Moratóriumpara: Mennyi? Huszonöt. Mi huszonöt? Mi mennyi?

A kormány két új moratóriumrendelete, vagyis a 536/2021. és az 537/2021. számú meglepő helyzetet teremtett a fizetési haladékok esetében.

Mi miért változott, és mi történik a kevésbé ismert elem, vagyis a céges hitelek esetében? Azzal már foglalkoztunk, hogy a visszamenőleges jogalkotás a jogállamokban nem igazán kóser megoldás, de most nem ezt szeretnénk ismételgetni, hanem egy olyan példát mutatunk be, amikor a szabályozás valójában nem is szabályozás.

A vállalkozásoknál

A legtöbb olvasó vélhetően jobb eséllyel ügyfél magánszemélyként, mint cégként, de azért sokaknak lehet vállalkozásuk is.

A vállalkozásokra vonatkozó haladékmeghosszabbítási szabály látszólag egyszerű és észszerű, hiszen végre rászorultsághoz kötött, nem jár mindenkinek a moratórium. A szabály így szól:

„azok a vállalkozások vehetik továbbra is igénybe a moratóriumot, amelyeknél a vállalkozás tevékenységéből származó nettó árbevétele a kérelem benyújtását megelőző 18 hónapban legalább 25 százalékkal csökkent, valamint a vállalkozás 2020. március 18. és a kérelem benyújtásának napja közötti időszakban nem kötött kedvezményes gazdaságélénkítő hitel, illetve kölcsön felvételére vonatkozó új szerződést”.

A mondat második része még érthető, de a címben feltett kérdés, egy ismert Örkény-egyperces poénja pontosan erre utal: mi a fene ez a 25 százalék?

Mire gondolt a szerző?

Az irodalomórán gyakori kérdés jogszabályok esetében nem az igazi: mire gondolt az, aki ezt írta? Tényleg nem retorikai fogás, hanem valós kérdés, hogy mire gondolt a jogalkotó, mi a számláló és mi a nevező, milyen hányadosnak kell 0,75-nek (ez mutatja a 25 százalékos csökkenést) vagy annál kisebb számnak lennie?

Két számot el kell osztani, ezt még mindenki érti, de mit kell mihez viszonyítani? A 2020-as bevételt a 2019-eshez, vagy a 2021-es kérelem előtti 18 hónap árbevételét az azt megelőző 18 hónap forgalmával, a 18 hónap utolsó és első napját, hónapját, tényleg mit kell mivel összevetni?

Nem csak mi nem értjük, több bankot is megkérdeztünk, senki nem volt képes megmondani, hogy mire gondolt a jogalkotó.

És állítólag ezen a jogszabályon két-három hónapig dolgoztak neves budai jogászok, de még a Miniszterelnökségről is belefolytak a munkába.

Így nem alkalmazható

Jelen formájában a jogszabály nem alkalmazható. A bankoknak is gondot okozhat az elbírálás, de igazán az ügyfelek vannak nehéz helyzetben, mert nekik ezt kellene aláírniuk:

„A vállalkozás cégjegyzésre jogosult képviselője, büntetőjogi felelősségem tudatában kijelentem, hogy a vállalkozás vállalkozási tevékenységből származó nettó árbevétele a fizetési moratóriumra vonatkozó kezdeményezés benyújtását megelőző 18 hónapban a koronavírus-járvánnyal összefüggően legalább 25%-kal csökkent.”

Na de hogyan lehet aláírni egy olyan nyilatkozatot, ami értelmezhetetlen?

Természetesen megpróbáltuk erről megkérdezni a Pénzügyminisztériumot, de egyelőre még nem kaptunk választ, ha megérkezik, írásunkat frissítjük.

A cégek már lépegetnek ki

A vállalkozások annyival vannak előnyösebb helyzetben, mint a magánügyfelek, hogy őket a bankok azért már jobb hatásfokkal léptették ki a haladékból. Egy bank ugyanis mindig bízhat abban, hogy a cégnek mint ügyfélnek lesz valami dolga a bankkal, kér egy folyószámlát vagy egy beruházási hitelt, ezt pedig a bankok visszatarthatják, nehezíthetik, esetleg csak akkor adták, ha az ügyfél kilép a moratóriumból.

Ne zsarolásra gondoljunk, hanem arra az észszerű „árukapcsolásra”, hogy úgy nem indokolt új hitelt felvenni, ha valaki a régit sem tudja fizetni.

Lakossági kérdések

A moratórium meghosszabbításánál a főbb változások, hogy a hitelkártya-adósságok és a folyószámlahitelek kamata visszamenőlegesen „sapkát kap”, vagyis mérséklődhet, illetve két csoportra (a lakossági lombardhitelesekre és a lízingesekre) már nem vonatkozik.

A bankok az előbbi csomagot sérelmezik, hiszen ők az első moratórium előtt több körben is jelezték, hogy a hitelkártya és a folyószámlahitel más jellegű tartozás, mint egy lakáshitel, ezeket nem érdemes ugyanúgy kezelni.

Ahogy az egyik forrásunk elmesélte:

„Annyi elégtételt kaptunk, hogy legalább már elismerik, hogy igazunk volt, de azért a negatív következményeket nekünk kell megoldanunk.”

