Hatékonyabb, zöldebb, közösségileg fenntartható, itthon még sincs belőle egy sem

Itthon a lakások közel nyolcvan százalékában saját fűtést használunk, ami nem csak sokkal szennyezőbb, de sokkal kevésbé hatékony is, mint a távfűtés. Az utóbbitól sokan tartanak a rossz hazai tapasztalatok miatt, pedig Európa-szerte több példával találkozhatunk, ahol a helyi lakosság pénzt tudott spórolni a megújuló energiával működő rendszerekkel, amelyek közösségi tulajdonban is állhatnak – derül ki a Szolidáris Gazdaság Központ munkatársainak a Másfélfokon megjelent elemzéséből.

Gelencsér Dávid és Sáfián-Farkas Fanni a cikkben arról ír, itthon csupán a lakások 17 százaléka fűt távhővel, míg 78 százalékban egyedi fűtést használnak (vagyis a hőtermelés a felhasználással azonos épületben, annak közvetlen közelében történik), ami a legtöbb esetben nemcsak kevésbé hatékony, de még a

a legmodernebb, fával tüzelt kályhák és kazánok is legalább százszor akkora mikroszemcsés szállópor-kibocsátási értékkel rendelkeznek, mint a távhő

– írja a cikk a Levegő Munkacsoport 2019-es számítása alapján.

Ráadásul a távfűtés nagy előnye, hogy térben elkülöníthető a lakóhelytől, így a légszennyezettség is egy helyen koncentrálható, távol a lakosságtól. A maga 17 százalékos távfűtési arányával Magyarország átlagosnak mondható az Európai Unióban. A többi, egyedi megoldással fűtő háztartás jelentős része viszont földgázt használ otthoni kazánjában, és mivel hazánk 80-90 százalékban importra szorul a földgázból, sokkal nagyobb energiafüggőségnek teszi ki magát, ami pénzügyi és ellátási problémákhoz is vezethet.

Erre nyújthatnak megoldást a megújuló energiával működő távhőrendszerek, amelyek a helyi erőforrásokat kihasználva, közösségi szervezésben csökkenthetnék a települések fűtési költségeit. rendszerek Magyarországon még nincsenek, de a nemzetközi példák között több sikertörténettel is találkozhatunk.

A burgenlandi csoda

Az osztrák-magyar határ mellett található 27 ezer fős Güssing rossz infrastruktúrája és periférikus elhelyezkedése miatt az 1980-as években Ausztria legszegényebb régiója volt.

A régi központját szintén Güssingnek hívják, a 4 ezer fős kisváros gazdasági helyzete katasztrofális volt akkoriban – részben azért, mert évente 6 millió eurót költött az önkormányzat az áram és a fosszilis tüzelőanyagok importjára.

Peter Vadasz, a városi tanács tagja észrevette, hogy ez az összeg akár helyben is maradhatna a rendszer modernizálásával. 1989-től a középületekben energiatakarékossági beruházásokkal (ajtó- és ablakcserék) néhány év alatt 40-50 százalékkal csökkentették a közszféra energiaköltségeit, majd az 1990-ben elfogadott tervekkel a helyi, megújuló energiaforrásokra való átállás is felgyorsult.

Mivel a régió közel felét erdő borította, a környékbeli erdőtulajdonosok megegyeztek az önkormányzattal, hogy ők fogják leszállítani az energiatermeléshez szükséges tűzifát. Ennek feldolgozására pedig – elsősorban helyi, részben mezőgazdasági szereplőkkel és az önkormányzat rézvételével – létrejöttek az első biomassza alapú fűtőművek.

A kezdeményezés olyannyira bejött Güssingben, hogy a közintézményeket is rákapcsolták a biomasszával működő erőművekre, amelyek gombamód kezdtek terjedni a régióban. A világpiaci olajárak emelkedésétől független olcsó helyi energia miatt rengeteg vállalat szeretett volna áttelepülni Güssingenbe, így 1990 és 2010 között 1100 új munkahely jött létre a 4000 fős városban, ráadásul

már 2001 óta több energiát termelnek, mint amennyire szüksége van az önkormányzatnak, így annak eladásából 9 millió euró bevétele származott az önkormányzatnak.

