Nyomásgyakorlás az EU-ra és hálózati problémák lehetnek a napelemstop hátterében

Megfigyelték, hogy mindig, amikor egy ágazat kap a nyakába egy kellemetlen adót, vagy egy ársapkát, akkor a szektor nem arról beszél, hogy „jaj, csökken a nyereségünk”, hanem azt közli, hogy ez a teher lehetetlenné teszi a további beruházásokat, állagromláshoz vezet, megöli az innovációt?

Vagyis

• a távközlési különadó megöli a távközlési hálózat fejlesztését;
• a bankadó visszafogja a magyar gazdaságot éltető hitelezést;
• a rezsicsökkentés miatt pedig az energetikai fejlesztésekből esik ki több tíz-, de akár ezermilliárd forint.

Ez sokszor csak kommunikációs trükknek tűnik, „persze, senki nem szeret adót fizetni” – legyinthetünk, de a napelemes változás, vagyis az, hogy a magyar hálózat állítólag nem tudja már fogadni a kibocsátásmentes, zöldnaperőműveket (igen, a tetőre szerelt pár napelempanel is erőmű, csak éppen kicsi, úgy hívjuk hivatalosan, hogy háztartási méretű kis erőmű), valódi példa arra, hogy tényleg van olyan, hogy egy ágazatban elmaradnak a fejlesztések.

Annak szerettünk volna utánajárni, hogy mi indokolta a váratlan szabályváltoztatást. Cikkünk megírásához sokakkal beszélgettünk, akkumulátoros, napenergiás, és hálózati szakemberekkel, mérnökökkel. A vélemények erősen széttartottak, a világbotránytól az „éppen ideje volt megálljt parancsolni”-ig sokféle gondolatot hallottunk.

Abban azért nagyjából egyetértettek a szakmabeli forrásaink, hogy ha van olyan megoldás, ami segíthet a gyermekeinknek megőrizni a bolygót, akkor meg kellene találni azokat a megoldásokat, amelyek ezt a technológiát segítik, akár az akkumulátorok támogatására (hogy ne a rendszert terhelje a sok napelemes), akár az energiaközösségekre, vagy az inverterek szabályozására.

Uniós tárgyalások

Mi történt? Miért történt? Kezdjük azzal, hogy a bejelentés módja, szövegkörnyezete erősen utalt arra, hogy folytathatjuk majd a zöldforradalmat, de csak akkor, ha jön az uniós forrás. A szakmának, még a hálózatos cégeknek is derült égből villámcsapás volt a drasztikus változás, így semmiképpen nem szabad kizárni a politikai motivációt.

Vagyis a történetnek lehet egy olyan nyomásgyakorlási része, hogy az EU-s milliárdok, vagyis RRF helyreállítási eszköz egy része zöldprogramokra mehetne, de amíg Magyarország nem kapja ezt meg, addig hiába a szándék. A szabályváltoztatás üzenete tehát valami olyasmi, hogy „mi szeretnénk fejleszteni, de nem jön rá a brüsszeli pénz”.

Egyoldalú megújulómix

Ennél sokkal összetettebb kérdés, hogy az, amit a hálózatos cégek és a rendszerintegrátor valóban régóta mondanak – vagyis hogy a házi napelemes áramtermelés robbanása gondot okoz nekik –, mennyire helytálló.

Az mindenképpen szomorú, ha a kibocsátásmentes, „zöld” áramot nem tudjuk felhasználni, de természetesen az ebben rejlő technikai kihívás sem egyszerű.

Magyarország egyoldalú megújulóenergia-fejlesztése jól nyomon követhető az itt elérhető ábrán. A Mavir energiamixét bemutató adatsoron az látszik, hogy az áramtermelő kapacitásainkban egyre nagyobb részt jelent a napenergia. Ez egyrészt persze örömteli, de azzal, hogy nincs mellette számottevő szeles és/vagy vizes termelés, a megújulóenergia-termelésünk különösen ki van téve az időjárásnak. Részben egy napon belül, részben az évszakok között, egyszerűen, mert télen később kel, és hamarabb megy le a nap.

A szakma nagyjából egyöntetűen azt mondja, elismeri, hogy a betáplálás ebből fakadó hátrányai már megjelentek, de többen hozzáteszik, hogy még nem országos a probléma.

De mi itt a nehézség? Ahhoz, hogy a naperőmű invertere ki tudjon küldeni a hálózatra áramot, magasabb kimenő feszültséget kell előállítania, mint a hálózat többi pontján van. Ha ez a magasabb feszültség tartósan ott van a hálózaton, az nagymértékben csökkenti a rákapcsolt fogyasztók (lámpák, motorok, számítógépek, bármi) élettartamát.