Igazi ügyfélcsapdák

A hitelkártya (a bank pénzét költhetjük), illetve a folyószámlahitel (ha átmeneti zavarba kerülünk, a bank engedi, hogy a folyószámlánk mínuszba is menjen) jól kezelhető, de nagyon veszélyes termékek is.

A hitelkártyával is a bank által adott hitelkeret erejéig költhetünk, de a folyószámlánkhoz is tartozhat hitellehetőség. A bankok kedvelik ezt, hiszen például amennyiben egy ügyfélnek minden hónapban 5-én megérkezik egy 400 ezres fizetés, akkor annak nincs túl nagy kockázata, hogy az ügyfél mínusz 200 ezer forintig is elmehet.

A baj csak az, hogy ezek nagyon drága hitelek. A kártya még kedvezőbb, mert ott egy adott időpontig kamatfizetés nélkül visszapótolhatjuk a banki pénzt, de ha a folyószámla megy mínuszba, akkor azonnal elkezd ketyegni a magas, akár 20-25 százalékos kamat.

Baromi drága

Mindezt azért nem érzi az ügyfél, mert alapesetben nem kell mégsem sokat fizetnie. Képzeljük el, hogy a folyószámlahitel kamata évi 24 százalék. Ám ha egy fél hónapra (két hétre) kölcsönzünk így 100 ezer forintot, akkor a 24 százalékos kamatból csak 1 százalék terhelődik (a fél hónap az év 1/24-e), vagyis ezer forint kamattal megúsztuk a költekezést.

A folyószámlahitellel kicsit megnyújthatjuk a takarót, ha korábban jelentkezik egy váratlan kiadás, segít a bank (jó drágán segít a bank), a jövő hónapban pedig visszaérkezik a pénz a számlára.

Akkor volt baj, ha a „tudatlan” ügyfél hagyta ketyegni a haladékban a magas kamatot, ezen módosított részben a kormány.

Ez az intézkedés eltérően érinti a bankokat, nincsenek pontos számaink. Az OTP-nél alighanem a sok lakossági ügyfél miatt ez nagy üzlet, de a bank annyira nyereséges az idén, hogy ő könnyebben átnéz a „kellemetlenség” felett. Vannak olyan nyugati bankok, ahol a vagyonosabb ügyfélkör aligha szokott például a folyószámlahitellel túl gyakran élni, ott nem olyan nagy érvágás a kamatcsökkentés. De például azt tippelnénk, hogy az Erste esetében ez egy komoly összeg, mert a bank integrálta annak a Citinek a lakossági ügyfeleit, amely híresen nagy hitelkártya-tukmáló volt.

Ami megszűnt

Végül két olyan intézkedésről, amelyben az állam magának és valóban a bankoknak is segített, ez pedig a lombardhitelesek és a lízingesek kiemelése a moratóriumból.

A lombardhiteleket azért volt nagyon bölcs kivenni, mert az állam (és az MNB) már jó ideje megelégelte azt, hogy egy élelmes réteg szénné kereste magát a magyar állampapírokon. Nagyjából az volt a módszer, hogy az állam 4,95 százalékos kamatot fizetett a MÁP Plusz állampapírra, de a bankok olcsóbban, akár 3 százalékos kamattal is hitelezték azon ügyfeleiket, akik ezt az állampapírt fedezetként odaadták a banknak.

Az MNB már rég megelégelte ezt, behívta a bankokat, hogy ezt állítsák le, ekkor a bankok átszerződtek két-három éves lombardhitelekre, amelyek mögött állampapírfedezet volt. Ezek az ügyfelek tapsikoltak örömükben, amíg csak lehetett, benne maradtak a moratóriumban, mert így meghosszabbíthatták az „arbitrázs”, vagyis a kamatkülönbözet megnyerését.

Végül az valóban jogosnak tűnik, hogy a fogyasztói járműlízingeket is kivették, itt ugyanis a termék alapjellemzője az, hogy a pénzügyi terhek és a maradványérték passzoljon. Magyarul borul a termék, ha az ügyfelek nem fizetik a lízinget, de közben használják az autókat, amelyeknek így az értéke jobban csökken.

Visszatérő történet

A helyzet viszonylag ismerős a magyar politikában. A kormány úgy érzi, hogy amikor egyeztetne, akkor a szakma szétcincálja, szétszakértősködi a terveit, így nem tud elérni semmit.

Ezért inkább végigviszi erőből az elképzeléseit, csak persze így a józan érvek sem hallatszanak. A moratóriumnál is valami ilyen történt. A kormánynak

• igaza van abban, hogy a hitelkártya és a folyószámlahitel esetében különösen rosszul járnak az adósok;
• abban is igaza van, hogy a cégeknél érdemes rászorultsági elvet bevezetni;
• sőt, abban is igaza van, hogy a lombardhitelek és a lízingszabályozást érdemes volt megreformálni.

Csak éppen meg lehetett volna hallgatni a józan szakmai érveket, előre is lehetett volna gondolkodni.

Ha pedig ez nem történt meg, akkor valamiképpen legalább a visszamenőleges jogszabályalkotást illett volna elkerülni.

Végül, ha már ezt is buktuk, legalább lehetne érthető a jogszabály.