkötni a pénznyomda felé nyúló politikusok kezét, Milei a nukleáris opciót választaná, és szétverné az egész nyomdát.

Ha az egész argentin gazdaság dolláralapon működik, akkor legfeljebb az amerikai központi bank tudja szabályozni a pénz mennyiségét, amire nyilván semmi befolyása nem lehet egy argentin politikusnak. (Más kérdés, hogy az amerikai Fed, más nyugati központi bankokkal együtt, az elmúlt években politikai ráhatás nélkül is nagyon aktív pénznyomtatásba kezdett válságos időszakokban, például a járvány alatt, ami egyes közgazdászok, köztük libertárius beállítódásúak szerint az egész világon jellemző magas inflációért is felelős, legalább részben.)

Egyszer már bejött, majd összeomlott

Bár Milei terve nagyon extrémnek hangzik, kisebb országok már döntöttek úgy, hogy a dollár javára elhagyják a saját valutájukat. Egy korábbi jobboldali argentin kormány pedig már kísérletezett hasonlóval, ha a peso kivezetéséig nem ment is el. Ezek a kísérletek viszont legalábbis vegyes eredménnyel, Argentína esetében például gazdasági válsággal, utcai zavargásokkal és a kormány bukásával zárultak.

Ecuadorban 2000-ben döntött úgy a kormány, hogy elhagyja az ország saját valutáját, a sucrét, és hivatalosan is dolláralapra helyezi az ország gazdaságát. A döntést ott is az infláció alapozta meg, ami öt éven át 30 százalék fölött volt, a dollár bevezetésétől viszont lényegében megszűnt, azóta 1,4 százalék körül mozog átlagosan. A hiperinflációval küzdő Zimbabwe is a dollár bevezetésével oldotta meg a problémáját 2009-ben, amikor szinte naponta duplázódott sok termék ára. Az inflációt ott is sikerült leküzdeni, viszont sok embernek minden megtakarítása eltűnt az átállással. Az erősen készpénzfüggő ország pedig azóta is azzal a problémával küzd, hogy nincs elég kis címletű bankjegy forgalomban.

A saját valuta feladásával a kormányok egy komoly dilemmával néznek szembe. A dollár bevezetésével meg lehet előzni az inflációt és stabilitást lehet hozni a válságokkal küzdő gazdaságba, viszont

az ország elveszíti azt a képességét, hogy az árfolyam befolyásolásával, a saját valuta leértékelésével javítsa a külkereskedelmi mérlegét vagy adott esetben csökkentse a nemzetközi adósságait, és a következő gazdasági válságra reagáljon.

Különösen exportra épülő gazdaságoknak lehet hasznos, ha befolyásolni lehet a saját valuta árfolyamát a kereskedelmi partnerek valutájához képest, a magyar exportáló cégeknek például segít, ha a forint gyenge az euróhoz képest, mert egy euró eladott áru értéke többet ér nekik itthon. Az argentin pedig egy erősen exportra, elsősorban mezőgazdasági termékek kivitelére épülő gazdaság, aminek versenyképességében sokat számíthat a valuták árfolyama közötti különbség. Ráadásul sok elemző attól tart, hogy a 47 millió lakosú Argentína túl nagy gazdaság ahhoz, hogy sikeresen végre lehessen hajtani a dollárosítást.

Ráadásul hasonlóval már kísérleteztek is Argentínában, elég lesújtó eredményekkel.

Dél-Amerika második legnagyobb országa az 1990-es évek elején is jókora inflációval küzdött, sőt, akkor a helyzet még a mostaninál is rosszabb volt, igazi hiperinflációs helyzet alakult ki. Erre reagálva Domingo Cavallo, Carlos Menem perónista, azaz baloldali elnök inkább neoliberális nézeteket valló pénzügyminisztere úgy döntött, hogy a peso árfolyamát a dolláréhoz köti, vagyis bejelentette, hogy 1 peso 1 dollárt ér, ha törik, ha szakad, ezen az argentin jegybank pedig nem változtathat. Ez lényegében a dollár bevezetésének előszobája, hasonló rezsimet kellene egy időre bevezetnie Magyarországnak is, ha netán egyszer mégis be akarná vezetni az eurót.

