Homokra épített házak
A krisztusi példabeszéd szerint a bolond ember építi homokra a házát, mert már előre lehet tudni, hogy az valamilyen elemi csapás miatt össze fog dőlni. A Kiskunság homokján ilyenekre nem kell számítani, mégis egyre több ház lesz az enyészeté. Váradi Viktor Homokra épített házak című fotósorozatában azt tárja fel, hogy milyen gazdasági, társadalmi és környezeti okok vezetnek egy jellegzetes alföldi település elnéptelenedéséhez, a közösségek erodálódásához.
Váradi korábban Aranyhomok című sorozatában is foglalkozott gyerekkori lakóhelye, a Bács-Kiskun megyei Csengőd sorsának alakulásával, de abban a munkájában a mezőgazdaságot átformáló, lassan ellehetetlenítő klímaváltozás kapott nagyobb hangsúlyt. Az ember tájátalakító tevékenységére, a környezeti viszonyok megváltozására azért még most is figyel, de most inkább személyes, családi nézőpontból rögzíti a változásokat.
Csengőd a 19. század végéig csak néhány tanyából állt, de a filoxéravész miatt növekedésnek tudott indulni a település. Az Amerikából behurcolt gyökértetű szinte teljesen elpusztította a hagyományos magyarországi szőlőterületek ültetvényeit, de rájöttek, hogy ez a kártevő kevéssé bírja a homoki talajokat. Ezután jelentek meg egyre-másra a kiterjedt szőlőültetvények a Homokhátságon is, amelyen, ha igazán jó minőségű bort nem is, de nagy mennyiséget lehetett termelni.
A borkészítés egészen a rendszerváltásig megélhetést jelentett sok kiskunsági településnek. A második világháború után a Szovjetunió volt az egyik legbiztosabb felvevőpiac, de a kilencvenes évektől elhaltak ezek a kapcsolatok, és a hazai gazdaság is maga mögött hagyta a termelőszövetkezeti rendszert. Ezekre még rájött az elhibázott vízgazdálkodási gyakorlat, a klímaváltozás és az ezekkel járó aszályok, ami a szőlőtermesztés drasztikus visszaesését hozta.
Bár próbálkoznak például spárga- és almatermesztéssel is a térségben, nem sikerült olyan alternatívát találni, ami meg tudta volna tartani az addig főként a mezőgazdaságból élő népességet, és egyre nagyobb területek maradtak megműveletlenül is. Míg korábban szinte mindenkinek volt kisebb szőlője, és az ottani termést leadta a termelőszövetkezetnek, hogy legyen egy kis plusza belőle, ez mára megszűnt.
„Az anyai nagyszüleim tanyája éppen összedőlőben van, az apai nagyszüleim házát már régen elbontották. Édesanyám még Csengődön él, de előbb-utóbb az ő házára is hasonló sors vár. A falu egyre jobban elöregszik, és a lakosságszám is erősen csökken. Amikor még oda jártam iskolába, háromezren éltek ott, most már csak alig kétezren, az iskolában ötven nyolcadikos volt, idén pedig már csak tizenegy” – mondta Váradi Viktor.
A változások a szemünk előtt zajlanak, de a nagyobb folyamatokat csak évtizedes távlatból ismerjük fel. Váradi Viktor ehhez apja és nagyapja fényképeit hívta segítségül. Felmenői hobbifotósként dokumentálták a falu mindennapjait, és a képeik egy részét be tudta illeszteni a munkájába, még úgy is, hogy a felvételeik készültének pontos időpontját és helyszínét sem tudta mindig beazonosítani.
„Amikor gondolkodtam azon, hogyan folytassam úgy az Aranyhomok anyagot, hogy ne váljak önismétlővé, akkor eszembe ötlött, hogy apámnak is van egy fényképe a leszerelt víztoronyról. Előkerestem a negatívjait, és célirányosan kezdtem átnézni, hogy milyen, a térségről készült fotói vannak. Aztán eszembe jutott, hogy nagyapámtól is vannak negatívok, és olyan képeket kerestem, amelyek valahogy reflektálnak az én fotóimra. Ezeket a képeket aztán bedigitalizáltam, majd teljesen szabadon kezeltem, olykor erősen megvágtam, és csak egy-egy részletet használok az eredeti fotóból” – mondta Váradi Viktor.
Az archívumokból kikeresett fotók fekete-fehérek voltak, végül a mai korban készültek is azok lettek, mert Váradi egységes tónusrendszert, hangulatot akart, és így sokszor nehéz is rájönni, hogy melyik kép melyik korszakban készült, akár fel is cserélhetők a képek.
A nyolc évtizedet átölelő sorozatban egy-egy fotó a térség történetének fordulópontjait is elénk tárja. A szőlőtermesztés felfutása mellett például egy csatornaásást, amelynek későbbi kiterjesztése a Homokhátságot is teljesen tönkretette. Az árvizektől való félelem miatt a vizek gyors levezetésére törekedtek, hatalmas területeket leszárítva ezzel, és sokszor a nagy kiterjedésű erdőtelepítések is a víz elszívásával jártak. Ma pedig porló, kiszáradt táj képe tárul fel előttünk.
A kilencvenes évek vadkapitalizmusában már kevéssé a szőlő volt a fókuszban, a Soltvadkert, Kiskőrös, Kecel települések által határolt terület Aranyháromszög néven vonult be a köztudatba, és az olajszőkítésről, valamint a borhamisításról vált hírhedtté. A korszak egyik ikonikus figurája a sokaknak népmesei hősként megjelenő, egykori juhászból felkapaszkodott nagyvállalkozóvá vált Stadler József lett. Az akasztói pusztába felhúzott futballstadionja, amit akár a felcsúti előképeként is értelmezhetünk, ma már szintén a pusztulás, az értelmetlen nagyzolás szimbóluma lett.
Váradi Viktor fotográfus, szakoktató Homokra épített házak című sorozata a 2026-os Capa-nagydíj shortlistjére került.
