Még azok sem járnak jól, akik rengeteget keresnek a drágulással

Elszállt a benzinár, aranyárban mérik a fát, brutálisan nőnek az élelmiszerárak és a termelők költségei: a Covid–19-járvány 2021 végére súlyos áremelkedést hozott az élet legtöbb területén, ami mögött közvetetten a járványhoz köthető logisztikai problémák, termelési kiesések és az ezzel párhuzamos hirtelen idei fogyasztásnövekedés, közvetetten pedig a globális nyersanyagárak ebből fakadó elszaladása áll.

Ez utóbbi jelentős trendfordulót jelent. A globális nyersanyagárakat összesítő Bloomberg Commodity Index 2011 és 2020 áprilisa között lassú, de biztos esésben volt, a 170 dolláros csúcsról 60 dollárra esett vissza (ezt megelőzően, a 2008-as válság előtt 230 dolláron is járt, bár mint utólag kiderült, ez már a lufi hatása volt). Bár a korábbi csúcsok még messze vannak, 2020 tavasza óta – amikor a járvány első hullámát kísérő lezárások miatt a kereslet bezuhanásával az árak is visszaestek – töretlen a növekedés, most 100 dollár körül jár a mutató.

Amíg ez a nyugati fogyasztóknak áremelkedést, a nyersanyagexportőröknek bevételnövekedést jelent.

Az ezredfordulót követő évtizedben, amikor a kínai beruházások felfutása és a világgazdaság pénzbősége töretlen nyersanyagár-emelkedést okozott, a világsajtó még olyan nyersanyagexportőrök sikersztorijaival volt tele, mint Brazília vagy Oroszország; a baloldalon pedig egyesek a venezuelai bolivári szocializmusban látták a jövőt. A 2011 és 2021 közti időszak ennek az ellenkezőjéről szólt: Brazília egyre vállalhatatlanabb populisták vezetésével válságról válságra bukdácsolt; Oroszországban kifújt a növekedés, Vlagyimir Putyin elnök az olajpénzből való osztogatás helyett a választások elcsalásával volt kénytelen biztosítani hatalmát; Venezuela pedig a modern gazdaságtörténet egyik legsúlyosabb önsorsrontását mutatta be, amely szintén keményedő diktatúrával párosult.

Most egyes várakozások szerint ismét visszatérhet a jó világ a nyersanyagexportőrök számára, egyesek már új „szuperciklust”, magyarul hosszabb távú kereslet- és áremelkedést jövendölnek.

„A pénzbőség, valamint a kereslet növekedése és a kínálat csökkenése miatt a nyersanyagárak emelkedése visszatér majd a 2020-as években. Ez jó hír azon feltörekvő piacok számára, amelyek a nyersanyagexporttól függenek”, írta egy idei elemzésében a Morgan Stanley feltörekvő piacokért felelős vezető stratégája. „Számos feltörekvő piac olyan lehetőség előtt áll, amely egy emberöltő alatt egyszer adatik meg. Akár késztermékeket, akár nyersanyagokat exportálsz, a mostani keresletrobbanásnak köszönhetően bármit el tudsz adni”, nyilatkozta a Totem Macro nevű amerikai elemzőcég alapítója.

Ugyanakkor arra is számos jel utal, hogy a mostani helyzetben nem igaz a történelmi igazság, miszerint a nyersanyagárak emelkedése magával húzza a nyersanyagexportőröket. A járvány járulékos hatásai számos országban komolyabb gondokat okoztak, mind amennyi hasznot a nyersanyagár-növekedésből remélhetnek, és az újabb hullámok fényében a jövő nem biztos, hogy olyan fényes lesz a fejlődő világban.

Száz országról van szó

Hogy a fentiekből melyik narratíva áll közelebb a valósághoz, az világgazdasági szempontból sem triviális: az ENSZ Kereskedelmi és Fejlesztési Konferenciája (UNCTAD) szerint tavaly 101 állam, azaz több mint a világ országainak fele tartozott a nyersanyagfüggő gazdaságok közé. Ez alatt azokat az országokat értik, amelyek áruexportja értékének legalább 60 százalékát a nyersanyagok teszik ki.

Természetesen különösen a fejlődő országok között magas a nyersanyagfüggés aránya, ezen helyek kétharmadára igaz a fenti kritérium. Ebbe a kategóriába tartozik Latin-Amerika és Afrika döntő része, valamint néhány közel-keleti és kelet-ázsiai ország is. A nyersanyagfüggő gazdaságok között nagyjából egyharmad-egyharmad azok aránya, amelyek a mezőgazdaságtól (38 ország), az üzemanyagexporttól (31) és a bányászattól (32) függenek.

