Aktatáskán üldögélő önmagára ismert valaki egy több mint negyvenéves képen

Karinthy valósága, avagy találkozás egy fiatalemberrel

Magára valamit is adó fiatalember nem jár diplomatatáska nélkül.

Az más kérdés, hogy a kifejezetten dokumentumok tárolására, hordozására kitalált, belső irattartó rekeszekkel felszerelt, a szabvány szerint 44×32×11 cm méretű, számzárral ellátott táskába csak úgy fér bele egy alma, hogy a fedele minimum kipúposodik, ha ugyan nem válik bezárhatatlanná a táska. (Tudom, hogy a szendvics, a személyi, a bérlet, a kulcscsomó simán elfér, ügyesebbek pedig kettévágják az almát.)

És ez a fontos ember látszatát keltő táska lényege, ugyanis vajmi kevés diplomata járkál az utcán, táskájában fontos diplomáciai jegyzékeket, megbízóleveleket, titkos iratokat hordozva.
Ám ha mégis gyalog, kézben, diplomatatáskában viszi ezeket, mondjuk, egy nagykövetségről a Külügyminisztériumba, biztos, hogy az utca közepén nem ül rá pihenni.

Találkoztam két fiatalemberrel.

Az utca közepén, élére állított diplomatatáskáikon ücsörögtek. (Amennyiben a fentieket elfogadjuk, mérget vehetünk rá, hogy nem voltak diplomaták.)

Beszélgettek. Semmi nem vonta el a figyelmüket. Pedig, a táskán ülve, alig méteres magasságból szemlélhették volna, mondjuk, a mellettük-felettük elhaladó nőik lábait. Vagy az autók kerekeit.

Azonnal felismertem mind a kettőt.

Tudom, mi volt a diplomatatáskáikban. (Szendvics, bérlet, személyi, kulcscsomó, kettévágott alma.)

Pontosan tudom, mikről beszélgettek. Azt is, mit tervezgettek.
Az egyikük nősülni készült: áradozott a kedveséről.
A másik, egyébként fiatal műszaki diplomás, felvázolta nagyratörő üzleti terveit néhány hektár megveendő földről, amin majd káposztákat fog termelni, és hozzá persze kitanulja a savanyítás módszertanát.

Az egyik, csak úgy, futólag, függetlenül a káposztától, megemlítette, hogy kettejük gyerekkoráról mesekönyvet ír a közeljövőben.

A másikat ez a közlés nem nagyon hozta lázba, témát váltva azt ecsetelte, hogy Rubik Ernő bűvös kockája mekkora világsiker, és ő bizony már 4 perc alatt össze tudja forgatni a színeket. Apropó, ha lesz pénze, miután Super Color elnevezéssel színes tv sorozatgyártását kezdi meg a székesfehérvári Videoton, ő is vesz egyet – közölte.

A színes kocka, színes tv témáról azután az egyik gyorsan váltott, és csak úgy megemlítette, hogy 88 éves korában, a minap, meghalt Josip Broz Tito.

Ő az égbe ment, Farkas Berci viszont épségben lejött onnan a Szojuz–36-tal – tréfálkozott a másik.

Ebben egyetértettek, majd latolgatni kezdték, mi jöhet az után, hogy Gdańskban Lech Wałęsa vezetésével sztrájkolnak.

Valami ki fog törni a lengyeleknél, akkora durranás lesz, mint májusban, az USA-beli Cascade hegységben lévő Szent Helén vulkán kitörése – állapították meg.

Nem hallgatóztam, de tudom, beszélgetésük igen alapos tájékozottságról árulkodott.
Furcsa, ők nem, de én már a találkozásunk pillanatában tudtam, mi lesz például Lengyelországban. Tudtam, hogy a káposztaföldön sosem fog az egyik termelni, a savanyításról nem is szólva. Tisztában voltam azzal, hogy a Rubik-kocka színhelyes oldalait az aktuális világbajnok 6 másodperc alatt képes összetekerni; az egyik házassága remek, a másiknak gyors válás a vége; a mesekönyv megjelenik, majd 40 év múlva (micsoda disznóság) feltűnik dedikált példánya egy antikváriumban.

Tudtam, hogy az egyiknek sosem lesz elektronikus lábnyoma – se Facebook, se Twitter –, nyomtalanul eltűnik a másik a világ, az első a családja szeme elől. (Pedig él.)

Tudtam, mit adnak fel álmaikból, terveikből, meggyőződéseikből mind a ketten, mi és mi nem lesz belőlük.

Mindezt abban a pillanatban tudtam már, amikor találkoztam velük – egy 1980-ban készült fényképen.

A képen mi ülünk egymással szemben a diplomatatáskáinkon.

A kép annak az 1800 utcai fotónak az egyike, amelyeket Kereki Sándor készített az 1970–1980-as években. Ezt a gyűjteményt 50 év után Kereki a Fortepannak adományozta.

Aki végigböngészi a hivatkozás alatt megnyíló fotósorozatot, kis szerencsével találkozhat egy fiatalemberrel.

Akár magával is.

Bencze Szabó Péter