Dánia legolcsóbb távhője

A 3000 fős dániai Hvide Sande városában többször is kudarcba fulladt a távfűtésrendszer kiépítése felülről érkező beruházásokból a lakosság ellenkezése miatt. Végül 2018-ban egy alulról szerveződő beruházás oldotta meg a problémát: a korszerű helyi távhőrendszer 100 százalékban közösségi tulajdonban épült meg, ráadásul a felhasznált hő 85 százaléka már megújuló energiából származik,

így a település távhőszolgáltatása a legolcsóbb egész Dániában, közel tizede az ország távhőszolgáltatási átlagárának

– áll a Másfélfokon megjelent elemzésben.

A 4000 fős dániai Samsø szigete 1997-ben nyert egy pályázatot, amelyben 1 millió eurót költhetett a 100 százalékos megújuló energiával való önellátási stratégiájára a következő tíz évben. Népszerűsíteni kezdték a projektet, megalakultak az első helyi energiaközösségek és több program is indult a hőigények csökkentésére – mégis, 1997 és 2005 között 10 százalékkal nőtt a hőfogyasztás, míg az áramfogyasztás stagnált.

Az sziget egyik településén aktív helyi csoportok ajtóról ajtóra kopogtatva gyűjtöttek új fogyasztókat, majd három szalmát, forgácsot és napenergiát használó távfűtő művet is létrehoztak, amelyből kettő az önkormányzat és a helyi testületek irányítása alatt áll. Mára a településen a villamosenergia-igény 100 százalékát, míg a hőfogyasztás 75 százalékát látják el helyi, megújuló energiaforrásokból.

Hazai problémák

Szigorúan véve két dolog kell a megújuló energián alapuló távhőhöz: valamilyen helyi megújuló energiaforrás és fogyasztók. Mindkettő megvan Magyarországon is, de ahogy sejtjük, ennél bonyolultabb a helyzet.

Gelecsér és Sáfián-Farkas elemzése kiemeli, hogy az ilyen beruházások nagy kezdeti tőkét igényelnek, amelyet a helyi önkormányzatok még összefogással sem biztos, hogy tudnának finanszírozni. Ezek a projektek csak nagyobb pénzek bevonásával jöhetnek létre, de Magyarországon

jelenleg nem elérhető ilyen pályázat, így a profitorientált vállalkozások nagy előnnyel rendelkeznek a közösségi energia-projektekkel szemben.

A másik hazai akadályt a jogi háttér rendezetlensége jelenti, ugyanis a magyar szabályozás jelenleg nem ismeri a távhőtermelő energiaközösségek fogalmát. A (nem távhőtermelő) energiaközösségek is csak 2020-ban jelentek meg a hazai jogszabályokban, így Magyarországon még egy hivatalosan bejegyzett energiaközösség sincs. Ennek ellenére már itthon is több példát találhatunk a megújuló energiaforrásokat alkalmazó távhőrendszerekre:

• Pornóapátiban található egy biomassza- és napenergia-alapú fűtőmű, amelyet a Güssingi példára építettek.
• Győrben, Miskolcon és Hódmezővásárhelyen is találunk geotermikus energiával működő rendszereket, ráadásul egy jelenleg Szegeden épülő beruházás lesz Európa második legnagyobb ilyen rendszere.
• Pécsen és Ajkán is alkalmaznak már biomasszát a helyi távhőellátásban.

Az elemzés megemlíti, hogy míg Dániában virágoznak az alulról szerveződő közösségi kezdeményezések, addig Magyarországon megjelenik a poszt-szocialista országokra jellemző „közös” dolgoktól való félelem. Sok esetben ezek a beruházások ugyan nem hajthatók végre jelentős pénzforrások bevonása nélkül – mégis, az önkormányzatoknak kell, hogy a változás motorjai legyenek. Ehhez pedig a lakosság bevonására és informálására van szükség a közösségi távfűtés nyújtotta lehetőségekről.