Az egyes exportkategóriák árai jelentősen eltérően alakultak az utóbbi évtizedben. Az UNCTAD elemzése szerint 2008–2019 és 2018–2019 között az üzemanyagexport értéke 22 százalékkal csökkent a tartós áresés miatt. Eközben az élelmiszereké 44 százalékkal nőtt: bár az elmúlt évtizedben csökkentek a világpiaci árak, ezt ellensúlyozta a termelés növekedése. A fémek és ásványi anyagok exportértéke 50 százalékkal nőtt, ami elsősorban az áremelkedésnek köszönhető: az elektronikában, akkumulátorokban és a zöldenergia-termelésben használatos ásványi anyagok iránt jelentősen nőtt a kereslet, ami az árban is lecsapódott.

Ugyanakkor az exportérték növekedése nominális értéken értendő, inflációval korrigálva viszont már kevésbé rózsás a kép. Brazíliában például 2010-hez képest 72, Kolumbiában 44,5, a bányászati termékeket exportáló Kongói Demokratikus Köztársaságban 33,9, az olaj által felvetett Angolában 279 százalékkal nőttek a fogyasztói árak.

Válságból előny?

Amikor a Covid-járvány beütött, a kereslet gyors visszaesése először ezeket az országokat is negatív sokként érte. A szubszaharai Afrika gazdasági teljesítménye például 2020-ban 1,9 százalékkal csökkent, az egy főre eső jövedelem pedig várhatóan 2025-re éri el a járvány előtti szintet. Latin-Amerikában még súlyosabb, 6,6 százalékos volt a recesszió, és a gödörből való kimászás itt is többéves történetnek ígérkezik.

2021 aztán trendfordulót hozott, a fejlett világbeli élénkítőcsomagok lökést adtak a keresletnek. Az UNCTAD egy másik elemzése szerint a Covid–19-járvány kezdete és 2021 nyara között az elektronikai gyártásban használt fémek és ásványi anyagok árai több mint 50 százalékkal, az élelmiszerek árai 27 százalékkal, az energiaárak 16 százalékkal nőttek, bár az italok és egyéb nyersanyagok árak esetében csupán 4,5–4,7 százalék volt a növekmény. A legnagyobb növekedés a vasérc produkálta 120 százalékkal, de a kínai energiahiány felrántotta a szén árát is (80 százalék), ahogy a réz, a kukorica, szója és ezüst is legalább 50 százalékkal drágult. Ehhez képest a kávé, a banán, a haláru vagy a benzin árának emelkedése elhanyagolható volt.

Brazíliában, Chilében vagy Kolumbiában hiába okozott csökkenést a járvány az export volumenében, az exportbevételek mégis jelentősen nőttek. Dél-Afrikában a bányászat húzta a gazdaságot az utóbbi évben, a bányászati cégek kibocsátása 18 százalékkal emelkedett, az általuk befizetett adó értéke a tavalyi kétszerese, a kereskedelmi cserearány (azaz az export és az import relatív árszínvonala) 12 százalékkal javult tavalyhoz, 20 százalékkal 2018-hoz képest.

A vírustagadó szélsőjobbos elnök vezette Brazília társadalmát különösen megtépázta a járvány; ugyanakkor a mostani áremelkedés hatására sok gazdasági elemző óvatosan optimista a közeljövő kilátásait illetően. Gustavo Arruda, a BNP Paribas közgazdásza például arról beszélt, hogy Brazília számára ritka lehetőség a mostani helyzet, már amennyiben (a korábbiakhoz hasonlóan) nem herdálják el a pénzt, hanem értelmes célokra költik.

Az agrárbiznisz képviselői szerint a brazil gazdaság évtizedes mélyrepülése alatt a mezőgazdaság jelentette az egyetlen sikertörténetet. „Az 1970-es években Brazília mindenből importra szorult: a húst Európából, a tejet az Egyesült Államokból, a babot Mexikóból, az almát Argentínából kellett behozni. Azóta képesek voltunk egy olyan versenyképes trópusi mezőgazdaságot létrehozni, amely példátlan a modern világban. Egyes területeken évente kétszer vagy háromszor tudunk betakarítani”, mondta Celso Moretti, az Embrapa nevű állami agrárkutató vezetője. José Carlos Hausknecht, az MB Agro nevű agrártanácsadó cég elemzője szerint mára Brazília a világ éléskamrájává vált.

Mi lesz az iparral?

