Tizennyolc év az örökkévalóság

2024 tavaszán egy baleset következtében elvesztettem a tizennyolc éves öcsémet, Bálintot. Halála nemcsak a család életét törte ketté, hanem egy teljes fiatal közösségét is: osztálytársakét és barátokét, akik egy olyan életszakasz küszöbén álltak, amelyhez a jövő ígérete kellene, hogy tartozzon, nem pedig a veszteség tapasztalata. Ez az ő történetük, a mi történetünk.

Majdnem napra pontosan két éve, hogy utoljára találkoztam vele. Utoljára öleltem meg. Furcsa, mennyire pontosan fel tudjuk idézni azt a pillanatot, amikor valakit utoljára látunk, hogy milyen végzetesen bevésődik minden apró gesztus és mozdulat. Talán mert amikor bekövetkezik egy tragédia, akkor kutatunk az emlékezetünkben, hogy megtaláljuk azt a pillanatot. Az utolsót.

Egy ingért mentem át a szülői házba. Az öcsém hatalmas öleléssel fogadott, olyannal, amilyet csak ő tudott adni. Elvittem az edzőterembe, közben pedig a suliról és a továbbtanulásról faggattam. A kamasz fiús, egyszavas válaszokhoz képest meglepően bőbeszédű volt: barátokról sztorizott, akikkel sosem találkoztam, én pedig megosztottam vele azt a már egy ideje bennem motoszkáló ötletemet, hogy megörökíteném a végzős évét, életünk egyik legmeghatározóbb időszakát. Pozitívan reagált: mielőtt kiszállt volna az autóból, megbeszéltük, hogy a következő héten bemutat pár barátjának, és elkezdjük a munkát. Így váltunk el.

Három nappal később jött a hívás, amely mindent megváltoztatott.

Amennyire pontosan vissza tudom idézni az utolsó együtt töltött perceket, annyira összefolyik a baleset utáni időszak. Lebegés a semmiben, amelyben teljes napok vesznek el, és gépies cselekedetek sora követi egymást. Hetek mennek el úgy, hogy külső szemlélőként nézem végig a családunk mindennapjait, mintha valaki más irányítaná a testemet. Bevásárolni. Enni. Koporsót választani. Befizetni a számlákat. Kiharcolni a sírhelyet a mandulafa mellett.

Egy hirtelen tragédia gyökerestül kiszakít abból az életből, amelyet addig ismertünk. Nem csupán a szerettünket kell elgyászolni, hanem saját magunkat is, az életünket – legalábbis ahogy addig elképzeltük. Minden reggel újra és újra tudatosítanunk kell magunkban azt, hogy ami történt, nem egy rémálom, amelyből majd felébredünk.

Két év telt el azóta. Amikor otthon vagyok, sokszor elképzelem, ahogy hangos léptekkel csörtet le az emeletről, majd köszönésképpen megborzolja a hajam. Látom, ahogy a nagyobbik öcsémmel együtt a kanapén szétterülve Barça-meccset néznek, anya hozza a harmadik adag popcornt, és hallom, ahogy Bálint jóízű nevetése betölti a nappalit. Előttem van, ahogy aktuálpolitikából oktat minket a húgommal vagy csak azért is játssza az ördög ügyvédjét egy családi beszélgetés során. Ezekkel a képekkel töltöm fel az ürességet, de a ház kérlelhetetlenül csendes. Csak a róla készült fényképek néznek vissza rám innen-onnan, az apától kapott sakktábla pedig azóta is érintetlen.

Elveszíteni egy közeli barátot minden életszakaszban nehéz, de talán különösen igaz ez a felnőtté válás küszöbén, amikor tele vagyunk izgatott várakozással, „az előttem az élet” érzésével. Mi történik azokkal a fiatalokkal, akiknek a napi rutinját a továbbtanulás és az önálló élet kezdetének tervezése határozná meg, ám ebbe a felhőtlenül boldog időszakba kéretlenül berobban a testközelből megtapasztalt elmúlás?

Bálint és köztem tizenöt év volt. Amikor elkezdtem az osztály életét és gyászfeldolgozását fotózni, nem ismertem a barátait. Ám ahogy egyre több időt töltöttem velük, nemcsak hozzájuk kerültem közelebb, de rajtuk keresztül az öcsémet is jobban megismertem. Megtudtam, hogy mennyire központi figura volt az iskolai közösség életében, hogyan állt ki magáért és másokért, milyen érzékeny volt a társai rezdüléseire, és nemcsak a barátaira tett mély benyomást, hanem a tágabb környezetére is.

