Az ökológiai összeomlás felé tartó Alföld apokaliptikus képei

A bezárt vásárosnaményi strandon összekoszolódott, magára maradt a Poszeidón-szobor. Kezében szigony helyett buherált vasvilla, lába előtt magas gaz, háta mögött fakult óriáscsúszdák vázai. Úgy terpeszkedik ott, mintha egy David Lynch által rendezett Benny Hill Show főhőse lenne, mint valami disztópiába fordult utópia elfeledett istene. Pontosan úgy, ahogy egy víz nélküli világban terpeszkedik a tenger ura.

Megannyi üres meder

Az idei nyár megmutatta, hogy a víznek micsoda értéke van, és mennyire kegyetlen egy-egy szűnni nem akaró hőkupola. Így aztán sajnálatosan aktuális Balázs Zsolt What Remains in the End (Ami marad végül) című, a Hectic Books gondozásában megjelent albuma, amelyben a fent említett Poszeidón-fotó is látható. Ott vannak aztán a Tiszánál falocsoló-csatárláncban álló szolnokiak, a bokáig érő siófoki strand zátonyain kerekedő falfehér pocakok és a Tavi tündér névre keresztelt ladik, ami a kiszáradt homokhát hajótöröttje lett.

Port rúgó földműves a szétégett napraforgótányérok előtt és kunszentmiklósi homokvihar. Vékonydongájú lovak, behajtani tilos tábla, kiégett fű, bedőlt kerítés, kádból ivó magyar tarka tehenek. A nagykörűi komp kapitánya, aki átizzadt, fehér pólót visel, és megannyi (mély vagy sekély) üres meder. Meg persze a bakancsos-gumicsizmás-papucsos, napbarnított-barázdált arcú alföldiek.

A hajdúszoboszlói standon rögzített heves vízipisztoly-háborúval indul a kötet, és a csaknem kiszáradt Tápió-vidékről készült fotóval ér véget. Mintha elfolyt, elpárolgott volna a víz. És a felhők meg az árnyékok is ritka vendégnek számítanak Balázs Zsolt képein.

A táj, amit átszabtak és ellehetetlenítettek

„Misztikus és rejtélyes az a szó, hogy klímaváltozás, de sokaknak még csak abban fogható meg, hogy be kell kapcsolni a légkondit. Pedig még ha nehezen is megfogható ez a fogalom, a hétköznapi élet egyre több területére gyűrűzik be, és olyan hatásai vannak, hogy majd azt vesszük észre, hogy már rohadtul késő van bármit is tenni ellene” – mondta a fotográfus, amikor a Mi akkor is itt maradunk, ha ez a föld már kiszáradt című sorozatát mutattuk be a Telexen.

A cselekvés Balázs Zsolt művészetében és gondolkodásmódjában is kulcsfogalom. És az albumából kiderül az is, hogy nem minden cselekvés olyan, ami jó irányba mutat.

„Az ország több mint kétharmadát kitevő alföldi tájat igényeinek megfelelően folyamatosan formálta az ember – olvassuk a What Remains in the End bevezetőjében. – Folyóit kiegyenesítette, és gátak, zsilipek közé szorítva szabályozta, mocsarait lecsapolta, vizeit csatornahálózatokon keresztül engedte elfolyni. Az Alföldet ezek együttes hatása mára a klímaváltozásnak leginkább kitett területté változtatta. Az ellehetetlenülő és perspektíva nélküli tanyasi élet miatt a legtöbb fiatal már a nagyvárosokban keresi a boldogulást. A közép- és időskorban elkövetett öngyilkosságok száma, valamint az alkoholizmus európai viszonylatban itt a legmagasabb.”

