A szakértelemre való hivatkozás olcsó bolsevista trükk? – a kormány, a rendeletei és a szakmai egyeztetés

Minden nagyon gyorsan változik a világon, piacok, árak, kamatok, ellátási lehetőségek stb. Ám amikor a kormány szabályozni próbálja az üzemanyag-, a gáz-, az áram- vagy az építőanyagok piacát, és mindenhol nagy bátran beavatkozik, sokszor lyukra fut. Úgy adóztat, segít, „torzít”, hogy a célokat nem sikerül elérni, és ennek egészen biztosan gyakran oka az is, hogy egyedül, megfelelő egyeztetések nélkül fut neki a feladatoknak.

Nagy erény, ha valaki felismeri a korlátait, és jól von be külső segítséget, de mintha a magyar kormány nem tudna, vagy még inkább, nem szeretne szakértelmet és tudást bevonni a rendeletalkotásaiba.

A magyar kormányzati szabályozások az elmúlt egy évben mintha nagyon sokat veszítettek volna a minőségükből, amire a kritikusok mindig elmondják, hogy a kormány rendre kihagyja a társadalmi egyeztetéseket, nem hallgat az adott szakterület szakembereire.

Adódik a kérdés: vajon miért teszi ezt? Hiszen a rossz szabályozás a kormányzatnak sem jó: sokszor reputációvesztéshez vezet, a kontrollkörök hiányából fakadó felületesség olyan hibákat okoz, amelyek akár az amúgy hűséges szavazók körében is erodálják a hitelességet. Ennek okairól beszélgettünk részben személyesen az esztergomi MCC Feszten, részben telefonon hazai közgazdászokkal és közigazgatási szakemberekkel.

Három példa a közelmúltból

Természetesen a gyorsan változó környezet valóban indokolhatja a rájuk alkalmazott szabályok gyakori módosításait. De valami furcsa azért mégis tapasztalható itthon. Cikkünkben az elmúlt egyéves időszakból három példát emelünk majd ki: üzemanyag-ársapka, katamódosítás és rezsireform.

Az alapvető problémát mindig az okozza, hogy a szabályok rosszak, torz ösztönzőket vezetnek be, vagy olyan következményekkel járnak (hiány, igazságtalanság, teljesítmény-mérséklés), amelyek miatt később sok toldozgatás-foltozgatásra van szükség. Ha például az üzemanyag-ársapkát nézzük, elég sok kanyart élhettünk át, pedig a kisebb számszaki változtatásokat (adó- és támogatási elemeket) nem is soroljuk fel!

• A kormány egy éve a lakosság segítségére sietett, a magas világpiaci árak ellen 480 forintos ársapkát vezetett be, de utána belátta, hogy ezzel és a kötelező nyitvatartással tönkreteszi a magyar vállalkozásokat, azaz a családi tulajdonban levő benzinkutak üzemeltetőit, mert kényszerűen veszteséget terhel rájuk.
• Ezért módosultak a szabályok, a nagykereskedelmi ár is hatósági, azaz alacsonyabb lett, csak így nem importált senki Magyarországra terméket, amiből végül máig tapasztalhatóan sorok, rohamok és üzemanyaghiány alakult ki.
• De a kormánynak az is kínos lehetett, hogy mi dotáltuk a külföldi kamionosokat, illetve a környező országok benzinturistáit.
• Aztán sorra kiestek a kedvezményezetti körből a kamionosok, a külföldi magánszemélyek (de ebből jogi kockázat, az uniós polgárok megkülönböztetésének gyakorlata alakult ki), végül a céges tulajdonban levő magyar autók.

Jó sok szabályozói változtatás után talán kikerültek a szabályozásból a szarvashibák, de felmerülhet a már említett kérdés: nem lehetett volna ezt gyorsabban? Nem lehetett volna bevonni a szakmát a szabályozás kialakításába?

