Magyar bankok és német cégek rettegnek attól, hogy akaratlanul is megsértik az amerikai szankciókat

Az elmúlt hetekben több fontos szankciós hír mentén is szóba kerültek a „másodkörös” szankciók. Amikor a Nemzetközi Beruházási Bank (NBB) intézményét és egyes vezetőit szankciók érték, a bankkal kapcsolatban levő hazai kereskedelmi bankok is gyorsan léptek, felfüggesztettek szolgáltatásokat, kapcsolatokat.

A szankciókat sokféleképpen lehet csoportosítani. Például ha az Oroszország elleni aktuális szankciókra gondolunk, hallunk gazdasági, diplomáciai, kitiltási, sportszankciókról, nyilván ismerjük a tartalmukat is, olajbehozatali tilalom, diplomaták kiutasítása, vízummegtagadás, az orosz válogatott kizárása a sportversenyekről.

De csoportosíthatunk aszerint is a szankciókat, hogy ki veti ki őket, az Európai Unió, esetleg az Egyesült Államok, az Egyesült Királyság vagy éppen Japán.

Illetve annak a megkülönböztetésnek is van értelme, hogy mire vonatkozik az intézkedés: magánszemélyre, szervezetekre, tevékenységekre?

Mi talán eleinte a legjobban az EU-s szankciókat követtük, arról hallottunk a legtöbbet; aki szeretné áttekintve is látni őket, itt talál sok információt. Újabban azonban az amerikai intézkedések is hangsúlyosabbak lettek.

A másodkörös szankciók

Mostani írásunkban egy olyan kockázattal szeretnénk foglalkozni, amely a legerősebben nem is az Európai Unióhoz, inkább az Egyesült Államok által kivetett szankciókhoz kötődik. Ez ráadásul nagyon erős kockázat nemcsak a hazai nagyvállalatok (OTP, Mol, MVM) életében, de mint forrásaink jelezték, az NBB vagy a Paks II. projekt ügyében is. A bankkal is több cikkben foglalkoztunk, de részletes cikket írtunk a paksi projekt állásáról is – amiben némileg értetlenkedve fogadtuk, hogy Németország hirtelen piros lámpát mutatna fel egy már korábban az EU által is jóváhagyott nukleáris projekt ügyében.

Mint hallottuk, a szankciók kérdése nemcsak azt határozza meg, hogy a különböző nyugati szállítók végül hajlandóak lesznek-e a magyar–orosz projekthez alkatrészeket hozni, hanem azt is, hogy a projektfinanszírozó orosz hitel folyósítható lesz-e, például az euróban denominált pénzügyi megállapodáshoz lesz-e elég eurója Moszkvának. Ez akár érdemi változásokat is behozhat a projekt körül.

És természetesen az NBB életét is erősen befolyásolja, hogy a magyar és uniós bankok utalási kapcsolatban maradhatnak-e majd vele.

Írásunkhoz pénzügyi és jogi szakemberrel beszéltünk, akik arra hívták fel a figyelmet, hogy talán a hazai közbeszédben inkább a közvetlen szankciókat ismerjük;

nem adhatsz el drónokat Oroszországnak, tilos üzletelni ezzel vagy azzal az orosz oligarchával, bankkal, szabálytalan hajóval nyersolajat behozni Oroszországból, Hollandiába,

de kevésbé része a közbeszédnek az áttételes, a másodkörös szankciók (angolul secondary sanctions) világa.

A drónok alkatrészei

Nézzünk először egy érdekes esetet, amely a Wall Street Journal nyomán járta be a világsajtót. A lap hosszú cikkben mutatta be azokat az ukrán elemzéseket, amelyek arról szóltak, hogy Oroszország olyan iráni drónokkal támadta Ukrajnát, amelyek tele voltak nyugati alkatrészekkel. Az iráni drónok tartalmaztak Japánból, Németországból, Ausztriából, Izraelből és az Egyesült Királyságból származó repülési és haditechnikai vállalatok által létrehozott alkatrészeket.

Amikor az Egyesült Államok Pénzügyminisztériumának Külföldi Vagyonellenőrzési Hivatala (OFAC) mindezt realizálta, azonnal hangsúlyozta, hogy az Egyesült Államok nagyon elkötelezett az Oroszországgal és Iránnal szembeni szankcióinak szigorú végrehajtása mellett. Ha azt látja, hogy különféle harmadik feles szereplők közbeiktatásával, reexporttal a nyugati gyártók hozzájárulnak Irán vagy Oroszország hadipotenciáljának javításához, akkor nem fog habozni, lecsap ezekre a cégekre.

