Heves megye utolsó kocsmatöltelékei, néma zenegépek, félig üres sörök – Sivák Zsófia nyerte a Capa-nagydíjat
Hitel nincs című sorozatával Sivák Zsófia nyerte 2026-ban a Robert Capa Magyar Fotográfiai Nagydíjat. A projekt keretében Sivák Heves megye 3000 fő alatti településeinek még működő kocsmáit kereste fel, és fotózta szubjektív szempontok alapján. A képeken karácsonyfaizzós-művirágos csendéleteket, intim portrékat, légypapíros enteriőröket, mélyen kigombolt ingeket és kopott homlokzatokat láthatunk.
„Sivák Zsófia Hitel nincs című projektje a gondos megfigyelést ötvözi egy eredeti vizuális nyelvvel. A vidéki kocsmák világát vizsgáló munkája nem csupán egy eltűnőfélben lévő világ tanúságtétele, hanem egy olyan eszköz is, amelynek segítségével – humorral és szellemességgel – a magyar vidék jelenlegi társadalmi helyzetét, valamint az egyébként láthatatlan közösségek tágabb valóságát szemléli” – írta a sorozatról szóló méltatásában a zsűri tagja, Wiktoria Michałkiewicz.
A Robert Capa Kortárs Fotográfiai Központ 2014-ben alapította az 5 millió forint összdíjazású Robert Capa Magyar Fotográfiai Nagydíjat, mely Robert Capa nemzetközi örökségét a mai alkotók munkáján keresztül élteti tovább. A nagydíj jelöltjei fejenként 500 ezer forint pénzdíjban részesülnek. A nagydíjas 2,5 millió forintos pénzdíjat kap az alapító Capa Központtól, valamint 2000 eurós támogatást kap projektje külföldi bemutatására, amelynek 2027-ben a bécsi Krinzinger Schottenfeld Galéria ad otthont. Mindezen felül a Krinzinger Schottenfeld Galéria felajánlásából 2026 Capa-nagydíjasának egy hónap hosszú bécsi rezidencia is jár. A Capa-nagydíjat 2015-ben Kudász Gábor Arion, 2016-ban Fátyol Viola, 2018-ban Bartha Máté, 2019-ben Bánhegyesy Antal, 2020-ban Neogrády-Kiss Barnabás, 2021-ben Szombat Éva, 2022-ben Móricz-Sabján Simon nyerte el.
2026 Capa-nagydíjasáról öttagú zsűri döntött, amelynek David Campany, az International Center of Photography kreatív igazgatója, Wiktoria Michałkiewicz művészeti és kulturális menedzser, a REZO ügynökség alapítója, Sopronyi Gyula fotográfus, Szombat Éva fotográfus és Manfred Wiplinger, a Galerie Krinzinger igazgatója voltak a tagjai. A díjat Sári Zsolt, a Társadalmi Kapcsolatokért és Kultúráért Felelős Minisztérium közgyűjteményi és örökségvédelemért felelős államtitkára adta át.
Alább a Capa-nagydíj 5 jelöltjének pályázatát ismertetjük röviden.
Sivák Zsófia: Hitel nincs
Az utóbbi években Magyarországon számos vidéki kocsma zárt be végleg vagy alakult át a helyi igényeknek megfelelően, rendszerint teljesen megfosztva eredeti funkciójától. A Hitel nincs című fotósorozatának keretében Sivák Zsófia eddig Heves megye 3000 fő alatti településeinek még működő kocsmáit kereste fel, és fényképezte szubjektív szempontok alapján. A projekt személyes kötődésből indult, a fotós ugyanis a megyében született és nőtt fel, így a választott térség saját társadalmi és vizuális tapasztalatainak egyik kiindulópontja. A vidéki kocsmákat Sivák olyan motívumként értelmezte, amelyeken keresztül vizsgálhatóvá válik a magyar vidék jelenlegi társadalmi helyzete, valamint a perifériára szorult társadalmi rétegek hétköznapi valósága.
