A Covid alatt rájöttünk, milyen rossz a tömegturizmus. Aztán úgy folytattuk, mintha semmi nem történt volna
2023. augusztus 12. – 19:58
Ugye mindenkinek megvannak azok a képek, amelyeken valaki úgy tesz, mintha a pisai ferde tornyot a tenyerével támasztaná meg? Na és azok, amelyeken egy kicsit távolabbról, más szögből az látszik, hogy turisták tucatjai állnak és csináltatják magukról pontosan ugyanazt a beállított, tornyot támasztós képet? Utóbbiból az elsőt és legismertebbet Martin Parr brit dokumentarista fotós készítette még a kilencvenes években. Parr szatirikus, Small World című sorozatával egy olyan korszakban mutatta be a tömegturizmus banalitását, amikor még nem lehetett tömegével hozzáférni vadidegenek nyaralós képeihez a neten.
Parr turistás képeinek születése után közel három évtizeddel gondolhatnánk, hogy erről a témáról már mindent elmondtak. Időközben azonban történt valami, ami csavart még egyet a dolgon: feltalálták a közösségi médiát. Az Instagram elterjedése óta a bolygó minden egyes négyzetcentimétere besorolható vagy a jól instázható, vagy az Insta-szempontból érdektelen kategóriába, ez pedig az utazási szokásainkon is nyomot hagyott. A közösségi média tovább turbózza a már eleve csúcsra járatott turizmust – ez a jelenség fogta meg Stiller Ákost, aki a Covid-lezárások utáni első utazási lazítások óta fényképezi a nyaralókat a világ több pontján.
A magyar fotóst – aki többek között a New York Timesnak készít képeket – a járványidőszak visszafogottsága után mellbe vágta az a vehemencia, ahogyan az emberek az első adandó alkalommal elárasztották a korábbi turistaközpontokat.
„A járvány idején én is csak Magyarországon belül mozogtam. Aztán amikor munka- és magánügyek miatt újra jártam külföldön, rácsodálkoztam az Insta-barát helyeken tolongó emberekre: jé, ez a jelenség még mindig van? Nagyon erős volt a kontraszt ahhoz képest, hogy a járványos időszakban mennyi szó volt arról, milyen sok negatívummal jár a tömegturizmus. Aztán most megint mindenki megy és gyártja magának az emlékeket – mesélte a Telexnek Stiller, amikor arról kérdeztük, miért kezdett bele a projektbe. – Nyilván kicsit önironikus is a sorozat, hiszen én is ott voltam a ugyanazokon a helyszíneken ugyanakkor, amikor a képeken szereplő emberek” – tette hozzá.
A koronavírus-világjárvány kirobbanásának időszaka sok szempontból különleges volt. Miközben a globális pánikban az országok sorra vezették be a közösségi korlátozásokat, sokan igyekeztek meglátni a nyomorult helyzetben valami pozitívum lehetőségét: a kényszerű leállás legalább alkalmat teremt egy őszinte számvetésre, ami után tiszta lappal indulhatunk újra. Ebben a hangulatban a korábban egy szűk rétegre korlátozódó, társadalomkritikus gondolatok elemi erővel törtek be a főáramba, a közéleti diskurzus és a világsajtó hirtelen tele lett azzal, hogy ez így nem mehet tovább.
„Jelzést kaptunk a bolygótól, hogy az életformánk nem tartható fenn tovább.” „Vissza kell térnünk a természethez.” „Magunkba kell szállnunk, leállni végre az őrült pörgéssel.” „Miért vásárolunk a világ másik végén készült árukat, ha létezik hazai alternatívájuk is?” „Nem muszáj külföldre menni nyaralni, miközben a saját országunkat sem ismerjük igazán. Pláne nem kell állandóan repülővel utazni. A tömegturizmus halott, a slow travel a jövő” – harsogott hirtelen mindenhonnan.
Az utazás jó esetben win-win szituáció, a vendégek kikapcsolódnak, új dolgokkal ismerkednek, miközben a fogadó helyszínen gazdasági aktivitást generálnak, megélhetést nyújtanak az ott élőknek. A járványt megelőző években azonban egyre világosabbá vált, hogy a turizmus sok helyen kezd kicsúszni az épeszű keretek közül.