Cavallo terve eleinte működött, sikerült letörni a hiperinflációt, később viszont a rendszer gondokat okozott. Az 1990-es évek végén a dollár árfolyama nagyon megerősödött, ami rontotta az argentin export versenyképességét, mély recesszióba lökve a gazdaságot. A kötött árfolyam rendszerét viszont csak akkor vezették ki, amikor 2001-ben a külföldi befektetők elkezdték kivonni a tőkéjüket az országból, Cavallo rendelettel korlátozta, mennyi pénzt lehet kivenni a bankból. A rossz gazdasági helyzet miatt utcai zavargások törtek ki, majd Argentína nem tudta törleszteni a hiteleit, a kormány pedig, Cavallóval együtt megbukott.

Milei szerint Cavallo ott hibázott, amikor nem fejezte be, amit elkezdett, és nem vezette ki teljesen a pesót, bár a 2001-es válság dollárral is előállt volna, csak nem lehetett volna sehogy kezelni.

Ancap Kapitány terve tehát lehet, hogy letörné az inflációt, viszont azt is jelentené, hogy ha az ország valamiért újra gazdasági válság közelébe kerül, a kormánynak és a jegybanknak nem maradnak eszközei arra, hogy meggátolja vagy lassítsa az összeomlást és tompítsa annak hatásait. A piaci erők szabadon engedése azzal is jár, hogy néha ezek az erők hatalmas pusztítást okoznak, ami úgy söpör végig egy válságba került országon, mint gát nélküli parton az áradás.

Náluk van a dollár?

A Milei gazdaságpolitikai álmairól, terveiről szóló cikkek, elemzések legtöbbje viszont nem tart attól, hogy élőben is kísérletezhet majd libertárius ötleteivel, azok ugyanis részben gazdasági, részben politikai okokból megvalósíthatatlannak tűnnek.

Nagy kérdés például, hogy az országnak hogyan lenne elég dollárja a dollár bevezetéséhez. A libertárius elnök által bezárással fenyegetett jegybank dollártartalékai kiürültek. Milei maga is beismerte az Economistnak adott interjújában, hogy ha valaki adna neki 30 milliárd dollárt, akkor pillanatok alatt ki tudná vezetni a pesót, enélkül viszont ez sokkal nehezebb lesz. Gazdasági tanácsadója, Emilio Ocampo mindenesetre abban bízik, hogy a lakosság már összekuporgatott annyi dollárt, ami elég lenne a terveikhez.

A magas infláció miatt az argentinok egy ideje inkább az amerikai valutában takarítanak meg, ha tehetik, Ocampo becslései szerint ilyen formában pedig már 200 milliárd dollár van az országban, ami lényegében egy spontán dollárosítást jelent. Csak erre alapozva viszont a kormány nem tud bevezetni egy új pénznemet, ahhoz jelen állás szerint nagy nemzetközi hitelre lenne szüksége. Amit nehezen kaphat meg, tekintve, hogy már most is 43 milliárd dollárral tartozik az állam a Nemzetközi Valutaalapnak, aminek visszafizetéséhez szintén dollár kell.

Ha pedig ez nem lenne elég gond, Mileinek (akiről itt olvashatják portrénkat) nincs erős többsége az argentin törvényhozás két házában. Az alsóházban Mauricio Macri korábbi elnök jobbközép Együtt a Változásért pártjának támogatására lenne szüksége bármilyen javaslathoz, és bár az új elnök kampányában a baloldali perónistákat jobban szidalmazta, azért az előbb említett IMF-hitelt fölvevő Macrit sem kímélte. De még ha az alsóházban sikerülne is elfogadtatnia valamelyik tervét, a felsőházban erősebb baloldal annak jó eséllyel keresztbe tehet. Így a várhatóan amúgy is népszerűtlen, nyugdíjakat és hasonló kiadásokat érintő, állami intézményeket láncfűrésszel nyeső és a pesót kivezető tervei is a fiókban maradhatnak. De legalább lesz kire fogni, ha nem sikerül megmentenie Argentínát.