Zúg a traktor, szánt az eke, túlélhetjük-e?

Colin Tudge biológus definíciója szerint a vadászó-gyűjtögető ember mindent készen vesz el a környezetéből, míg a mezőgazdálkodó manipulálja azt, hogy növelje a számára fogyasztásra alkalmas élőlények mennyiségét.

Az Élelmezésügyi Világszervezet adatai szerint egy átlagos földlakó kb. 675 kg élelmiszert fogyaszt egy évben, ami a bolygó 8 milliárdos lakosságára felszorozva összesen 54 milliárd tonnát jelent, ennyi élelmiszert kell minden évben megtermelnünk ahhoz, hogy legalább a jelenlegi színvonalon etetni tudjuk magunkat.

Ilyen elképesztő mennyiségű élelmiszert csak a környezetünk brutális mértékű átalakításával tudunk előállítani. Ehhez az ember saját ereje kevés lenne, ma már a mezőgazdasági munkák többségét gépekkel végzik.

A mezőgazdaságra való átállással az emberek elvileg több táplálékot tudtak előállítani, mint amennyit a gyűjtögetés és a vadászat adott, de a többlet miatt egyre több ember született a mezőgazdálkodó közösségekben, emiatt viszont ismét szűkössé vált az élelmiszer. Éppen ezért a mezőgazdálkodás folyamatos csapdahelyzetet eredményezett, és a mezőgazdálkodó közösségek rá voltak kényszerítve arra, hogy mindig többet és többet termeljenek a népszaporulat eltartására.

Ezt nagyon sokáig újabb földterületek feltörésével, esetleg területszerző háborúkkal oldották meg, viszont amikor már erre nem volt lehetőség, a termelés hatékonyságának növelése maradt az egyetlen út. Éppen ezért a mezőgazdaság mindig is az innovációkra nyitott terület volt, hiszen már egy kicsivel jobb eke is megdobhatta a termésátlagokat, vagy a szántás megkönnyítésével több időt hagyott más feladatokra.

Ahogy az az innovációval általában lenni szokott, a mezőgazdaságban is exponenciálisan gyorsult. Az ipari forradalmat is egy mezőgazdasági forradalom előzte meg Európában, a XVII. századtól kezdve fejlesztették a vetésforgót, megjelent benne a here, amivel a gazdák képesek voltak megkötni a légköri nitrogén egy részét, ezzel növelhették a termésátlagokat. Új növények érkeztek Amerikából a kontinensre, valamint újfajta ekéket fejlesztettek ki Hollandiában és Nagy-Britanniában, amik kisebb vonóerővel is hatékonyak voltak akár nedvesebb, kötöttebb talajon is.

A technikai újítások miatt egyre kevesebb munkáskézre volt szükség a mezőgazdaságban, így megindult a vidéki munkaerő városokba áramlása. Ezekből az emberekből lettek később az ipari forradalom gyárainak dolgozói. A mezőgazdaság a munkaerő átadásán túl még egy dologgal hozzájárult az ipari forradalomhoz: egyre több iparcikket és gépet igényelt, amik megrendeléseket jelentettek a gyáraknak.

Az ipari forradalom idején a gőzgép megjelenésével a mezőgazdaságban is rendkívül hatékony, új erőgépek kezdtek elterjedni, az 1800-as években Nyugat-Európában elsősorban a szántáshoz használt igaerőt igyekeztek gőzgéppel kiváltani, a brit Clayton-Shuttleworth cég az 1840-es évektől már kifejezetten mezőgazdasági használatra gyártott gőzgépeket.