A túlturistásodás (overtourism) teljes városokat tett élhetetlenné, az elképesztő számban özönlő látogatók sok helyen gyakorlatilag kipusztították a helyi kultúrát és környezetet, amit megnézni érkeztek. Eközben az egész műfaj, különösen a repülés jelentős üvegházgáz-kibocsátással jár, arról nem beszélve, hogy a vírus villámgyors globális elterjedését is a sok utazás tette lehetővé.
Adta magát, hogy a Covid-tudatállapotban fellobbanó kritikák egyik fő célpontja a tömegturizmus legyen. A globális leállás nyújtotta perspektívában egyszerre éles megvilágításba kerültek az ellentmondások, megkérdőjeleződtek természetesnek vélt gyakorlatok, és egyes nyaralási módok kimondottan visszataszítónak kezdtek tűnni. Az óceánjárós Covid-horrorsztorik sokakat ráébresztettek az egész jelenség abszurditására és fenntarthatatlanságára. Hirtelen menő helyett cikinek kezdtek számítani a kontinens összes nagyvárosát két hét alatt letudó, tucatnyi repülőutat magukba foglaló Európa-tripek, és úgy tűnt, mindenki ráébred, mennyire értelmetlen az utazási élmények mennyiségi halmozása.
Ebben a hangulatban a kényszerű leállás egy új kezdet lehetőségének látszott az idegenforgalomban is. Az első lezárások után mindenhol felpörgött a belföldi turizmus, buzzworddé vált a lassú utazás, az emberek alternatív célpontok után néztek, sőt valóban felmerült a kérdés, hogy kell-e egyáltalán ennyit mászkálni.
Az idei nyárra azonban teljesen világossá vált: nagyobbat nem is tévedhettek volna azok, akik turisztikai korszakhatárként tekintettek a világjárványra.
Már az első nagyjából járványmentes, 2022-es szezon adatai jókora visszapattanást mutattak, 2023 első negyedévében pedig a nemzetközi érkezések felkúsztak a járvány előtti szint 80 százalékára. A világ GDP-jének nagyjából tizedét tette ki a turisztikai ágazat a Covid előtt, becslések szerint mostanra elérhettük ugyanezt a szintet. Mindez annak ellenére jött össze, hogy az elmúlt év sem volt felhőtlen, Európa és a világ sok országában csökkentek a reálbérek, csúcsra pörgött az infláció, a korábban megszokottnál drágábban lehet csak közlekedni és szállást foglalni.
A drágaság a magyarokat különösen sújtja, az Európa-bajnok infláció hatására sok családnak már a Balaton sem megfizethető. A tó idei forgalmáról némileg ellentmondásos információk érkeznek; sok helyi vendéglátós panaszkodik, néhány strand látványosan szellősebb a szokványosnál, a szállodaszövetség jelentős visszaesést jelzett, a Magyar Turisztikai Ügynökség szerint viszont nem lesz gyenge a szezon. Az azonban biztos, hogy az árak elszállása után több külföldi helyszín szinte egy ligába került a Balatonnal, és emiatt sokan úgy sakkoznak, hogy akkor már miért ne mennének inkább a tengerhez.
„A turizmustéma a magyar vonatkozások miatt külön is érdekes. A Covid alatt tömve volt a Balaton, és sokan beszéltek a belföldi turizmus előnyeiről. Az idei nyárra aztán hirtelen elfogytak az emberek, és látványos, hogy nyílik a társadalmi olló. Akinek korábban éppen csak arra volt pénze, hogy egy balatoni strandolást megengedjen magának, most talán sehova sem megy. Akik pedig jobban el vannak eresztve, azok utaznak inkább külföldre” – mondta Stiller Ákos.