Objektív, szubjektív

Mindez persze elsőre eléggé távol van az NBB vagy Paks II. témájától, hiszen aki számlavezetést kínál az NBB-nek, vagy alkatrészt hoz egy leendő atomerőmű vezérlőjébe, az nem egy iráni drónba szállít – érvelhetünk. Természetesen így van, de ha egy dollárkitettséggel is rendelkező magyar bank szankcionált pénzügyi intézménnyel lép kapcsolatba, vagy egy nyugati szállító egy kettős felhasználású (békés és katonai) nukleáris eszközt szállít, akkor mindig felmerülhet, hogy

bár a szállítás tárgya békés, de nem landolhat-e később mégis a félvezető, a memória, a csip, a számítógép vagy bármely más, irányítási rendszerben alkalmazható eszköz katonai felszerelésben.

Az európai szankciók elég pontosan meghatároznak mindent; megmondják, hogy mit és milyen szabályok alapján lehet és nem lehet csinálni. Ugyanakkor vannak olyan szankciós országok, elsősorban az amerikai, ahol a hatóságok azt is elvárják, hogy a szankciók szellemét is betartsa a bank vagy a cég.

Egy példával: ha egy amerikai cég haditechnikai alkatrészt szállít Oroszországnak, akkor biztosan szankciót sért. Ha ugyanazt eladja Indiának, akkor nem. De mi van akkor, ha az amerikai cég szállít Indiának, és India azt továbbértékesíti az oroszoknak?

Az ügyletnek tehát nyilvánvalóan más a megítélése, ha az amerikai cég maga találta ki a közvetítőt, hogy így növelje a bevételét, mint akkor, amikor a cég jóhiszemű volt, nem tudta, hogy a maláj vevőnek van egy orosz vevője is a láncban. Ugyanez a helyzet azzal a török bankkal, amelyik kapcsolatba léphet uniós, de orosz pénzügyi intézménnyel is. Ám ha tudatosan azért üzletel ezekkel, hogy segítsen kijátszani egy amerikai szankciót, könnyen bajba kerülhet.

A pénzügyeknél nehezebb

A szankciók tudatos kikerülése a pénzügyi szankcióknál a legnehezebb: amikor utalásokról, kötvényprogramokról, finanszírozásról van szó, akkor a digitális nyom eléggé jól visszakövethető. A tengerek közepén átcímkézett kőolajtankerek vagy főleg egy kicsi, de értékes csip nyomon követése már nehezebb.

Mindenki, aki most egy szankcionált intézménnyel kapcsolatba kerül, vagy egy orosz–magyar atomprojektnek szállít kettős felhasználású alkatrészeket – tehát olyanokat, amelynek polgári és katonai alkalmazása is van –, egy kicsit azt kockáztatja, hogy az alkatrésze hamarosan valamilyen katonai kütyüben bukkan fel.

A tét pedig óriási. Főleg a bankpiacon. Amikor egy európai bank, legyen az francia, német vagy olasz, hatalmas összegeket fizet az Egyesült Államoknak csak azért, hogy valamilyen szankciós vétség miatt ne zárják el az amerikai piactól, akkor jellemzően nem az történik, hogy az adott bank kötvénykibocsátást szervezett Iránnak, vagy Kubának, nem is egy szudáni diktátor vagy egy líbiai hadúr magánszámláját egyengette. Sokkal jellemzőbb, hogy a bank a profitért vagy az ügyfele elkísérése miatt belement egy kétes és összetettebb nemzetközi ügyletbe, ahol valamely ponton megállapítható volt a kínos jogsértés.

Azt ugyanis érdemes tudni, hogy az Egyesült Államokban nagyon képzett szakemberek vadásznak ezekre a nyomokra. Híres eset sok van. A francia BNP Paribas például a Szudán, Kuba és Irán elleni szankciók megsértésében találtatott bűnösnek, és kapott 8,9 milliárd dolláros büntetést. A szintén francia Société Générale Kuba, Irán, Líbia, Szudán „integrálásában” hibázott, 1,8 milliárd dollárja bánta. A német Commerzbank Szudán, Myanmar és Kuba ügyében hibázott, de volt kisebb iráni ügye az olasz UniCreditnek is.

Sosem százszázalékos

Az a baj, hogy bár minden nagy jogi cég foglalkozik a kérdéssel, valójában nincs az a jogász, aki százszázalékosan meg tudja mondani, hogy egy cég mekkora kockázatot fut ebben a kérdésben – mesélte egy jogász forrásunk.

Hiszen a gazdaság valahogy mindig megtalálja az utat a profithoz, ha Magyarországon olcsó a farmer, Oroszországban pedig olcsó az ikon, vagyis a fogyasztók mást gondolnak a két termék árarányáról, akkor cserélni fognak, még akkor is, ha kereskedelmi vagy kiviteli tilalom van.

Ugyanez természetesen igaz lesz a fejlett nyugati informatikai eszközre, akkor is, ha magyar borra, de akkor is, ha iráni olajra lehet jól cserélni azt.

