Egyszer már bejött, most újra itt van: multik megsarcolásával tömi be a lyukakat a kormány

A költségvetés rossz helyzete, az elszálló energiaárak és a közelgő gazdasági visszaesés miatt várható volt, hogy az új kormánynak masszív kiigazításokkal, bevételnövelő vagy költségcsökkentő intézkedésekkel kell kezdenie a működését. Szerdán kiderült, hogy Orbán Viktor és csapata első körben a 2010 utáni évekből ismerős eszközhöz nyúl: ágazati különadókat vet ki, ezúttal

• a bankokra,
• a kiskereskedelmi láncokra,
• a biztosítókra,
• a telekommunikációs cégekre,
• az energiaipari és kereskedő cégekre
• és a légitársaságokra.
• Frissítés: a Kormányinfón kiderült, hogy a nagy gyógyszercégeket is megadóztatják, illetve újra bevezetik a reklámadót.

A részletek még nem világosak, ezeket a csütörtök délutáni sajtótájékoztatón ismertetik. A miniszterelnök bejelentése alapján valamilyen módon az „extraprofitot termelő ágazatokat”, cégeket akarják megadóztatni úgy, hogy a befolyó összegből a rezsicsökkentés és a honvédelem költségeit fedezzék. Elemzők szerint különleges mértékű nyereség a bankszektorban és az energetikában képződött az utóbbi időben, ehhez képest a célzott szektorok listája ennél bővebb. Különösen érdekes lesz a helyzet mondjuk a két covidos év után most éledező légitársaságoknál.

Egyelőre kérdés, hogy az extraprofitot csak amolyan hívószóként dobták-e be, vagy ténylegesen a profit bizonyos szint feletti értékét veszi majd el az állam. Azt mindenesetre most felidézhetjük, hogyan működtek korábban a hasonló intézkedések, hiszen a különadók intézményének van hagyománya itthon.

Ismerős fegyver

A különadók rendszerét nem a Fidesz-kormányok alkalmazták először. Már Orbánék másodszori hatalomra jutása előtt, 2009-ben is érvényben volt négyféle szektoriális sarc (hitelintézeti járadék, energiaadó, energiaellátók jövedelemadója, gyógyszeripari adó).

A 2010-es évek elején kivetett ágazati különadók rendszere az Orbán-kormánynak abból a feltevéséből adódik, hogy a Magyarországon működő nagy (főleg külföldi tulajdonú) cégeket két csoportba osztja: a belpiacra termelőkre és az exportálókra. Előbbiek ide vannak kötve, ezért alkalomadtán meg lehet őket fejni (lásd: korábbi különadók a kiskereskedelemben, bankszektorban), utóbbiakkal viszont kesztyűs kézzel kell bánni (lásd: kedvezmények az autóipari multiknak).

Nem sokkal második kormánya megalakulása után, 2010 júniusában jelentette be Orbán Viktor, hogy a rossz gazdasági helyzetre való tekintettel már attól az évtől különadót vet ki a pénzügyi szektorra. Októberben kiderült, hogy a bankokon és a biztosítókon kívül az energiaszektortól, a telekommunikációs cégektől és a kiskereskedelmi ágazattól is „különleges hozzájárulást” várnak el a válság kezeléséhez.

Így nézett ki korábban

A bankadó kulcsa 2010-ben az előző évre számított 50 milliárdos adóalapig 0,15, afelett pedig 0,5 százalék lett, a biztosítóknak pedig a díjbevételük 6,2 százalékát kellett befizetniük. A bankadó mértékét később először emelték, majd csökkentették, így lett 50 milliárdos adóalapig 0,15 százalék, efölött 0,20 százalék. A biztosítási adó mértékét később lépcsőzetesre változtatták, a biztosító típusától és árbevételétől függően a bruttó bevétel 2,5-15 százalékát teszi ki.

Ezek az adónemek máig érvényben vannak: a 2022-es költségvetési terv szerint 61 milliárd forint banki különadót, 115 milliárd forint biztosítási adót és 233 milliárd forint tranzakciós illetéket szed be idén a magyar állam (utóbbit csak 2013-ban vezették be).

2010 októberében a hozták be a bankadó mellé a többi „válságadót” is, amelyek közül az energiaszektorra kivetett különadó tette ki a legnagyobb tételt. Ez a nettó árbevétel 1,05 százalékát jelentette, legnagyobb befizetője pedig a Mol lett.

A kiskereskedelmi cégeket nettó árbevételük után adóztatták meg. Az adó kulcsa 500 millió forint alatt 0 százalék, 500 millió és 30 milliárd forint között 0,1 százalék, 30 és 100 milliárd közötti része után 0,4 százalék, 100 milliárd forint fölé eső részére pedig 2,5 százalék lett. Talán nem véletlen, hogy a törvény a független vállalkozások láncaként működő CBA-t és Coopot csak minimálisan sújtotta, míg a Tescóra, a Sparra és az Auchanra több milliárdos többletterhet rótt.

Ugyanezzel a lendülettel adóztatták meg a távközlési szektort is, amelynek szintén nettó árbevétel alapján és progresszíven határozták meg az adókulcsát. A plusz teher legnagyobb vesztese akkor a Magyar Telekom volt, amely 2010-ben több mint 30 milliárd forintot fizetett be így, de a Telenor és a Vodafone is tízmilliárd forint körüli összeggel volt érintett.

2014-ben aztán a reklámadót is bevezették, amellyel a nettó árbevétel nagyságától függően 0-50% közötti adókulcsot vetettek ki a médiacégekre.