Mások ugyanakkor attól tartanak, hogy az agrárárak növekedése kedvezőtlen gazdasági folyamatokat indított el: az agrár- és bányászati szektor virágzik, miközben az ipar dögrováson van. „Agrárországgá fogunk válni, de ez teljes nyomorhoz fog vezetni. Manapság a mezőgazdaság annyira gépesített, hogy nem fogja felszívni (az iparból elbocsátott) munkaerőt. Brazília nem fogja a nagyipari mezőgazdaságból eltartani magát”, mondta a Financial Timesnak Aroaldo Oliveira da Silva, a São Paulo-környéki iparvidék fémipari szakszervezetének vezetője. 2013 és 2019 között 1,4 millió fővel, 15 százalékkal csökkent az ipari foglalkoztatás, és a járvány okozta válság további elbocsátásokat hozott. Emellett az agrártermelés fenntarthatósága és környezetterhelése is égető kérdés, és nem csak a brazilok számára:

az ország mezőgazdasága nagyrészt az amazonasi esőerdők brutális ütemű irtásával terjeszkedik, ami környezetvédők szerint beláthatatlan károkat okozhat.

Eközben pedig még azt sem lehet állítani, hogy az erdőirtást az életszínvonal általános növelése indokolja: a brazil mezőgazdaság profitja relatíve kevés földbirtokos kezébe vándorolt. A modern agrárbiznisz nagy birtokméretet, jelentős technológiai befektetést, ugyanakkor kevés munkaerőt igényel, és más szektorokhoz sem kapcsolódik szorosan, mondta Gustavo Arruda. Az optimisták szerint a technológiai igény hozzájárul majd a techszektor fejlődéséhez; a pesszimisták szerint az „agritech” startupok virágzása édeskevés egy akkora országban, mint Brazília.

Hasonló a helyzet a bányászati szektorban. Egy, a kongói bányaipari boom foglalkoztatási hatásait vizsgáló tanulmány például arról ír, a bányaipari részvétel módjának függvényében nagyon jelentős szakadékok alakulnak ki a szektor dolgozói között, ami társadalmi konfliktusokhoz vezet.

Átok

Az sem ígér sok jót, hogy eddig kevés fejlődő országnak sikerült tartós növekedést faragnia nyersanyagvagyonából. A fejlődésgazdaságtan talán egyik legismertebb tétele, hogy a nyersanyagkincsek az esetek jelentős részében átkot jelentenek: a nyersanyag-kitermelésből befolyó összegek sok fejlődő országban egy szűk elitet gazdagítanak, és miután ez a szűk elit politikailag és gazdaságilag is független a néptől, a politikai és gazdasági stabilitás megteremtésével sem sokat törődik.

A nagy nyersanyagexport pedig a gazdaság többi szektorának is árt: az exporttöbblet erősíti az adott ország valutáját, ezzel rontja más exportágazatok, különösképpen az ipari szektorok nemzetközi versenyképességét, ezért azok nem képesek növekedni. Ha pedig ez nem lenne elég, a nyersanyagárak jóval nagyobb és gyakoribb kilengéseket produkálnak, mint, mondjuk, az ipari termékek árai, ezért a nyersanyagexport-függőség sokkal nehezebben kiszámítható és tervezhető gazdasági környezetet teremt. A volatilitást pedig súlyosbítja, hogy manapság a globális nyersanyagárakat jelentős részben az árváltozásokra spekuláló pénzügyi befektetők alakítják.

Ahogy a nyersanyagárak, úgy a nyersanyagfüggés hatásaival kapcsolatos fejlődés-gazdaságtani elméletek is hullámzó képet adnak. Mint egy tavalyi irodalmi áttekintés írja, a második világháború utáni növekedési elméletek még abból indultak ki, hogy a nyersanyagexport fontos lépés a növekedés beindítását illetően; az 1970-es évektől a fenti csapdákat hangoztató nézetek kerültek előtérbe; a 2000-es évtizedben aztán ismét jobb megítélése lett a nyersanyagexport szerepének.

Azóta elsősorban azzal foglalkoznak a kutatók, hogy milyen egyéb tényezők alapján dől el, egy adott ország profitál-e a nyersanyagkincsből vagy sem. Az unalmas konklúzió, hogy azok, ahol jobb minőségűek a politikai intézmények, joguralom van, elszámoltatható a kormány, a gazdaságpolitikát szakmai szempontok alakítják. A probléma, hogy a nyersanyagexport-függőség gyakran pont hogy gátolja ezen intézmények kialakulását, illetve hozzájárulhat ezek erodálásához.

Elváltak az árfolyamok az áraktól

Hogy az erős áremelkedés nem vezet azonnal Kánaánhoz, azt jelzi, hogy az optimista elemzői értékelések dacára a piacok egyelőre nem valami lelkesek a feltörekvő országok kilátásai iránt. Egy, a Financial Timesban nyáron megjelent véleménycikk azt emelte ki, hogy hiába emelkedtek az év eleje óta jelentősen a nyersanyagárak, a feltörekvő piacok részvényindexei – a korábbi tapasztalatoktól eltérően – nem követték az emelkedést. Ennek egy potenciális magyarázata lehet, hogy a feltörekvő piacok kategóriájába sorolt helyeken a nagy és sikeres vállalatok ma már nem a nyersanyagexporttal foglalkoznak, a feltörekvő piaci indexeket is nagyrészt befutott gazdaságok technológiai cégei dominálják.