A nemzetközi turizmusban tapasztalható 2022-es nekibuzdulás még betudható lehetne annak, hogy volt mit bepótolni, két év sokaknak teljesen kimaradt. De az idén is folytatódó trend már inkább azt jelzi, hogy a járvány kijózanító hatása gyorsan elmúlt, amint lehetőség lett rá, minden a megszokott mederben indult újra. Még a sokak által végleg temetett óceánjárós hajózás is magára talált, a nagy társaságok rekord foglalási adatokról számolnak be az utóbbi időben. Sőt: nemrég elkészült minden idők eddigi legnagyobb, közel nyolcezer fő befogadására képes szórakoztatóhajója.
A Turisztikai Világszervezet (UNWTO) adatai szerint a Közel-Kelet mellett Európa volt a legsikeresebb a turisták visszacsábításában. Az ágazati bevételek a kontinensen tavaly elérték a járvány előtti szint 87 százalékát, idén pedig esélyesen meg fogják haladni a 2019-es értéket. Stiller Ákost útjai során az lepte meg leginkább, mennyi észak-amerikai utazóval találkozott mindenhol. Az ázsiai turisták még csak szórványosan vannak jelen, de az amerikaiak utaznak helyettük is.
A magyar fotóst leginkább Velencében kapta el az az érzés, hogy ennyi amerikaival ezen kívül csak az Egyesült Államokban találkozott. „Mintha jellemző lenne náluk most egyfajta muszájturizmus, az is jön, akinek reálisan nézve az anyagi helyzetébe nem férne bele egy európai nyaralás. Most, hogy végre kiszabadultak, sokan úgy érzik, mindenképp utazniuk kell. Az emberek kiélik a járvány alatt kényszerből visszafogott vágyaikat, a régi világ mintha még erősebben térne vissza” – mondta Stiller.
Az európai célpontok túlzsúfoltságáról idén az amerikai sajtó is cikkezik, a New York Times anyagából kiderül például, hogy a korábban Dubrovnikot sújtó Trónok harca-hatás a Fehér Lótusz második évada miatt mostanra Szicíliát is elérte, az egész sziget zsúfolásig telt amerikaiakkal.
Az Eurostat részletes adataiból kiolvasható, hogy Európában az északi országok vonzereje nőtt a leginkább, Dániában, Izlandon, Norvégiában több vendégéjszakát töltöttek már 2022-ben is, mint a Covid előtti utolsó évben. Stiller Ákos itt bemutatott fotóinak egy része is errefelé készült, Izlandra kísért el egy ismerős céges társaságot csapatépítő bulira.
Itt talán még feltűnőbbek a turizmus visszásságai, mint sok más célponton, hiszen Izlandra nem az épített környezet vagy a városi nyüzsgés, hanem a szinte érintetlen természet, a különleges északi tájak miatt látogatnak az emberek. Mint Stiller mesélte, izlandi tapasztalatai alapján is felrajzolható az Instagram és a netes ajánlók által meghatározott minta: azok a pontok, amelyeken korábban is sok instás fotó készült, és amelyek szerepelnek a top látványosságokat felvonultató listákban, szinte élvezhetetlenné váltak a tömegtől.
Stiller Ákos egyik kedvenc jelenete az volt, amikor egy ausztriai kirándulás során egy gyönyörű mászóútvonalon felkapaszkodva hosszú sorba botlottak egy völgy fölött átívelő hídnál. Az emberek nem azért álltak sorban 20-30 percet, hogy átjussanak a túloldalra, hanem azért, hogy mindannyiukról elkészülhessen pontosan ugyanaz a kép a híd közepén pózolva. Az itt lőtt, beállított fotókon nyilván nem látszik a tökéletes fotószpotra várakozó tömeg, csak a lélegzetelállító Zillertal, így minden alany Instagram-portfóliójának illusztris darabja lehet a poszt. Cserébe csak a profi hegyi túrázók megvető pillantásait kell elviselni sorban állás közben.
Stillerék ugyanakkor azt is megtapasztalták, hogy gyakran elég csak néhány méterrel eltávolodni a leginkább Insta-barát pontoktól, és máris alig találkozunk emberrel – miközben maguk a helyszínek semmivel sem rosszabbak, mint az agyonfotózott társaik, csak elkerülte őket a nyilvánosság.
Legalábbis egyelőre.