Megtámadták, de hiába

A sarcok persze nem tetszettek az érintett cégeknek érthető okokból: az összes befolyt adó mintegy 95 százalékát a külföldi multik fizették be, miközben piaci részesedésük kb. 50 százalékos volt. A távközlési és a kiskereskedelmi különadót meg is a támadta a Vodafone illetve a Tesco az Európai Bíróság előtt. A felperesek szerint ​​ezek az adók ütköztek az európai uniós joggal, indokolatlanul hátrányosan különböztették meg a külföldi tulajdonú vállalkozásokat magyar versenytársaikkal szemben.

Végül mindkét ügy a magyar kormány győzelmével zárult, a konklúzió tehát az, hogy nem ütközik az uniós jogba, ha egy tagállam a belföldi tulajdonúakhoz képest nagyobb árbevételű külföldi cégeket meredeken emelkedő adókulcsokkal adóztatja.

Mire az ítélet megszületett, addigra a kiskereskedelmi, a távközlési és az energiaipari különadót egyébként már ki is vezették, ezek mindössze 2012 végéig voltak érvényben. A bíróságtól függetlenül az EU is vizsgálta a magyar ágazati adókat, 2011-ben kötelezettségszegési eljárás indult a kiskeradó miatt, de végül ez anélkül zárult le, hogy az Európai Bizottság kezdeményezte volna Magyarország elmarasztalását.

A reklámadóról viszont kiderült, hogy eredeti formájában nem fér össze az uniós joggal, az EU-nak a progresszív kulccsal volt problémája, ami a kisebb vállalkozások számára adóelőnyt jelentett. Ezért az adót úgy módosították, hogy mértéke egységesen a nettó árbevétel 7,5 százalékát tegye ki, majd 2019 júliusától az adókulcsot 0 százalékra csökkentették. A reklámadó ezzel a gyakorlatban ideiglenesen megszűnt (mostanáig).

Nem csoda, hogy megint ehhez nyúlnak

A pénzügyi szervezetek különadójából a 2010 és 2019 között eltelt tíz évben összesen körülbelül 1130 milliárd forint folyt be a költségvetésbe, míg a többi ágazat „különleges hozzájárulása” 2010 és 2012 között közel 500 milliárd forinttal gazdagította az államkasszát.

Mindebből a kormány logikusan juthat arra a következtetésre, hogy érdemes élni az ágazati különadók lehetőségével. Viszonylag nagy összegek szedhetők be így olyan cégektől, amelyek nem mozdulnak Magyarországról olyan könnyen, hiszen belpiacra értékesítenek, ráadásul az EU sem igazán talált jogi fogást ezeken az intézkedéseken.

Ugyanakkor a számokat látva az is valószínű, hogy néhány szektor megsarcolása nem lesz elég a költségvetés kívánt mértékű kiigazításához

(az ide évre 4,9 százalékos hiányt lőtt be a kormány), hiszen különféle szakértői becslések szerint csak idén mintegy 1000-1500 milliárd forintos kiigazításra lesz szükség. Ehhez minden bizonnyal költségcsökkentésre is szükség lesz. A negatív hatások oldalán pedig érdemes számolni azzal, hogy a piac általában kedvezőtlenül reagál az ilyen jellegű intézkedésekre, így történik ez most is: szerda óta esik a forint, a tőzsde.

Ki fogja megfizetni?

További kérdés, a gyakorlatban mennyire működnek ezek az intézkedések úgy, ahogyan kommunikálják őket, vagyis hogy „az emberek” helyett „a tőkeerős multik” fizetik meg a válságkezelés árát. A megadóztatott cégek ugyanis könnyen folyamodhatnak az áremelés eszközéhez a csökkenő profitjuk kompenzálása érdekében. DE vajon komolyan gondolja-e a kormány, hogy az elmúlt években megszerzett extraprofitot sarcolná meg? Ebben az esetben ugyanis lényegileg más jellegű pénzbeszedésről beszélnénk, mint amilyenek a korábbi, forgalomhoz kötött különadók voltak.

A forgalomarányos adókat még a statisztikusok is úgy vezetik (pl. a nemzeti számlák kiszámításakor), hogy ezeket végső soron a fogyasztó fizeti meg, de a profitadóztatásnál ez már nem ennyire egyértelmű. Itt inkább az lehet a kérdés, mennyiben határozza meg a kormány az „egészséges” profitszintet, és mihez kezd az afölötti résszel: elvonja az egészet, esetleg kivet rá egy magasabb adókulcsot.

Fontos szempont, hogy Magyarországon kirívóan alacsony, mindössze 9 százalékos a társasági adó mértéke. Tehát még ha kulcsot is emelnek egy bizonyos szint fölött, azzal sem biztos, hogy az európai átlag felett kéne fizetniük az érintett cégeknek.

A különbség csupán annyi, hogy itthon ez most csak bizonyos ágazatokat fog sújtani, és az ágazatokon belül bizonyos cégeket jobban érinthet, mint másokat.

Vegyük például a kiskereskedelmet, ami a kormány régi vesszőparipája olyan szektor gyanánt, amelyben erősíteni kellene a magyar jelenlétet. A Tesco 2020-ban 591 milliárd forintos árbevétel mellett 1,2 milliárd forint adózás előtti veszteséget könyvelt, a német diszkontok viszont kiugróan jól teljesítettek. A Lidlnek 668 milliárd forintos árbevétele és 31 milliárd adózás előtti nyeresége volt 2020-ban, az Aldi beszámolójában pedig 292 milliárd forintos forgalom mellett 12 milliárd forint adózás előtti nyereséget találunk.

A részletek tekintetében a csütörtöki Kormányinfó és a várhatóan hamarosan érkező jogszabály megismerése után leszünk csak okosabbak.