Felemelő érzés azt megélni, hogy egy csapatnyi épp a felnőttkorba lépő fiatal milyen bátran képes megélni és felvállalni a gyászt, hogyan próbálják átforgatni a megmásíthatatlant. Különféle módokon – tárgyakon, gesztusokon és közös vállalásokon keresztül – vitték tovább Bálint emlékét, és igyekeztek életben tartani azokat a vágyakat, terveket, amelyeket ő már nem valósíthatott meg.

Padot építettek az iskola kertjében, melynek fájába személyes üzeneteket égettek, köré virágoskertet ültettek. A tablófotózás központi eleme lett az, hogy minden fiú az ő epres nyakkendőjét viselte. A diákelnökként végzett munkája elismeréseként az iskolai megújító tevékenységért járó díjat a nevére keresztelték. Az egyik barátja elkezdett túrázni, és a második év végére már ötezres csúcsokat mászott meg. Az arcképével ellátott zászlók már a világ legkülönbözőbb pontjaira jutottak el, és folyamatosan érkeznek a képek az újabb és újabb helyekről. Olyan kapcsolatok alakulnak ki, amelyek sosem lettek volna, az iskolaudvarra ültetett mandulafa pedig egyszer egy új generáció diákjainak ad majd árnyékot.

Két hónap telt el a halála óta, amikor a barátai körben ültek és arról beszélgettek az iskolapszichológussal, ki hogyan érzi magát. Ekkor az egyik fiú könnyekben tört ki: azt mondta, hogy úgy látja, sokan a szűkebb környezeten kívül már túlléptek ezen a tragédián, és emiatt arra gondol, hogy ha ő halna meg, akkor vajon őt is ilyen gyorsan elfelejtenék-e.

Néha elképzeljük, hogy elveszítünk valakit, és arra gondolunk, hogy biztosan nem élnénk túl. Amikor pedig megtörténik, a nap újra felkel, a tüdőnkbe pedig áramlik a levegő. Élünk. Nagyon emberi, elemi félelem, amely sokunkban ott van: vajon kiknek és hogyan vagyunk fontosak? Ha már nem leszünk, meddig emlékeznek majd ránk az emberek?

Nem volt könnyű végigkísérni a végzős évet nélküle, ugyanabban a gimnáziumban, ahova én is jártam, és noha sorsszerűnek éreztem az utolsó beszélgetésünket, a „felhatalmazás” mégsem volt magától értetődő. Ellentmondásos volt megélni azokat a pillanatokat, amelyek az övéi lettek volna. Hálás vagyok annak a fiatal közösségnek, amelynek tagjai az emlékét a mai napig táplálják és magukban hordozzák, hogy amíg én minden alkalommal megkérdőjeleztem magamban a szerepem közöttük, ők sosem tették.

Sokszor mondják, hogy a tragédiák építenek minket, a fájdalom pedig megerősít. Én úgy gondolom, hogy a trauma önmagában nem erősít meg, pont annyit tesz, amennyit ígér: traumatizál, szétszed, megnyomorít. Hogy lesz-e belőle több, azt az idő és a belefektetett kemény munka dönti el. El tudjuk-e fogadni az elfogadhatatlant, szép lassan meg tudunk-e békélni az élettel és megszeretni azt, a jó dolgokat képesek leszünk-e mérséklődő bűntudattal megélni?

Bálint szalagavatóján a karzaton álltunk, az évfolyam a Most múlik pontosant énekelte. Lenéztem ugyanarra a táncparkettre, ahol 2009-ben a saját szalagavatómon a karomon ült, és úgy táncoltunk. Emlékszem, arra gondoltam, hogy egyszer talán ő is ide fog járni, és egy napon itt fogok vele táncolni újra. 18 évesen ez elképzelhetetlenül távolinak tűnt.

A sorozat készítése során az volt a legerősebb motivációm, hogy megmutassam, Bálint hagyatéka mi vagyunk: mindenki, akinek az életére hatással volt. Az, hogy mennyi szeretet veszi őt körül, a legpontosabb leírója annak, hogy milyen különleges hatással volt a környezetére fájdalmasan rövid élete alatt. Az életemet ugyanúgy meghatározza a testvérem hiánya, mint a jelenléte. Sokszor a hiányból születő cselekvés a legerősebb formálója annak, akik még lehetünk.

A sorozat a Magyar Sajtófotó Pályázaton André Kertész Nagydíjat nyert. Az anyag Remains of Us címen korábban első díjat kapott a nagy presztízsű Pictures of the Year International Daily Life (Picture Story) kategóriájában.