„A Capa-nagydíj keretein belül ezt a munkát szeretném kibővíteni és végleges formájában megvalósítani. A következőkben Heves megyén túl Magyarország hátrányos helyzetű, periférikus és félperiférikus térségeinek kocsmáit térképezném fel, különös figyelmet fordítva azokra a régiókra, ahol a társadalmi leszakadás, az elvándorlás, a munkanélküliség és a közösségi struktúrák felbomlása markánsan jelen van. A kocsmát továbbra is kiindulópontnak tekintem, azonban célom egy, a helyszínek bemutatásán túlmutató, komplexebb vizuális anyag létrehozása – írta Sivák Zsófia. – A kocsmák ebben az értelemben közösségi csomópontokként jelennének meg. Olyan helyekként, ahol a helyiek elszigeteltsége, a generációs változások, a gazdasági hanyatlás és a kulturális identitás kérdései egyaránt láthatóvá válnak. A projekt során ezért nem csupán magukat a kocsmabelsőket vagy vendégeket fényképezem, hanem a hozzájuk tágabban kapcsolódó környezetet is.”
Depth of Field Narrative Group (Balázs Zsolt és Sióréti Gábor): Emlékszel rám? – Egy megoldatlan válság mindennapjai a déli határon
A Balázs Zsoltból és Sióréti Gáborból álló Depth of Field Narrative Group hosszú távú fotósorozata a Magyarország déli határszakaszának közvetlen közelében élők korántsem mindennapi mindennapjait követi nyomon. Vizsgálatuk fókuszában szerepelnek a helyi lakosok, a körzetben szolgálatot teljesítő rendvédelmi szervek és a menekültek is. Ők mindannyian a körzetben kialakult elhúzódó és egyelőre megoldatlan válság akaratlan résztvevői. Ennek a környékbeli erdők, tanyák, a kerítés mindkét oldala és köztes része is helyszínei. Ez az a tér, ahol a megoldásra várakozás, az erős túlélési kényszer, a kötelességteljesítés és a vele járó kimerültség egymásba csúszik. Így válik a környéken boldogulni próbálók számára a határkerítés nemcsak földrajzi, hanem lelki traumákat okozó törésvonallá is.
Az elmúlt évek során a közel-keleti konfliktusoknak és a klímaváltozás hatásának köszönhetően jelentős számú menekült indult útnak a közel-keleti régióból Európa felé. Egy részük konfliktusövezetekből érkezik, de az utóbbi években a gazdasági indíttatású migráció is egyre nagyobb mértékűvé vált. A magyar–szerb határon 2015-ben felépült déli határkerítés az európai menekültválságra adott politikai válaszként készült. Az ide érkezők feltorlódnak a schengeni övezet határán, és menekültügyi eljárás híján a határ menti földeken rendezkednek be. Rejtőzködve várják a lehetőséget, hogy átszökhessenek a határon. De ezek a földek már foglaltak, és a megélhetést jelentik az itt élő, gazdálkodó vajdasági magyarok számára. Az egymással rivalizáló embercsempész csoportok egy-egy elfoglalt területet sajátjuknak nyilvánítanak és ezeket az afgánnak vagy éppen pakisztáninak nyilvánított helyeket akár fegyverrel is megvédik.
Az elmúlt 10 év során napi rutinná vált a mindenféle, az embercsempészetet kiszolgáló illegális tevékenység. Mindennaposak az elfogások, a visszatoloncolások és az újrapróbálkozások. Rendszeresek a jól szervezett, egyszerre több helyen, egy időben történő átkelési próbálkozások, gyakran pedig figyelemelterelő akciókkal segítik a valódi átkelőket. A határt és a határ menti településeket védő rendvédelmi szervek munkája idegőrlő szélmalomharccá vált. A kerítésen „csillagkaput” vágó „csempe”, azaz az embercsempész mosolyogva kérdezi a köztes zónába riasztásra érkező készenléti rendőrtől: Remember me?
