Hát ebben se lennék főtengelycsapágy

Miközben sétáltam a lébényi Oltvány pályára, azon gondolkodtam, hogy mennyire fontosak az életben az apró örömök. Például amikor találunk egy húszezrest a télikabátunk zsebében, vagy mint amikor egy kollégánk a lébényi rotakapa fesztivált ajánlja figyelmünkbe, és megtudjuk, hogy ilyen egyáltalán létezik. Merthogy ez egy valós dolog, és idén már hatodszorra rendezte meg a versenyt a Lébényi Rotakapa Motorsport és Szabadidő Egyesület. Én tulajdonképpen semmit sem tudok a rotakapáról azon kívül, hogy egy kiváló szó és hogy egy hasznos kerti szerszám. Úgyhogy gondoltam, a szeptember 19-i verseny egy remek alkalom arra, hogy magamba szívjam a tudást, mert hát ki tudja, mikor lehet ez még hasznos a jövőben.

Ahogy beértem a pályára, szemmel láthatóan nemcsak én gondoltam úgy, hogy ezen a szombaton sportrendezvényen kell részt venni, mert délelőtt 11 óra körül már rendes tömeg gyűlt össze a Győr és Hegyeshalom között félúton található Lébényben. Lányos zavaromban hirtelen csak azt tudtam felírni jegyzetnek hogy,

„egy prémium versenypálya mellett egy tökéletesen klasszikus fehér rendezvénysátor, benzinszag, MI-kapahimnusz – A kapa királyai, mekkora trend, a kakasszépségversenyen is volt”.

„Láttál már ilyen furcsa dolgot?” – kérdezte tőlem Csengei Péter, a verseny egyik szervezője. Mondtam, hogy láttam már pár furcsaságot, de ilyet még nem. „A párommal egy tehetségkutató műsort néztünk, és ott egy énekes lány mondta, hogy ő fellépett egy rotakapaversenyen, akkor mondtam a fiúknak, hogy ilyet nekünk is csinálni kell” – mesélte. Először csináltak egy kis versenyt, aztán egy nagyobbat. Az egészet egy haveri társaság hozta össze, aminek a 80 százaléka egy utcában lakik.

Mára pedig már a lébényi a legnagyobb rotakapaverseny Magyarországon. Merthogy több is van, sőt egész szezonja van a rotakapázásnak, áprilistól októberig vannak versenyek, és szinte az egész országot lefedik, lényegében minden térségben el tudunk menni egy ilyen eseményre, ha ez a szívünk vágya. Sőt az egész kapaközösség tényleg egy család, mindenki ismeri egymást, elég sokan mennek versenyről versenyre. De kiderült az is, hogy nem csak kupák vannak, az egyik induló elmesélte, hogy ő egy nagyobb csapat tagja, és amíg a csapat egyik fele itt van Lébényben, a másik fele éppen megkerüli a Balatont rotakapán. Ez állítólag három nap alatt lehetséges.

A verseny maga több részből áll össze. Délelőtt ügyességi és sprintfutam is van, mindkettőből 7–7 versenyző jut tovább, és ebből áll össze a délutáni végső kör, ahol a gyorsaság és az ügyesség együttesen számít. A szalmabálákból kijelölt pályán hajtűkanyarok és ügyességi pontok váltják egymást elsőre teljesen átláthatatlan módon, de aztán 3-4 óra után rááll az ember szeme, hogy pontosan mi és hogy történik.

Csengei szerint teljesen véletlenszerű, hogy hogyan rakják össze a pályát, ahogy jön az ötlet, úgy lesz. Az egyik versenyző egyébként azt mondta, hogy idén rakták össze a legjobbat. Az ügyességi pontok elég széles skálán mozognak, van, ahol csak egy sima billegős raklapon kell áthajtani, máshol pumpás locsolóval kell egy lyukba spriccelni, de olyan is van, ahol egy biciklis rotakapával kell menni egy kört.

A kapák egytől egyig külön a versenyzéshez lettek építve. Készen kapott, boltban kapható kapával nem lehet menni, mert az maximum 5–8 km/órás sebességet tud, ezek a tuningolt gépek pedig akár 30 km/órával is mehetnek, mint azt megtudtam. Az, hogy hogyan van összerakva a gép, teljesen változó. Mindenki a saját igényeihez igazítva fejleszti a kapáját, de persze az mindenkinél alapvető fontosságú, hogy gyors legyen és jól forduljon.

Az egyik versenyző, Róbert már tíz éve jár versenyekre, az ő kapája négy év alatt állt össze úgy, hogy elég jó legyen. Azt mondta, aki rutinos versenyző, minden évben alakít rajta, állítása szerint nincs olyan, hogy veszel egyet és az tökéletes. Egy másik úr azt magyarázta, hogy a kisebbek könnyebben borulnak, a nagyon stabilra megépítettek viszont túl nehezek lehetnek, ami a gyorsaság rovására megy. „Minden pálya más, olyan gépet nem lehet építeni, hogy mindenhol jól menjen” – foglalta össze a kapatuningolás végső bölcsességét.