Kezdjük a helyzet értékelését egy olyan közgazdász véleményével, aki erősebb, általánosabb kritikát fogalmazott meg. Szerinte Orbán Viktor deklaráltan politikai és nem szakértői kormányzást folytat, a szakértőknek, a bürokratikus tudásnak kisebb a súlya. És hogy miért érdeke Orbán Viktornak, hogy ne hallgasson azokra az emberekre, akik szakértőnek számítanak?

Van egy általános neokonzervatív, jobboldali narratíva, amely szerint a szakértő, az eredendően liberális és baloldali hagyományokon felnevelkedett bürokratikus rendszer megakadályozza a jobbító célú konzervatív politikusok harmadikutas (populista) sikereit.

E vélemény szerint Magyarország tehát ma is tudatosan, fundamentális okokból kerüli a szakértők bevonását. (Cikkünk címében egyébként Csurka István gondolatát idéztük: „a szakértelemre való hivatkozás olcsó bolsevista trükk”.)

A liberális neveltetés

A konzervatív, jobboldali politikai erőkre, elsősorban Donald Trumpra volt ez jellemző, hogy úgy gondolják, a szakértőket az egyetemek, az ösztöndíjak, az ismert hazai és nemzetközi tudományos közegek, illetve intézmények annyira megfertőzik a nyugaton egyeduralkodó liberalizmussal – vagyis magyar viszonyrendszerben alapvetően baloldali gondolatokkal –, hogy a fogalomkészletük akár még akaratlanul is káros a jobboldal kezdeményezéseinek. A társadalomtudományokban például ilyen alapvetés a liberális gondolkodás az esélyegyenlőség, a gender, a kisebbségek kérdésében.

Rendben, de ettől azért még lehetne egy energetikai vagy egy adókérdést jobb számokkal megalapozni – vethetjük közbe. Ugyanakkor az unortodox erők valójában itt is szemben állnak azokkal a közgazdászokkal, akik szerintük nem nyitottak a kezdeményezéseikre. Hiszen – véli a jobbos narratíva – eleve lenézik a mindenkori hivatalnokot, az államot, nem fogadják el a hatósági árazást, a beavatkozásokat, mert hisznek a piac mindenhatóságában, és így felmentik magukat a „morális kérdések” alól („a piac döntött, nekünk nem kell beavatkoznunk”).

Orbán, az állam leépítője

Amit eddig elmondtunk, azt feltételezi, hogy a magyar kormány a piac ellenében ad nagyobb szerepet az államnak, mert hisz a beavatkozási képességében. Orbán Viktor viselkedésében azonban többször is előkerül egy másik elv, mintha maga is érezné, hogy bár jót is tudna csinálni az állam, mégsem biztos, hogy amihez hozzányúl, az sikeres lesz.

Vagyis miközben a magyar állam aktív és erős, de ha körbenézünk az egyetemek, a közútkezelés, az oktatás, a hulladékgazdálkodás területein, Orbán nagyon is neoliberális, sok mindent kiszervez, privatizál,

és inkább magánerőből szeretné megoldani, mert tudja, hogy az állam inkompetens.

Kérdés, hogy a politika és a szakmai szövetségek, think tankek miért nem kooperálnak jobban Magyarországon, miért figyelik egymást gyanakvással. Miért nem egyeztetett a kormány a megnevezett témákban a töltőállomás-üzemeltetőkkel, a könyvelőkkel, az energiacégekkel? Persze nem tudhatjuk pontosan, milyen egyeztetések zajlottak, de néhány szakmai szövetség deklarációja arra utalt, hogy nem volt belőlük sok.

Logikátlanság, torz ösztönzők

A két világ (politikai döntéshozók és szakmai szervezetek) mintha egyáltalán nem értené egymást – vélte egy másik közgazdász beszélgetőpartnerünk. Hiányoznak a szervezett viták, az előzetes egyeztetések. Ezek hiányáért természetesen elsősorban a politika felel, hiszen ő tudja, mire készül, miről lehetne egyáltalán egyeztetni, ő kezdeményezhetne ilyen fórumokat, ő változtathatna a kialakult rossz gyakorlatokon.

