A Rákos-patak is lehet a minden
2022. augusztus 14. – 23:56
A fotós valójában elég gyakran csak egy vándor, de nem összekeverendő a vándorfényképésszel. Utóbbi a megélhetése miatt van úton, munkáját és szolgáltatásait mindig helyben készíti a helyiekről, és nekik próbálja eladni. A vagabondnak, ha fotózik, azért van szüksége a fotográfiára, hogy úton legyen. Azt állítja, hogy a témáját bontja ki, de valójában alkalmi kapcsolatokból és szemlélődésből építi fel mindig ugyanazt az igazságot, ami annyira banálisan hangzik, hogy leírni nem is lehetne, nézni viszont évtizedek óta pont ugyanolyan jó.
Balázs Zsolt fotográfusként tekint magára, és a háború után kialakult fotográfia hagyományait követi, tartja életben és igazítja a korhoz. Időnként a régi Life magazin romantikája is visszaköszön, de alapvetően a komor kívülálló tekintete tartja egyben az anyagot. Képei teljesen maiak, a korunk kérdéseivé váló társadalmi problémák izgatják.
Az utazó fotós pozíciójára valakinek mindig szüksége lesz, mert valójában kívülről és belülről is az egyik legcsábítóbb státusz a szakmában. Manapság viszont nem túl gyakoriak az ilyen megbízások: „Menj, fiam, nézd meg, mi van a Sárga-folyónál, kapsz rá, mondjuk, két évet!” Kisebb falatot kell választani, amit egy fotós helyben, a polgári foglalkozása mellett is meg tud csinálni, a Sárga-folyó helyett például a Rákos-patakot.
Meglepően karakteres
A Rákos-patak a Duna hazai szakaszán a bal parti kisvízfolyások közül a legjelentősebb. Négy kerületet és négy további települést köt össze 44 kilométer hosszan. A patak képe a torkolattól a forrásvidékig nagyon változatos. A XIII. kerület végére érő betonteknő valójában egy nagyon összetett és változatos élővilágú, a maga módján meglepően karakteres vízfolyás.
Ahogy az élővilág, úgy a körülötte kialakult helyi közösségek világa is igen sokszínű. A patak sokáig magát a vízforrást jelentette. A nyolcvanas évek végére, az ipar hanyatlásával azonban bizonyos szakaszok egyszerűen rozsdaövezetekké váltak. A belső, kertvárosi rész területein pedig a növekvő város igényeihez igazodva lakótelepek épültek.
A fényképeken megjelennek olyan emberek is, akik láthatóan a szabadidejüket töltik a víz közelében, mások meg itt élnek – örömmel vagy kényszerből. Sok kép hátterében porladnak el az előző rendszer tárgyi emlékei. Van, hogy ezeket az objektumokat még őrzik, sokat már magukra hagynak, néhányat funkciójában újraértelmeznek vagy egyszerűen csak használatba vesznek.
Kilépett a medréből
A Rákos-patak egyedi és elérhető fotótéma, ha nem is egy Sárga-folyó, de igenis van történelme. Azt például kevesen gondolnák, hogy egyszer erősen megáradt: „1941. február 14-én, gyakorlatilag néhány óra leforgása alatt a Rákos-patak Kőbányánál, Rákosfalva előtt kilépett a medréből, és elárasztotta a környező utcákat, házakat. Az ár tovább vonult, a legnagyobb kár február 17-én az Erzsébet királyné útja, Dorozsmai utca, Csömöri út környékén keletkezett. Itt a házakba is betört a víz, pincéket, pincelakásokat árasztott el, a Szatmár utca, a Dés utca csak csónakon volt megközelíthető. A kiköltöztetett lakókat, több mint száz asszonyt és gyereket átmenetileg a Telepes utcai iskolában helyezték el. A tűzoltóknak az Erzsébet királyné útja és a Szőnyi út között egy hidat is le kellett bontani, mert a pillérek akadályozták a szabad elfolyást. Az ár végül február 18-án, a dunai jégtorlaszok olvadásával vonult le Zugló területéről” – olvasható Balázs Zsolt egyik interjúrészletében.
A Patakvidék sorozat kitartóan, évek óta készül, a szerző láthatóan minden évszakban visszajár. Ha valakit lefotóz, azt meg is szólítja, elbeszélget vele, és a szavakat is rögzíti. Tervei szerint az anyag egyszer majd fotókönyvvé áll össze. Gyakran a véletlenen múlik, mi és hogyan dokumentálódik, de ezeknek a jelentősége a jövőben szinte kivétel nélkül felértékelődik. Az már most biztos, hogy a Rákos-patak jelene izgalmas feldolgozást kapott.