A szeptember közepi, az évszakhoz képest akár dögmelegnek is nevezhető időben eléggé izzadtak az indulók verseny közben a pályán. Körülöttük hihetetlen elköteleződéssel kempingeztek kempingszékeken a nézők. Folyamatos megfejtés ment arról, kinek milyen a rotakapája, hogy van összerakva, hogy kanyarodik, egy adott ponton meg is kérdeztem egy mellettem álló apukától, hogy tulajdonképpen miért jó nézni a versenyt és mit néznek a verseny közben.

„Hát mennyire érdekes, hogy van egy gép, amit amúgy otthon munkára használunk, és itt meg ilyen sebességgel, nem a rendeltetésének megfelelően hogy tud menni” – mondta, és amúgy tényleg ez történik. Arra a kérdésre, hogy miért jöttek ki, többen ugyanazt mondták: találkozni az ismerősökkel, új ismerősöket szerezni, megnézni, kinek mi van átalakítva a kapáján, beszívni a benzingőzt, meg „hát most inkább nézzem otthon a tévét?”

„Aki nem szereti a benzingőzt meg a kihívásokat, annak ez nem való” – magyarázta Csengei, miközben az utolsó versenyzők mentek körülöttünk a döntőben. Szinte mindig van valami hiba a gépen, az egyik versenyzőnek most például elszakadt a lánca, miközben a pályán volt. De van defekt, alkatrésztörés, borulás. Azt mondják az indulók is, hogy rutin, gyakorlás, fizikum, egy jó traktor, ami megbízható és stabil, ezek kellenek, hogy jól menjen a verseny. Főleg fizikum. Az egyikük felajánlotta, hogy próbáljam meg a kormányt állóhelyzetben megforgatni. Hát nem tudtam, pedig heti háromszor az edzőteremben vagyok. „Nézd meg, hogy szuszognak a kijövő versenyzők három perc után. Az első versenyem után izomlázam volt. Két napig ott jajgattam.”

Mivel nagyon pörög a verseny, néha azért kell egy kis szünet, úgyhogy a tökéletesen autentikus fehér rendezvénysátorban ebéd és zenés szórakozás várta a kedves látogatókat. Pont a jánossomorjai asszonykórus előadásának végére értem be, de aztán szerencsére Slezák Erika magyar mulatós dallamokat énekelt a sörpadok között, néha inkább vegzálva mint szórakoztatva az ebédelni vágyókat. Amúgy a kaja elég jól nézett ki, bár a pultnál cédulákkal ácsorgó emberek figyelmeztettek, hogy, „menjél, kérj nyugodtan, csak aztán legyen türelmed kivárni”. De nincs para, mert egy sima rántott húsos szendvics és egy zéró kóla 2000 forintért 3 perc alatt beszerezhető tétel volt. A pálya és a sátor mellett pedig a Szigetközi Szatyor kirakodó vásár meg egy gyereksarok is üzemelt. Utóbbi egészen egyedi módon (vagy hát én még nem találkoztam ilyennel) azzal szórakoztatta a legkisebbeket, hogy kukoricát őrölhettek a körhintázás mellett.

Egyébként elég sok fiatal volt a rotakapások között is. A versenyzők is széles skálán mozogtak korban, lányok és fiúk is voltak, a legkisebbeket pedig felnőttek vagy az apukájuk kísérte körbe a pályán. Egész családok is nyomták a versenyzést. „Inkább a rotakapát bütykölje, minthogy rossz útra keveredjen” – mondta az egyik apuka. Az, hogy mennyire jó egy versenyző, egyáltalán nem életkor vagy nem kérdése.

A végére egyszerre élvezetes és kifejezetten izgalmas lett az egész, főleg, hogy ki nyer és milyen idővel. Közben pedig iszonyatos ingersokkba is került az ember. Kb. bódultságig lehetett szívni a benzint, tűzött a nap, folyamatosan zúgtak a motorok, a hátam mögött egy traktort körbefogó két hangfalból üvöltött az I’m too sexy, néha kiszűrődött a sátorból, ahogy a jánossomorjai fúvósok ABBA feldolgozásokat fújtak, és mindenki ordított a kedvencének.

Közben azon gondolkoztam, miért van ennyire Amerika flessem ettől az egésztől, és akkor rájöttem, hogy az Én és a hercegem című 2004-es romantikus vígjátékban volt egy pont ilyen verseny (csak fűnyírótraktorokkal), ami gondolom annyira mély nyomot hagyott, hogy 22 évvel később is arra az országra asszociálok.

A versenyzők egy tiszteletkör után sorakoztak fel a díjátadóhoz, majd jöttek is a díjak: kupák, oklevelek, dicsőség és egy akkus metszőolló. Aztán még egy tiszteletkör után levonultak, csak a Válról érkezett győztes, Farkas Attila maradt ott, hogy interjút adjon. Ahogy lementem a pályáról, pont hallottam, hogy „Bátorság, ügyesség, fizikai állapot, szerencse” a győzelem receptje, ugye.

Az egészet egy klasszikus tombola zárta, de arra már nem maradtam, mert tudtam, hogy a két és fél óra múlva kezdő Dögös Robit nem tudom megvárni, és már nagyon meghallgattam volna a kocsiban a Kaszinót. Viszont azt láttam, hogy volt a nyeremények között egy tálca Kőbányai meg egy csomó dinnye is, ha valaki együtt vitte haza őket, akkor annak innen is ajánlom, hogy egyszerre a kettőt csak okosan.