„Azt mondtuk nekik, a jólét majd lecsorog”: kiderült, hogy a gazdagok adócsökkentésével csak ők maguk járnak jól
2020. december 21. – 07:58
frissítve
Egy új tanulmányból kiderül, hogy a hiába szokás úgy eladni a gazdagok adóinak csökkentését, mint ami a teljes gazdaságot felpörgeti és munkahelyeket teremt, valójában inkább csak a társadalmi egyenlőtlenségeket növeli.
A vagyoni egyenlőtlenségek kérdése évek óta népszerű téma a kutatók, újságírók, művészek és kocsmafilozófusok körében, talán mert a 2010-es években több olyan világtrend is felbukkant – a populizmus előretörésétől a középosztály sorvadásán át a globális hatalmi átrendeződésekig –, amelyre kézenfekvő magyarázatot lehet adni ebből a nézőpontból. A társadalomtudományos térfélen nagy karriert futott be többek között Thomas Piketty Tőke a 21. században című munkája, vagy Branco Milanovic elefántábrája, amely azt mutatja meg, hogyan változott a világnépesség bevétele az egyes jövedelmi tizedekben a hidegháború vége óta. (Röviden: a legjobban a nagyon gazdagok jártak, de magukhoz képest feljöttek a legszegényebbek is, a fejlett országok középosztálya viszont a saját korábbi állapotához mérten csak küszködik.)
A szakirodalom alapvető megállapítása, hogy a második világháborút követő években a fejlett gazdaságokban az egyenlőtlenségek csökkentek, aztán nagyjából a nyolcvanas évektől a trend megfordult, és felső rétegek jövedelme elkezdett elszakadni a társadalmi többi részéétől. Különösen igaz ez az angolszász országokra, ahol a legtisztább formájában bontakozott ki a tőke jövedelmezősége és a szabad mozgása és előtti akadályok lebontását célzó politika.
Az ezt támogató eszmerendszer egyik fontos eleme leszivárgó jövedelem elmélete (trickle down economics), amely szerint végső soron mindenki profitál abból, ha a gazdagokat támogatja az állami gazdaságpolitika
(tipikusan adókedvezményekkel), egyrészt mert ez még több munkára motiválja a jól keresőket, másrészt mert a náluk maradó sok-sok plusz pénzt ők úgyis elköltik vagy befektetik, ettől növekszik a gazdaság, munkahelyek jönnek létre. A leszivárgás-elmélet rendre előkerül a politikusok érvelésében, ha a felső jövedelmi rétegek vagy a vállalati nyereség adóját csökkentik – annak ellenére, hogy bár már legalább negyven éve alkalmazzák, igazából nincsenek meggyőző bizonyítékok arra, hogy valóban működik.
A gazdagok adócsökkentése és a gazdasági teljesítmény közötti összefüggést tárgyaló eddigi kutatások vegyes eredményeket hoztak (néhány talált pozitív hatásokat, de többségüknél nincs szignifikáns összefüggés a két dolog között). Szintén különböző következtetésre jutottak azok az elemzések, amelyek a felső rétegek adócsökkentése és a jövedelmi egyenlőtlenségek közti kapcsolatot tárgyalják. Több ország adatait feldolgozó kutatások erős korrelációt mutattak ki a vagyoni különbségek növekedése és az adócsökkentések között, ugyanakkor egy-egy országot vizsgálva a kép megint csak zavarossá válik, egyes elemzések kimutatnak hosszútávú hatásokat, mások viszont nem. Egyébként a témáról nem is született túl sok empirikus kutatás ahhoz képest, milyen nagy horderejű dologról van szó, amelyre komplett gazdaságpolitikákat szokás alapozni, ezért is érdekes az a friss eredmény, amelyet a London School of Economics két kutatója publikált decemberben.
Hope és Limberg 18 OECD-országot 1965 és 2015 között vizsgáló elemzése a leszivárgó jövedelem elméletének három alapvetését vizsgálja: megnézték, milyen hatása van a gazdagokat érintő adócsökkentésnek a növekedésre, a jövedelmi egyenlőtlenségekre és a munkanélküliségre. Az eredmények különlegessége, hogy olyan módszertannal mutatták ki őket, amelyekkel a korreláción túlmutató, oksági összefüggéseket lehet feltárni, magyarán kiderül belőlük, hogy ha két tényező nem pusztán együtt mozog, hanem az egyik idézi elő a másikat.