Ám a magyar politikus azt feltételezi, hogy a szakmai szervezeteket szubjektív szemlélet vezeti (ami persze bizonyos esetekben akár jogos félelem is lehet, egy-egy szakmai szereplő megszólalásán valóban érezni lehet, hogy a szakmai kritikák politikai motivációkat is tartalmaznak), vagyis – véli az állami ember –, a szakmákkal való egyeztetés kockázatokat rejt, mert a tervezett intézkedések kiszivárognak és a szakmai, vagy „szakmainak álcázott” lobbiszervezet aknamunkája már jó előre ellehetetlenítheti a tervezett változtatásokat.

Vagyis a politika érvet is talál arra, hogy ő nem csupán azért spórolta meg a vitát, mert nem volt nyitott a véleményekre, hanem gyorsan szeretett volna változtatni, és meg akarta úszni, hogy előzetesen lehülyézzék, mert onnan már sokkal rosszabb pozícióból próbál változtatást elérni, nem ő tematizált.

Forrásunk szerint a nagyon nagy társadalmi egyeztetéseken meg tudnak halni a dolgok, nem működik a titoktartás, mindig vannak, akik a változtatást meg akarják fúrni, nekik nem szabad magas labdát adni. Hozzátette:

„A hasznos egyeztetésekhez a politika oldaláról is szakértők, alacsonyabb beosztású tisztviselők, illetve biztonságos terek kellenek, ahol tényleg lehet dobálni oda-vissza a forró krumplit. Ahogy minden munkahelyen is az a jó, ha a kritika, a vita nem sértődésekhez, háborúkhoz, hanem jobb eredményekhez, sikeres munkavégzéshez vezet.”

Angolszász minták

Az angolszász politikai kultúrában az előzetes érdekérvényesítésnek van gyakorlata. Bár az vitatható, hogy a végeredmény jobb-e, mindenesetre adott a szabályozott lobbitér, vannak neves tanácsadók (council of economic advisers), ötleteket kidolgozó intézmények (think tankek).

Magyarországon azonban fontosabb az, hogy a kormány gyors legyen és határozott, mint az, hogy megalapozott és pontos. Pedig ez az átváltás (trade off), vagyis az, hogy inkább jól végezze a kormány a munkáját, de esetleg olykor bizonytalannak látsszon, kételkedjen önmagában, megérheti.

Magyarországon ezzel szemben úgy néz ki a dolog, hogy ha Orbán Viktor úgy dönt, hogy az adott terület az ő témája, akkor az onnantól tényleg az ő témája, legyen az méretes beruházás vagy más gazdasági, akár energetikai döntés. Ha pedig már nagyon magasra került a felelősség, akkor sokkal inkább maradhatnak ki a szakemberek. Ilyenkor pedig még a rendszert mindenben kiszolgáló régi szakemberekre, a bejáratott bürokratákra sem támaszkodik a rendszer, ahogy például a kata esetében, amikor az elfogadottnál cizelláltabb, hatékonyabb javaslat is készült.

Mindez ráadásul most azért világít jobban, mert amíg sok a pénz, és a viták abból fakadnak, hogy miért kap minden város stadiont, vagy hol épüljön kerékpárút, addig nem olyan feszült a társadalom, mint most, amikor már azon megy a huzavona, hogy kitől vegyen el az állam a megszorítások idején.

A kormányzat felől a „szakma” bevonása ellen kritikaként hangzik el, hogy mindenkinek mandátuma van, azaz mindenki mindig csak a saját szempontjai alapján mondja el a szakmai érveit. Bár így lenne – vélik a közgazdászok, akik szerint Magyarországon éppen az a gond, hogy a szakmai szövetségek egyáltalán nem a mandátumuk szerint viselkednek, hanem annál sokkal lojálisabbak a kormányzathoz. Ennek legbántóbb példája az utóbbi időszakból a kamara és a kata esete volt.