Egy jómódú környéken, ha, mondjuk, négy szomszédos családi ház teteje is be van fedve napelemekkel, és egy verőfényes napon délben senki nincs otthon, azaz nem fogyaszt áramot, akkor a hálózat feszültsége annyira megemelkedik, hogy az inverterek leállhatnak.

Olyan ez, mint az autópálya: amíg aránylag kevesen használják, addig nagyon jó az autósoknak, de ha már túl sokan autóznak, például egy nyári péntek délután az M7-esen a Balaton felé, az katasztrofális.

Ahhoz, hogy a megtermelt energiát ilyenkor is elfogyassza a hálózat, az utcában lévő kisfeszültségű rendszert nagyobb keresztmetszetűre kellene átépíteni, a transzformátorokat ki kellene cserélni olyanokra, amelyek üzem alatt szabályozhatók. Ez elég nagy költséggel jár – és erre lehetne jó a sok uniós támogatás, amiből fejleszthetnénk is a hálózatot, és a napelemesek is boldogok lehetnének.

Az elmaradt fejlesztések

Igen ám, de a hálózatfejlesztésből eleve hiányzik a forrás. Az elmúlt időszakban sokan jobban megismerték az áramszámlákat, megtanulták, hogy van benne egy olyan rész, hogy áramdíj, és olyan is, hogy rendszerhasználati díj. Nem megyünk bele a részletekbe, hogy miképpen különül el itt a kereskedő és a hálózatos cég, illetve miért más az áramdíj és a rendszerhasználati díj – a lényeg az, hogy a piac cégei, ahogy kevesebb lett a bevételük, azzal reagáltak, hogy jelentősen csökkentették a hálózataik fejlesztését. Csak azt lépték meg, ami feltétlenül szükséges volt a kockázatmentes, biztonságos alapvető ellátáshoz. Egy ilyen állapotban levő hálózatra érkezett az otthoni naperőművek elszaporodásával az új terhelés (és ide érkezik a nagy ipari fejlesztések hatása is, például az akkumulátorklaszterrel Gödön, Iváncsán, Debrecenben és Nyíregyházán, de ez már egy másik történet).

A cégek azért vállaltak és végeztek is hálózatfejlesztést, költöttek oszlopokra, kábelekre, transzformátorokra, lecserélték a mérőket digitálisra és így tovább – de közben a műszakilag nem kritikus fejlesztéseken spóroltak, hogy kompenzálják a veszteségeiket. Ezért aztán nem javult olyan mértékben a hálózatok befogadóképessége, amilyen tempóban a napelemtáblák elkezdtek a tetőkön megjelenni.

Ebből aztán az lett, hogy a háztartási méretű kis erőművek (HMKE) engedélyét az adott földrajzi területen, utca-házszám pontossággal kellett megvizsgálni. Milyen az infrastruktúra? Milyen transzformátor van, milyen átvételi pont? Van-e nappali nagyfogyasztó a közelben, amelynek nappal kell az áram? Ezt mind megnézte a szolgáltató, aztán vagy adott engedélyt, vagy türelmet kért a környék hálózati fejlesztéséig.

Erre jött most a drasztikus változás, ami azt sejteti, hogy a jövőben már nincs egyedi vizsgálat: az állam úgy döntött, hogy a rendszernek most egy ideig nem kell dolgoznia az újonnan belépő kis naperőművek elbírálásával, befogadásával.

Mit tehet az ügyfél?

A szaldós elszámolás valóban kedvező volt az ügyfeleknek: akik napelemekkel termeltek maguknak áramot, és éves szaldós elszámolásuk van, csak az elfogyasztott és a kitermelt energia különbségét fizették meg év végén. Ha ügyesen állították be a rendszert, az éves számlájuk nulla forint volt, mert amit nyáron túltermeltek, azt télen elfogyasztották. Gyakorlatilag azt is mondhatjuk, hogy egyfajta akkumulátornak, azaz tárolónak használhatták a hálózatot, ingyen.

Ennek lesz most vége, ami azt jelenti, hogy a fogyasztónak magának kell alkalmazkodnia a termelése hullámzásához. Tehát például

• akkor kapcsolja be a mosógépet vagy a mosogatógépet, akkor tölti az autóját, amikor éppen van saját termelése;
• de automatizálhatja is az eszközök elindítását;
• vizet is lehet így időzítve melegíteni a villanybojlerben;
• és természetesen lehet akkumulátort is venni, és abban eltárolni az éppen fel nem használt energiát.

Olvasóink körében az is felmerült, hogy vajon a szomszédnak nem lehet-e átadni a megtermelt saját energiát, ha már a rendszer nem fizet érte. Azt a választ kaptuk egy szakembertől, hogy ez műszakilag, egy hosszabbítóval megtehető, de teljesen szabálytalan.