Egy másik magyarázat, hogy a korábbi mozgásokat elsősorban Kína befolyásolta. Amikor Kínának jól ment, az ország jelentős beruházási rátája nagy piacot teremtett a nyersanyagexportőrök számára; a kínai konjunktúra pedig egyúttal a kínai és Kínával üzletelő technológiai és egyéb szektorokban tevékenykedő vállalatok részvényárfolyamait is felfelé húzta. Mostanság a kínai ingatlanpiac pénzügyi problémái és a kínai szabályozók nagy techvállalatok elleni szigora miatt a kínai indexek gyengén teljesítenek, azaz a két folyamat közti kapcsolat megszakadt.

A mostani nyersanyagár-emelkedés mögött sem elsősorban Kína áll, hanem az Egyesült Államok, ahol Joe Biden elnök gazdasági élénkítőcsomagjai felhajtották a keresletet; valamint az Európai Unió, ahol az idei gazdasági nyitás szintén megnyomta az importigényt. Ez azonban nem biztos, hogy segíteni fog a fejlődő világon.

Az egyik probléma, hogy a járvány újabb hullámai folyamatos kiszámíthatatlanságot szülnek, emiatt nehéz lenne kibontakoznia egy jelentősebb befektetési fellendülésnek – az ilyen helyzetekben a pénz szeret inkább a biztonságosabbnak tartott országokba és eszközökbe menekülni. A járványadatok számos fejlődő országban továbbra is rosszak, miközben a fejlődő világ nem jut vakcinákhoz, ezért az új variánsok kialakulása súlyos veszély – mondta a Financial Timesnak Simon Quijano-Evans, egy amerikai kockázatitőke-alap elemzője idén júliusban, pontosan megjövendölve az omikron variáns kialakulásának történetét.

Egy másik, visszatérő probléma egy feltörekvő piacokkal foglalkozó alapkezelő megfogalmazásában, hogy a fellendülés egyszeri eseményekhez köthető, miközben „nehezen találnánk egy erős strukturális növekedési sztorit”. Azaz ahogy eddig is, a fejlődő országok növekedése gyenge lábakon áll, és egy átmeneti nyersanyagár-robbanás sem segít. Ez visszatérő bírálat Brazíliától Dél-Afrikáig. „A növekvő nyersanyagárak átmeneti lélegzetvételhez juttatják a költségvetést, de nem jelentenek gyógyírt. A kormánynak ettől függetlenül konszolidálnia kell a költségvetést és stabilizálnia kell az államadósság-pályát”, nyilatkozta Boingotlo Gasealahwe közgazdász a Bloombergnek a dél-afrikai helyzetről.

Nem tart örökké

A harmadik ellenérv, hogy az infláció nemcsak a fejlett világot sújtja: a fejlődő országokban visszatérő jelenség, hogy a nyersanyagár-emelkedéshez köthető növekedés súlyos inflációt okoz, és a súlyos itt nem 5-6 százalékot, hanem két számjegyű adatokat jelent. A helyzetet súlyosbítja, hogy a nyersanyagok árváltozásai nem egységesek, és számos nyersanyagexport-függő gazdaság jelentős nyersanyagimportőr is egyben. Azaz például egy bányászati termékeket exportáló, de

élelmiszerimportra szoruló országban a bányászati termékek árából fakadó potenciális életszínvonal-növekedést elviheti az importélelmiszerek árának növekedése.

Egy másik kérdés, hogy mennyire lesz tartós a mostani magas árszint. A közmegegyezés szerint az áremelkedés jelentős részben egyszeri, különleges események és folyamatok eredménye. Ezzel szemben sok folyamat szól a további növekedés ellen. A világ népességének bővülése lassul, a kevésbé nyersanyagigényes szolgáltatási szektor növekedése meghaladja az iparét, a nyersanyagárakat magasan tartó kínai beruházási boom ki fog futni, és a klímaváltozás miatt szükséges energetikai átállás és az energiatakarékosabb technológiák elterjedése is átalakítja majd a nyersanyagigényt.

A Világbank egy 2018-as elemzése több potenciális jövőbeli növekedési pályát vizsgálva arra jutott, hogy míg a globális energiaigény várhatóan nem csökken érdemben, a fémek és az élelmiszerek iránti kereslet harmadával eshet a 2020-as években. A várható tendenciák azonban nagyon eltérnek az egyes nyersanyagok esetében: az elektronikában és zöldenergiában használt ásványi anyagok iránti igény nőni fog, de a rizs vagy a gabona iránti kereslet csökkenhet, miközben a globális életszínvonal javulásával a húsok és a húsiparban használt takarmányok, például a kukorica és a szójabab ára emelkedni fog a jóslatok szerint.