De még ha igaz is lenne a mandátumos érv, a kormányzatnak képesnek kell lennie az elfogultságot belekalkulálni a tanácsokba, és ennek ismeretében szintetizálni. Attól ugyanis, mert valaki elfogult, még rámutathat a bakikra.

Néhány intézkedési cél

Abban azonban forrásaink egyetértenek, hogy most tényleg erős zavar észlelhető. A különadóknál is lehetett érezni az egyeztetés hiányát, de a felsorolt intézkedések esetében ezt már jobban megtapasztalta a közvélemény is. Volt közöttük a lakosság körében népszerű és ellenzett lépés is, de mindegyikre jellemző volt, hogy elég sokan fogták utána a fejüket, mert valami félrement.

A kormány szempontjából egy szabályozás során több cél is felmerülhet, ilyen lehet

• a költségvetési bevételek növelése / kiadások csökkentése;
• szociális intézkedés, egy adott társadalmi csoport indokolt megsegítése;
• megfelelés egy nemzetközi kötelezettségnek;
• szavazatgyűjtés, népszerűségnövelés;
• egy igazságtalanság, egy korábbi rossz szabályozás kiigazítása.

Nem fogunk minden intézkedésen valamennyi szempont alapján végigmenni, de azért szeretnénk érzékeltetni a különbségeket.

Ilyen szemüvegen át

Ha például az üzemanyag-ársapkát nézzük, azt feltételezhetjük, hogy az szociális támogatásnak és népszerűségnövelő intézkedésnek indult. Ugyanakkor a külföldi fogyasztók (legalábbis ideiglenes) támogatása és az energiaimportra gyakorolt negatív hatás, illetve a kialakuló roham az ellátásbiztonságot is rontotta. Vagyis sajnos nálunk már akkor üzemanyaghiány alakult ki, amikor még jön az orosz olaj.

A katamódosítás a vélt (kormányzat által kommunikált) igazságtalanság felszámolásában segíthetett. Ám a költségvetési bevételeket összességében aligha növeli. Ezt sosem fogjuk megtudni, mert 20 százalékos infláció mellett biztosan szépen nő a forgalmi adó, de azt nem látjuk, hogy mennyivel nőtt volna, ha egész évben marad a kata. Népszerűséget sem növelt, sok adminisztrációs terhet és kellemetlenséget okozott, de még inflációt is generál, erősíti az orvosok, informatikusok elvándorlását.

Végül a rezsinövelés tekinthető egy korábbi rossz (immár tarthatatlan) szabályozás kiigazításának. A költségvetést sok fronton javítja, de nem lesz népszerű, és nagyon sok olyan egyedi helyzet támadhat, hogy valakinek igazságtalanul okoz arányaiban sokkal nagyobb tehernövekedést, mint másoknak.

Mindegyikkel kapcsolatban olyan éles felháborodást lehetett már eddig is tapasztalni, amit előrelátóbb előkészítéssel meg lehetett volna spórolni. A benzinkutasok, a futárok, a különböző energiafogyasztói csoportok akkor sem lettek volna boldogok, ha átgondoltabb a szabályozás, de legalább ezek a pótlólagos felháborodások kiküszöbölhetők lettek volna. És persze a rezsifelháborodás majd csak az első számlák után fog igazán felerősödni.

Az embereket természetesen a legjobban mindig az zavarja, ha többet kell fizetniük, a nekik kedvező, de amúgy silány szabályozás vagy a makroszintű rossz ösztönzők nem váltanak ki akkora elégedetlenséget. De most ilyen megszorításos intézkedések jönnek, így a kérdés továbbra is nyitott: miképpen lehetne legalább az adott szükségletek és paraméterrendszerek ismeretében jobban szabályozni, hogyan kerülhetné el a kormány azt, hogy megalkot egy rendeletet, amiről kiderül, hogy az rendkívül káros?