Egy régi magyar étel találkozása az egyik legnépszerűbb amerikai kenyérrel

Ha valami igazán jellemző a magyar konyhára, az az, hogy ha megkedvel egy újonnan megismert alapanyagot, azt képes teljesen magáévá tenni. Így volt ez a burgonyával, a fűszerpaprikával, és a kukoricával is. A magyar konyha nem ismerte őket, sőt, Amerika felfedezése után még jó ideig nem váltak mindennapi ételeinkké. Aztán egyszer csak nagyon sokféleképpen kezdtek beépülni, a krumpliból ezerféle fogásunk lett, a fűszerpaprika mindent elöntött.

A kukorica ebben a sorban igazán különleges. Egyrészt mert főleg tartósított formája, a liszt és a dara vált fontossá, nem a friss, csöves kukorica. Másrészt pedig mert ahogy jött, úgy tűnt el: ma már különlegességnek számít minden, ami kukoricadarával vagy -liszttel készül. A 18. századtól kezdték el csak hazai földeken termeszteni, és bő száz éves pályafutása alatt nagyon népszerű lett, majd teljesen ki is kopott a hazai ételek közül. Ebben az időszakban viszont nemcsak kásákat, mai nevükön puliszkákat készítettek belőle (Erdélyben máig meg is maradt), hanem lepényeket is.

Kétféle ízű kukoricalepényt sütöttek: málét és prószát. A máléban az volt a pláne, hogy már a cukor elterjedése előtt is édesre tudták elkészíteni, volt úgy, hogy a bekevert tésztát meleg helyen pihentették, így a kukorica saját cukortartalma édesítette meg a tésztát. A prószához aludttejjel keverték a kukoricalisztet, és sós volt. A kukoricalisztes-darás lepények néha kisebbek voltak, pogácsa formájúak, néha nagyobbak, mint a későbbi tócsnik; olykor bő zsírban sültek, máskor tésztakéregben. Ezek a kukoricalepények mára eltűntek a hazai konyhából, csak tájételekként maradtak meg egy-egy térségben. (Ennél sokkal bővebben lehet erről olvasni az Elfelejtett magyar konyhában.)

A dél-amerikai, amerikai konyha egyik fontos receptje a cornbread, ami a neve ellenére nem kenyérhez, inkább egy kukoricalepényhez hasonlít. Állítólag az őslakosok étele volt, de ma is népszerű a déli államokban és Latin-Amerikában. A receptek sokfélék lehetnek, némelyik vízzel, másik tejjel vagy íróval készül, van, amikor tojás és friss kukorica, esetleg sajt is kerül a masszához. Gyakran sül vasserpenyőben, és ropogós változata is létezik. Bár a világ különböző kukoricalepényei tulajdonképpen nagyon hasonlítanak egymásra, mégis mindegyiknek van saját keletkezéstörténete. A Sopa Paraguaya szerint például egy szakács elrontotta a kukoricalevest, amit az elnök számára készített, és túl sok darát kevert bele, így lett a levesből lepény. Sajttal és sok tojással készül, grillezéskor készítik húsok mellé.

A lényeg, hogy a kukoricalepény univerzális, olyasmi, ami a régi magyar konyhát összeköti az amerikaival – és erre a rokonságra nem is gondolnánk elsőre. Itt ugyan nincs szó arról, hogy egyik a másikat befolyásolta volna, mint ami az aranygaluska és a monkey bread esetében történt, egyszerűen egymástól függetlenül alkalmazták az óceán két oldalán ugyanazokat az alapanyagokat hasonló módon.

Ennek fényében készült az alábbi recept, valahol félúton két világ között. A legjobb akkor lesz, ha van hozzá aludttej, de íróval vagy joghurttal és tejjel is jó lesz. Bár ezeknek az ételeknek a dara a fő alapanyaguk, a friss, szezonális kukorica óriásit dob rajtuk.

Kukoricalepény

Alapanyagok:

• 4 tojás
• 50 gramm olaj
• egy teáskanál só
• 150 gramm friss kukorica
• fél liter aludttej, író vagy tej és joghurt 1:1 arányú keveréke
• 200 gramm kukoricadara

A tojásokat egy tálba ütöm, a sóval felverem, hozzáadom az olajat, az aludttejet és a friss kukoricát, turmixolom. Óvatosan hozzákeverem a darát is. Többféle módon is meg lehet sütni aszerint, melyik a szimpatikus. Az egyik, hogy az egész masszát egy nagy, kivajazott tűzálló tálba vagy vasserpenyőbe öntöm. A másik, hogy egy 12 részes muffintepsibe osztom szét. Van harmadik is: mint az amerikai palacsintát, úgy sütöm ki kis, két evőkanálnyi halmokban, serpenyőben.

A kukoricalepénykéket tejföllel vagy krémes joghurttal tálalom.