A Depth of Field Narrative Group a dokumentarista fotográfia eszközeivel mélyre ásva tár fel egy összetett helyzetet. Ezzel a munkájukkal egyszersmind az ebbe a konfliktusa önhibájukon kívül került résztvevők számára is szeretnénk emléket állítani.
Melegh Noémi Napsugár: Ami velünk marad
„2024 tavaszán egy baleset következtében elvesztettem a tizennyolc éves öcsémet, Bálintot – írja az Ami velünk marad című sorozatának ismertetőjében kollégánk, Melegh Noémi Napsugár. – Halála nemcsak a családunk életét törte ketté, hanem egy teljes fiatal közösségét is: osztálytársakét és barátokét, akik egy olyan életszakasz küszöbén álltak, amelyhez a jövő ígérete kellene, hogy tartozzon, nem pedig a veszteség tapasztalata. Ez a projekt ebből a feldolgozhatatlannak tűnő tragédiából indult. Az utolsó beszélgetésünk az öcsémmel arról szólt, hogy megörökítem a gimnáziumi végzős évét. Három nappal később történt a baleset.”
Az Ami velünk marad egy személyes indíttatású munka, amely a trauma feldolgozásának sokrétegű tapasztalatával foglalkozik, és a gyász alakulását vizsgálja egy közösségen és egy családon belül. Melegh Noémi Napsugár a veszteség mint folyamatosan alakuló állapot megmutatására tett kísérletet. Egy olyan belső és külső folyamat vizsgálatára, amely a testet, az emlékezetet, a családi szerepeket és a jövőről alkotott képet egyaránt újrarendezi. A projekt központi kérdése, hogy ez a tapasztalat hogyan válik érzékelhetővé: milyen gesztusokban, tárgyakban és szokásokban őrződik meg valaki jelenléte azután is, hogy már nincs velünk? Hogyan épül be a trauma az identitásunkba, és milyen változások zajlanak bennünk az idővel?
„Halála után a saját családomat és öcsém közvetlen közösségét kezdtem fényképezni, különösen az osztálytársait és barátait, akik a középiskola utolsó évében, a felnőtté válás küszöbén szembesültek először egy ilyen veszteséggel. Barátai különböző szokásokat alakítottak ki: tárgyakon, gesztusokon és közös vállalásokon keresztül vitték tovább Bálint emlékét, és igyekeztek életben tartani azokat a vágyakat és terveket, amelyeket ő már nem valósíthatott meg. Ugyanabba a gimnáziumba jártam én is, így az ő végzős évének követése számomra egyszerre jelentett visszatérést a saját emlékeimhez, és szembesülést azzal, hogy ő már nincs jelen. Sokszor mondják, hogy a tragédiák megerősítenek. Úgy gondolom, a trauma önmagában nem erősít meg: szétszed és átformál. Hogy lesz-e belőle több, azt az idő és a belefektetett munka dönti el. Az életemet ugyanúgy meghatározza a testvérem hiánya, mint a jelenléte. Ez is egy kapcsolat. A hiányból fakadó cselekvés gyakran a legerősebb formálója annak, akik vagyunk.”
A sorozat nem a halálról szól, hanem azokról az átalakulásokról, amelyek utána következnek, és arról, hogyan formálja tovább életünket azok jelenléte, akik már nincsenek velünk.
Pályi Zsófia: Bűnbánók
A búcsújárás kivonulás a mindennapokból, az otthoni környezetből, ahol minden a munkára és feladatokra emlékeztet. A katolikus hitéletben ez az egyik legősibb formája a vezeklésnek és áhítatnak. Az egykor tisztán vallási eredetű szokás mára színes forgataggá, vásárral és szórakozással tarkított élménnyé változott; ahol a szakrális keveredik a profán világgal. Ezt a sokszor ellentmondásos, eltűnő, hagyományokkal teli, mégis folyamatosan megújuló közeget örökíti meg Pályi Zsófia Bűnbánók című sorozata, amely a Kárpát-medence számos helyszínéről mutat életképeket.