A 30 jelentős adócsökkentést azonosító kutatásban az egyenlőtlenségeket azon keresztül vizsgálták, hogyan alakul a felső 1 százalék részesedése az adózás előtti nemzeti jövedelemből. A felvezetés után talán nem meglepő módon az eredmények szerint
a gazdagok adójának csökkentése jelentősen növeli ezt a hányadot már rövid távon is, középtávon pedig még inkább.
Az adóreformok bevezetése utáni ötödik évre már átlagosan 0,8 százalékpontot nő a társadalmi legteteje által kihasított rész a teljes jövedelemből:
Oké, de legalább az igaz, hogy az adócsökkentések után a gazdagok által generált felpörgő kereslet munkahelyeket teremt a szegényebbek számára? A kutatók ezt a munkanélküliségi rátára gyakorolt esetleges hatásokkal vizsgálták, de az eredmények nem mutattak ilyesmit sem rövid, sem középtávon; a munkanélküliek száma hullámzik, és egyéb releváns tényezőket figyelembe véve semmilyen statisztikailag értelmezhető összefüggés nem mutatható ki az alacsonyabb felső adókulcsok és a munkahelyek között. És ugyanez áll a nemzeti össztermékre: a 30 adócsökkentés után az egy főre jutó GDP növekedése közel volt a nullához 5 éves időtávon az érintett országokban, és statisztikailag még csak nem is volt szignifikáns (ez azt jelenti, hogy nem zárható ki, hogy az eredmény véletlenek összjátéka miatt jött ki).
Magyarán kézzelfogható, ok-okozati összefüggés van a legfelső réteg adóterheinek visszavágása és az egyenlőtlenségek növekedése között, miközben a másik oldalon a társadalom 99 százaléka számára nem okoznak pozitív változásokat az ilyen reformok, a lecsorgás általánosságban nem működik.
A gazdasági reformként tálalt felső adókulcsvágások ebből kiindulva sokkal inkább következhetnek a társadalom felső rétegeinek hatékony politikai érdekérvényesítő képességéből, mint abból, hogy valós hasznot remélhetünk tőlünk össztársadalmi szinten.
Ez azért fontos megállapítás, aminek gyakorlati gazdaságpolitikai következményei is lehetnének, mert a felső jövedelmi rétegekre vonatkozó adókulcsok évtizedeken keresztül trendszerűen csökkentek, majd megrekedtek egy aránylag alacsony szinten világszerte:
És a vállalati nyereségadó is a történelmi mélyponton van a világ nagy részén:
(Magyarország az itt látható, már eleve alacsony számokhoz képest a felső rétegek számára szinte adóparadicsomnak számít az egységesen 15 százalékos személyi jövedelemadóval, 9 százalékos társasági adóval, és a jómódúakra ugyanolyan kulcsokkal vonatkozó családi adókedvezményekkel.)
Közben a másik oldalon a globális egyenlőtlenségek számottevően nőttek a jóléti államok fénykorának vége óta, a két dolog közötti összefüggés pedig aligha tagadható. A legegyenlőtlenebb fejlett országnak számító USA-ban a felső 1 százalék részesedése az összes jövedelemből 10 százalék körüli értékről közel 19 százalékra ment fel, ami szinte csekélynek tűnik a teljes vagyonra vonatkozó értékhez képest; itt a felső 1 százalék tizenötször annyi fölött rendelkezik, mint a népesség alsó fele.
A covid markáns gazdaságpolitikai beavatkozás nélkül minden bizonnyal tovább rontja majd ezt a helyzetet, hiszen az alsóbb jövedelmi rétegekhez társított kékgalléros munkák közül sokkal több szűnt meg (pl. a szolgáltatószektor súlyos érintettsége miatt), ráadásul a világ leggazdagabbjai közül sokan igen nagyot profitáltak a járvány idején.