Az Egyesült Államok kulcsszerepe

Az amerikai szankciókat pedig valójában még azok is próbálják betartani, akik amúgy nagyon sérelmezik azokat. A világ megtakarításainak, a világ kereskedelmi megállapodásainak vagy a világ árképzéseinek a döntő része dollárban történik. Van persze mellette euró, font, jen, jüan, még rubel is, de nem nagyon tud egy nagy bank, vagy egy ország meglenni a dollár nélkül, azt nem nagyon lehet senkinek megkockáztatni, hogy a dollárral és az amerikai joggal harcol.

Márpedig az Egyesült Államok azt mondja ki, hogy a tiltás alatt álló területeken senki sem exportálhatja az Egyesült Államokból származó áruját Iránba, illetve Oroszországba, sem közvetlenül, sem harmadik országon keresztül, ha tudja vagy tudhatta volna, hogy az áruját vagy technológiáját Iránnak vagy Oroszországnak szánják.

Könnyű belefutni

A DLA Piper jogi iroda nemzetközi anyaga azt mutatja be, hogy a másodkörös szankciósértés kockázata többféle ágazatban is veszélyes lehet, nemcsak a védelmi iparban vagy az energetikában, de a bankszektorban, mindenféle elektronikai vagy építőipari szektorban is bele lehet futni. Vagyis még a látszólag engedélyezett export is sértheti az Egyesült Államok szankcióit.

Azoknak például, akik amerikaiként exportálnak, az OFAC-hoz benyújtott engedélykérelmek jóváhagyásával vagy elutasításával van esélyük arra, hogy előzetes döntést szerezzenek egy külpolitikailag érzékeny szállításról, de egy francia vagy német cég számára úgy lebeghet ott Damoklész kardjaként a kockázat, hogy abba akár jóhiszemű cégként is be lehet csúszni.

Az Egyesült Államokban ugyanis a külügyminisztérium berkein belül egy 60 fős osztály kapott felhatalmazást a szankciósértők azonosítására, illetve a szankciós programok felügyeletére.

Külön hangsúlyos, hogy a nem amerikai vállalatok amerikai alkalmazottaira semmivel sem vonatkoznak enyhébb szabályok, és a nem egyesült államokbeli vállalatok másodkörös szankciókkal szembesülhetnek, és/vagy az Egyesült Államok joghatósága alá eshetnek, ha amerikai bankokat, amerikai dollárt vagy más amerikai kapcsolatot használnak egy szankciósértő ügyletben.

Szinte mindenki

Az Egyesült Államok vonatkozó szabályai szerint gyakorlatilag mindenki a szankciósértési vizsgálat tárgya lehet:

• Olyan cég, amely az Egyesült Államokból származik.
• Az Egyesült Államokban van jelen.
• Külföldön gyárt, de egy bizonyos minimális szintnél több amerikai eszközt tartalmaz a terméke.
• Külföldön gyárt, de amerikainak bizonyuló technológia vagy szoftver intenzív használatával.
• Végül ugyanez több áttételben is igaz, vagyis olyan cégek külföldi leányvállalatai, termékei, amelyek maguk valahol fent egy amerikai technológiát, vagy szoftvert használnak.

Hogyan lehet védekezni?

A bankoknak különösen óvatosnak kell lenniük. Bár van arra lehetőség, hogy egy szankció hatálya alatt álló bankkal utalási kapcsolatba lépjen egy másik, erre az említett OFAC-nak kell engedélyt adnia. Mindenesetre, ahogy egy találó leírásban az egyik forrásunktól hallottuk:

„Képzeld el, hogy nagyon fáj a gyomrod, de nem mutatnak semmit a vizsgálatok. Mire az orvos fejcsóválva közli, hogy nem maradt más megoldás, meg kell nézni, hogy nem Schmidt–Geogrilosz-kórról van-e szó, ami egy nagyon veszélyes, gyors lefutású, agresszív betegség. Kétezer dollárból elvégzik a vizsgálatot, amely szerencsére negatív. Veled madarat lehetne fogatni, hiszen nincsen Schmidt–Geogrilosz-szindrómád. Már csak annyi bajod van, hogy nagyon fáj a hasad, és 2000 dollárral szegényebb lettél.”

A gond tehát összességében mindenképpen az, hogy a másodkörös szankció olyan kockázat, amely költséges előzetes jogi vizsgálatot igényel, amit nem könnyű elkerülni. Ezért sokan inkább öncenzúrával eleve óvatosabbak, nem szállítanak, nem nyitnak számlát, felfüggesztik a kereskedelmi kapcsolatot. Még a legkisebb esélyét is elkerülik annak, hogy a nagy és erős Egyesült Államokkal bajuszt akasszanak.