Zsákmány. Kitűnő példája az emberben lévő állati vonásoknak, vagy inkább az emberben mint állatban lakozó ösztönöknek. Igazi, szó szerint és prehisztorikus értelemben vett zsákmánnyal, konkrét elejtett prédával a modern ember nagyon keveset találkozik. A péntek esti ötkertes bulikban becserkészett lányokat most ne vegyük ide, egyrészt tárgyiasító és impliciten hierarchiát feltételező, másrészt fizikai küzdelmet nélkülöző mivoltuk miatt.
A kifogott hal viszont az. A horgászat pedig egy rituálé, aminek a zsákmány elejtése a célja. A büszkeség, amivel saját magunkat és a prédát is megtiszteljük, így egy állati elemekhez párosuló, de mélyen emberi dolog lesz.
Bokod és a Duna-delta
Nem vagyok valami nagy horgász, sőt. Nagyapámmal egyszer-kétszer Balatonszemesen pecáztunk, de se az aktus előtti körülményes készülődés, se a közbeni meditatív állapot nem fogott meg igazán. A szakzsargon és az alapvetések tehát megvannak, nagyjából minden más viszont hiányzik.
Két ikonikus helyszín miatt azonban mégis fontos szerep jutott életemben a horgászatnak. Az egyik az utóbbi időben felkapott Bokodi-tó, ahol meglepően szúnyogmentes, szinte már idilli környezetben lehet kapitális harcsákat fogni. Horgászatban jártas szomszédokkal felvértezve, a vértesi hőerőmű mögött lemenő nap sugaraitól megszédülve nagyon is érdemes itt barátokkal amatőrködni, fontos életszakaszokban hosszú távú élményeket szerezni. Nevezhetjük kontrollált környezetnek is.
A másik helyszín a Duna-delta. Pelikánok, kormoránok, és lipovánok viskói telepítik be a mocsaras vidéket, ahol csónakázásra épp alkalmas kanálisokon mentünk csukára és sügérre. (A lipovánok Oroszországból évszázadokkal ezelőtt menekült, óhitű ortodox népcsoport.) Sorozatos pergetések ellenére sem sikerült csukát fognom azzal az idióta zöld műcsalival, hínárt és különböző izgalmas folyami növényeket persze annál inkább.
Napszúrásközeli állapotban, többórányi próbálkozás után aztán végül lett kapás. Nem csuka, hanem keszeg. Nem kapitális, hanem egészen miniatűr. Még kitartani se lehetett rendesen, inkább csak mutogatni. Viszont egyetlen fogás elég volt arra, hogy azt érezzem, minden addig befektetett energia tökéletesen megtérült az egy szem kicsi keszegben. Mi ez, ha nem az állati ösztönök emberi megerőszakolása?
Büszkeség
A Hórusz Archívum egy körülbelül egymillió darabból álló privátfotó-gyűjtemény, amelynek színes képei közül megannyit a büszkeség motivált. A kézben tartott, elejtett hal pedig ennek a büszkeségnek egy különleges, máshol ritkán tapasztalt manifesztációja.
A cikkszöveg alatti első kép egy frissen érkezett adomány a Hórusz Archívumba, Kardos Sándor az egyik tanítványától kapta. A legnagyobb magyar privátfotó-gyűjtemény ugyanis folyamatosan bővül, keresi, várja és kapja az újabb különös fényképeket. Feltesszük újra a kérdést: mitől lesz valami művészi érték? Elsősorban a megnevezett szakemberek és alkotóművészek elkötelezett szakmai hozzáállása garantálja azt, hogy ha valami viccesnek tűnik is, annak nem az a célja, hogy csak egy jót nevessünk. A válogatások sokkal inkább a válogató tudásának lehetnek a referenciái mind képzőművészeti, mind társadalmi értelemben. Kár lenne, ha a humor vagy a csavaros gondolkodás kimaradna ebből a nagyon is kreatív és asszociációs játékból. A 20. század fotóhagyatékának a megmentése lassan lezárul, mert a képek csak megfelelő tárolás és/vagy digitalizálás mellett őrizhetők meg, ennek hiányában maguktól eltűnnek, megsemmisülnek.
Valójában az, aki ilyen képek gyűjtésével foglalkozik, emlékeket ment meg a hivatalos történelmi narratívával szemben. Ha felismeri magát, ismerősét, családtagját a most következő képeken, és van egy jó története is a fotóhoz, kérjük, küldje el nekünk. Az utóbbi években, hasonló helyzetekben több felismerés történt, az egyik ilyen a Hórusz Archívum kapcsán igazán megérintő volt.