Álmodozók és magányosok helye

Nehéz tényekkel szembesít a kötet. Kiderül belőle, hogy a klímaváltozás következtében milyen mértékben értéktelenedtek el a kelet-magyarországi tanyák, és hogy „a terület, amely az ország össztermelésének közel 80 százalékát adja, az elsivatagosodás és az ökológiai összeomlás felé tart. A klíma-előrejelzések szerint pedig 2050 és 2100 között a terület gazdálkodásra teljesen alkalmatlanná fog válni. A romló gazdasági kilátások és a leépülő infrastruktúra hatására elnéptelenedő falvak és az erre a problémára rárakódó kedvezőtlen klimatikus viszonyok miatt pedig ez a terület egyre inkább az álmodozók és magányosok helyévé válik, egy lassan a távolba vesző éden metaforájává lesz.”

Az ember és a víz időtlen kapcsolata

Balázs Zsolt azonban azt is hozzáteszi, hogy mégsem a klímakatasztrófáról szól a sorozata. Inkább az alkalmazkodóképességet, a küzdelmet, az akaratot, a kitartást és az emberséget igyekszik megörökíteni. A víz és az ember időtlen kapcsolatát tárják elénk a fényképei.

A fotóst leginkább egy Közép-Nyugat-Amerikában készült sorozat ihlette meg, és ezután kíváncsi lett, hogy itthon is tetten érhető-e ilyen mérvű változás. Az látszott a korábbi munkáiból is, hogy vonzódik a táj karakterét erősen meghatározó vízhez, az egyik, a Telexen is látható sorozatában a Rákos-patakhoz kapcsolódó közösségeket mutatta be, míg a Dübörgő földek felett a néma égbolt című sorozata a 2022-es hőséget és aszályt járta körül. Utóbbi munkája a Magyar Sajtófotó Pályázaton Természet és tudomány kategóriában lett első helyezett.

2022 nyarán történelmi aszály volt Magyarországon, a kevés csapadék és a perzselő hőség betett a gabonanövényeknek, az állatoknak pedig a kaszálók és rétek sem kínáltak elég takarmányt. A rekordalacsony vízállások, kiszáradt tavak, eltűnő vízfolyások mutatták meg, milyen sérülékeny is a környezetünk.

Hála és nehéz idők

Balázs Zsolt még azelőtt kezdte fotózni a vízközeli élőhelyeket, hogy megtapasztaltuk az aszály apokaliptikus képeit. Aztán feltűntek a fotóin a földből és ágakból gátakat építő VízŐrzők is. Arról vall a What Remains in the End lapjain, hogy egy idő után besokallt. Elege lett abból, hogy két éve fotózza az aszályt, és azóta nem történt a vízgazdálkodásban változás, ezért a maroknyi önkéntest kezdte megörökíteni, akik igyekeznek a kiszáradt és felperzselt földeken szétteríteni a vizet. Kik ők? Klímaszorongók, magányosok vagy egy kezdődő disztópia szuperhősei. Ki-ki döntse el maga.

Balázs Zsolt művészetében az talán az egyik legvonzóbb vonás, hogy nem ítélkezik. Bár hátborzongató végiglapozni a víz hűlt helyeit letapogató képeit, végig azt érezzük, hogy a fotós fogja a kezünket. És végig őszinte velünk. A What Remains in the End kötetzáró gondolataiban úgy fogalmaz: „Nehéz idők jönnek. De ez nem jelenti azt, hogy nem tehetünk semmit. A még viszonylag normális idők előttünk álló minden egyes napja egy alkalom arra, hogy hálásak legyünk az életünkért, és egyben lehetőség a valódi cselekvésre. Ha őszinték vagyunk önmagunkkal, és szívünk legmélyére tekintünk, ráébredünk, hogy ez a küzdelem nem az emberiség megmentéséről, hanem a bátorságunkról szól: arról, hogy úgy szeressünk, ahogy eddig még soha.”

Elsőre tán pátoszosnak hatnak ezek a szavak, de vajon nem efféle bátor emelkedettségre van szükség, mielőtt végleg elmossa a lehetőségeinket egy víz nélküli disztópia?

Balázs Zsolt: What Remains in the End
Hectic Books, 2026, 59 €