Magyarországon a mezőgazdaság gépesítése az 1800-as években indult meg, igaz, akkor még többnyire csak kísérletező kedvű nagybirtokosok földjein. Hamar gépesítették például a cséplést, lóval hajtott cséplőgépek már a XIX. század elején is voltak az országban, igaz, akkor még nem terjedtek el. Már csak azért sem, mert a cséplés – azaz a szemek kiverése a gabona- vagy hüvelyes növényekből – fontos és sokakat foglalkoztató idénymunka volt. Mikor néhány uradalomban megpróbálták a kézi cséplőket gépekre cserélni, előfordult, hogy a cselédek dühe a gépek ellen fordult, és akár fel is gyújtották a drága szerkezetet, ahogyan az Joseph von Lilien báró ercsi mintabirtokán történt. Lilien báró egyébként rengeteg mezőgazdasági újítással próbálkozott, feljegyzések szerint már az 1820-as években eredményesen használt vetőgépet is.

Szélesebb körben inkább csak a kiegyezés után indult meg a magyar mezőgazdaság igazi modernizációja. Az 1895-ös mezőgazdasági összeírás szerint a század végén már 159 gőzeke és 9 ezer gőzcséplőgép volt az országban, lóvontatású vetőgépből és cséplőgépből pedig több mint 40 ezret használtak. A lóvontatású arató- és kaszálógépek száma megközelítette az 5 ezret.

Az első világháború kitöréséig a kézi cséplés aránya 10 százalékra szorult vissza a gépivel szemben, és ekkorra már nem csupán importált eszközökkel lehetett gépesíteni a magyar mezőgazdaságot, beindult ugyanis az itthoni gépgyártás.

Az I. világháború természetesen a gépállományban is nagy pusztítást végzett, és az ország legjobb adottságú termőföldjeiből rengeteg került át Romániába és a Szerb-Horvát-Szlovén Királyságba. Az 1920-as években ezért égető fontosságúvá vált a mezőgazdaság talpra állítása a megmaradt országrészben.

Közben Nyugat-Európa és Észak-Amerika mezőgazdasága elhúzott mellettünk, arrafelé sokkal gyorsabban elterjedt ugyanis az Amerikában még a háború előtt feltalált, belsőégésű motorral hajtott mezőgazdasági vontató, azaz a traktor. A magyar vezetés tisztában volt ezzel a hiányossággal, 1923-ban meg is indult a traktorgyártás Kispesten a Hofherr-Schrantz-Clayton-Shuttleworth Magyar Gépgyári Művek Rt.-nél, azaz a HSCS-nél. A gyár sztárterméke ebben az időszakban az igénytelen, nyersolajjal hajtott izzófejes traktor volt, modelljei viszonylag széles körben ismertté váltak Magyarországon, a II. világháborúban még tüzérségi vontatókként is használták őket. Az erőfeszítéseknek köszönhetően a hazai traktorállomány az 1925-ös 1200-ról 1929-re 6800-ra nőtt.

Aztán a gazdasági válság ezt jelentősen visszavetette, sok helyütt ugyanis egyszerűen nem érte meg üzembe állítani a traktorokat. A válság felerősítette a mezőgazdasági gépesítést egyébként is hátráltató gazdasági tényezőt, hogy Magyarországon nagyon sok volt a mezőgazdasági munkanélküli, és rendkívül alacsonyak voltak a napszámbérek. Sokszor jobban megérte egyszerűen nem beindítani a gépeket, és emberekkel elvégeztetni a munkát. Ez vezetett oda, hogy a ’30-as évek végére Magyarország mezőgazdasági gépállománya az állami erőfeszítések ellenére továbbra is messze elmaradt a kívánatostól, nem volt elég traktor, nem voltak tehergépkocsik, nem volt elég eke, boronát és kultivátort is csak a nagyobb gazdaságokban alkalmaztak, és legtöbbször az aratást sem géppel végezték. A mezőgazdaságban használt vonóerő több mint kilenc tizedét továbbra is igásállatok szolgáltatták.

A II. világháború az elsőnél is sokkal nagyobb pusztítást végzett, 1945-re eltűnt vagy működésképtelenné vált a háború előtti traktorállomány kb. fele, és mivel igásállatból is alig maradt, a szántást lehetetlen volt megoldani. Vonóerőre ráadásul nem is csak a mezőgazdaságban volt égető szükség, hanem a romeltakarításban és az ország újjáépítésében is. A kispesti traktorgyár ezért a világháború után ráállt a dömperek gyártására.