„A dokumentarista pillanatfelvételek, a beállított portréfotográfiák és tárgyinstallációk a Magyarország és a határon túli magyarság búcsújáró helyeiről alkotnak szubjektív képet – vallja az alkotó. – Az itt fellelhető rítusok pedig nemcsak a vallásról szólnak, hanem arról a megtartó erőről, miként tudjuk éltetni identitásunkat, magyarságunkat, szokásainkat és viseleti kultúránkat egy olyan határokkal szabdalt Kárpát-medencében, ahol a búcsúk és falunapok sorra szűnnek meg és az új generációk körében a közösségi élmények színtere pedig áthelyeződik az online térbe.”
A vallási giccs, ami a giccs legelterjedtebb formáinak egyike, jól tetten érhető ezeken a Pályi Zsófia által fotózott zarándoklatokon, valamint a vásárokon fellelhető búcsúfiák világában. A kegytárgyakban megjelenő giccs az áhítatot szolgálja, és úgy tartják, közelebb viszi a hívőt Istenhez. Az elmúlt nyolc évben bővülő sorozatnak Andocs, Balassagyarmat, Csatka, Csíksomlyó, Doroszló, Gyöngyös, Vecsés és Mátraverebély-Szentkút az állomásai.
Váradi Viktor: Homokra épített házak
Váradi Viktor 2022 és 2024 között a Nemzeti Kulturális Alap támogatásával kezdett el dolgozni az Aranyhomok című munkáján, ami a szűkebb értelemben vett szülőföldje, az Alföld és a Homokhátság világát járja körbe, különös tekintettel a klímaválság problematikájára, mindezt egy személyes nézőponton keresztül. Váradi kis szünet után, még 2024 őszén kezdett el dolgozni a projekt folytatásán Homokra épített házak címmel. Szülőfaluja és a környező települések életét ezúttal történelmi, gazdasági, demográfia és továbbra is erősen személyes nézőpontból vizsgálva.
„Az 1800-as évek végén a szőlőtermesztést sújtó filoxéra (gyökértetű) járvány tombolt Magyarországon, amely elpusztította a magyar borvidékek szőlőtermésének 90 százalékát. A gazdák azonban rájöttek, hogy a gyökértetű a homoki talajt és a homok kvarckristály-szerkezetét nem kedveli, azon nem tud megélni, így rengeteg borász kényszerből az Alföldre, a Homokhátságra költözött. Annak ellenére is, hogy ezen a talajon nem tudtak kimagasló minőségű szőlőt és bort előállítani, csak mennyiséget termelni. Az addig jellemzően elszórt tanyákból álló régióban falvak, községek alakultak ki. Ekkor vált községgé szülőfalum, Csengőd, és ebben az időben költöztek ide a dédszüleim is, az akkor még kisgyermek nagyapámmal. A 20. században a szőlőtermesztés és a borkészítés szolgáltatta a térség településeinek megélhetését, és a második világháború után a Szovjetunió, illetve annak tagországai lettek a felvevőpiac. A rendszerváltás után megváltozott politikai és gazdasági viszonyok, valamint az egyre fokozódó aszályok és a klímaválság miatt azonban a szőlőtermesztés fokozatosan visszaesett, szinte semmilyen alternatíva nem jött helyette, így a falvak elnéptelenednek, elöregedtek, a földek egyre nagyobb része marad műveletlenül” – írta a fotós.
Aki a Homokra épített házak című friss munkájában édesapja és nagyapja archív képein, valamint saját fotóin keresztül járja körbe ezt a témát. Több mint 80 éves időintervallumot átölelve mutatva meg a Homokhátság egykori és jelenlegi világát saját és családja szubjektív nézőpontján keresztül.