Nagy döntés

Itt jutunk el arra a pontra, hogy a részletekért mindenképpen érdemes megvárni a konkrét rendeletet. Az akkumulátorok ára ugyanis magas, nettó 1,6-2 millió forintba kerül egy háztartási rendszerhez már jól használható darab, ami havi 20 ezer forintnyi megtakarításnál is csak jó 8 év alatt megtérülő beruházás.

Ezt egyelőre csak jelentősebb támogatással éri meg megvenni, vagy elég nagy környezettudatosság iránti elhivatottság mellett.

Ráadásul, ahogy a szakmából halljuk, az energiatárolási szakma után az autóipar is felfedezte magának a lítium-karbonát nevű anyagot, így volt némi árrobbanás az akkumulátorok piacán.

Ahogy a szakmabeliekkel beszélgettünk, még egy érdekesség került szóba rendszeresen. 2017-ben ugyanis bevezették a napelemadót, aminek nulla százalék volt ugyan az aktuális kulcsa, de azt lett volna hivatott szabályozni, hogy ha már annyi napelemes rendszer lesz, hogy kiesne egy csomó bevétel a rendszerhasználaton, akkor csak meg kell emelni. Erről itt elérhető egy összefoglaló.

Ha nem bírta a rendszer a napelemesek befogadását, akkor miért nem emelte meg a kulcsot az állam, ha volt már erre adózási megoldása? Miért egyből a tiltás jött?

A rendelet megjelenéséig, és azzal a részletek megismeréséig több kérdés is foglalkoztatja a napenergiásokat. Ilyen például az, hogy kinek kell azt kezelnie, hogy ne legyen betáplálás. Az ügyfélnek vagy a hálózatnak? Ez ugyanis a fogyasztó oldaláról is megoldható: amikor az inverter éppen betáplálna, akkor szoftveresen leállítható. De a szolgáltató oldaláról visszafelé is lekapcsolható a betáplálás. Az is izgalmas kérdés, hogy mi van, ha valaki eladja, elcseréli az ingatlanját? A már meglevő szaldós szerződés öröklődik? Vagy ha módosul a szerződés, és az új ügyfélnek új szerződést kell kötnie, annak már az új jogszabályi környezetnek kell megfelelnie, vagyis bukja a kedvező szerződést?

Bizonytalanság

Most ott tartunk, hogy kialakult a rendszerben egy nagy fokú jogi és kalkulációs bizonytalanság. Senki nem tudja, hogy milyen lesz a jövőben az elszámolás a gyakorlatban. Aki mostantól köt szerződést, csak szaldós szerződést köthet, de az állam kijelentette, hogy nem lesz a betáplálási oldal kifizetve. A ma még hiányzó bruttós elszámolás bevezetése nélkül tehát gyakorlatilag úgy függesztik fel a szaldós elszámolást, hogy nem lehet tudni: visszaállítják-e egyáltalán, vagy már a felfüggesztéssel végleg eltörölték. A szabályozó megalkotja a bruttós elszámolást, és mindenkit belekényszerítenek? Vagy akinek van csatlakozási engedélye (ami 365 napig érvényes), még a régi rendben telepíthet?

Rengeteg a nyitott kérdés, de a legrosszabb, hogy a válaszok nélkül lehetetlen tervezni. És közben ott van a reménysugár, és a józan paraszti ész:

a zöldenergia fontossága és az orosz gáztól való függetlenedés idején az állam csak nem akarja teljesen elengedni a napenergiát?

Az természetesen az igaz, hogy a fogyasztó által termelt energia az átadási ponton nem ér annyit, mint a hálózatból kivett energia. Utóbbi ára magában foglalja a csatlakozási pontig való szállítás összes költségét is, nem csak az energiadíjat. A hálózati engedélyesnek (DSO) kiegyenlítő energiát adnak, amiért a fogyasztó nem fizet. Ezt valakinek ki kell fizetnie: a többi fogyasztónak, a szolgáltatónak, vagy az államnak.

Ha a napelemes termelőknek/fogyasztóknak nulla a villanyszámlájuk, akkor nem fizetnek a hálózat használatáért, megépítéséért, felújításáért, karbantartásáért, az üzemzavarok elhárításáért. Az állam korábban úgy döntött, hogy a megújuló energia bevezetéséért és elterjesztéséért ez sem magas ár. 2024. január 1-jétől ez változott volna, kivezették volna az éves szaldó elszámolást, de most nagyon hirtelen, komolyabb előzetes szakmai vita nélkül az állam úgy döntött, ezt egy tollvonással megváltoztatja, előrébb hozza.