Közben persze újraindult az izzófejes traktorok gyártása is, a HSCS-GS-35-ös például a világháború előtti traktorok sikeres továbbfejlesztése volt, gyártották gumi- és acélkerekes változatban is.

1949-ben forradalmi újítást jelentett Magyarországon az arató-cséplőgépek, azaz a kombájnok megjelenése. Ezek a gépek nemcsak az aratást, hanem a cséplést is elvégezték, így a learatott terményt már szemes formában hordták be.

Az 1951-ben Vörös Csillag Traktorgyárrá átnevezett kispesti üzemben ígéretes traktor-prototípusokat építettek, de ezek sokáig nem kerültek sorozatgyártásba, a keleti blokkban ugyanis a szovjet akaratnak megfelelően abban az időben inkább a szovjet, csehszlovák és román traktorok terjedtek.

Ebben a politikában azonban 1957-ben Magyarország számára szerencsés fordulat állt be, így született meg és került sorozatgyártásba a magyar mezőgazdasági gépgyártás legsikeresebb terméke, a Vörös Csillag Traktorgyárban készült Dutra D4K.

Az orrnehéz, összkerékmeghajtású, előbb négy- majd hathengeres kivitelben gyártott traktor bármilyen talajon könnyedén boldogult, a javítása nem okozott nehézséget, tartósan és jól dolgozott, vonóereje jóval meghaladta a korabeli traktorokét. Hamar elterjedt Magyarországon, de exportra is jutott belőle, főleg az NDK-ba és a szocialista blokk más országaiba, de ismerték Svédországban és az Egyesült Államokban is.

A sikerek ellenére a ’70-es évektől eljelentéktelenedett a Vörös Csillag Traktorgyár, már csak azért is, mert a Dutrák árát mesterségesen alacsonyan kellett tartani, ezért hiába lett volna rájuk vevő drágábban is, gyártásuk lényegében veszteséges volt. 1975-ben vége lett a Dutra-korszaknak.

A növénytermesztés és az állattenyésztés gépesítése, valamint a mezőgazdasági gépek fejlesztése persze azóta sem állt le, de Magyarország fokozatosan leszakadt az innovációs élbolytól. A most zajló, úgynevezett precíziós mezőgazdasági forradalom, már drónos permetezésre, műholdak segítségével navigáló önvezető traktorokra és folyamatos talajelemzésre épít, és ugyan tényleg nagyon hatékony, viszont csak nagy táblákon éri meg igazán az alkalmazása. Ez – ahogyan a mezőgazdasági gépesítés eddigi története – az egész világon a nagybirtokoknak kedvez.

A gépesítés tehát valóban hatékonyabbá tette a mezőgazdasági termelést, de a monokultúrák elterjedésének kedvezett. A monokultúrákban hatalmas területeken termesztik ugyanazt a növényt. Az ilyen növénytakaró egyrészt sokkal kitettebb a kórokozóknak, másrészt az intenzív, gépesített földművelés korábban soha nem látott talajpusztulást hozott. Miután a földeken kiirtottuk a természetes növénytakarót, és szántással gyakran forgatjuk a talajt, a szántóföldjeink jelentős részét szabad prédává tettük: a szél elfújja, a víz lemossa róluk a termőréteget. Egy 1992-es adat szerint Magyarországon a talajpusztulás brutális mértékű, 40 tonna/ha/év körül van, azaz 1 hektárnyi termőföldről évente kb. 40 tonna termőtalaj tűnik el.

Az Élelmezésügyi és Mezőgazdasági Világszervezet számításai szerint, ha a talajdegradációt nem sikerül megállítanunk (és eddig nem nagyon sikerült), akkor várhatóan a 2070-es években lesz az utolsó aratás a bolygón. Utána nem lesz már termőtalaj, amiben növényeket termeszthetnénk.

–

Képszerkesztő: Virágvölgyi István

A Heti Fortepan blog a Capa Központ szakmai együttműködésével valósul meg. Az eredeti cikk ezen a linken található.