Várszegi hazajött Amerikából, és dőlni kezdtek a fotók

Legutóbb azt ígértük, hogy a következő hóruszos cikkeinkben az amatőr analóg fotózás utolsó éveivel, a gépesített fotókidolgozás véletleneivel fogunk foglalkozni. Néhány képzőművészre máig tartó hatással van, hogy a nyolcvanas évek közepétől hirtelen és nagy mennyiségben kezdtek napi szinten gyűlni a leselejtezett fotók. Közel sem volt szabad rablás a fotókidolgozó laborok kukáinál, inkább egy belső klubtagság kódexének megfelelően, rituális és szupertitkos utakon lehetett hozzájutni a szemétbe kidobott képekhez.

1984-ben Várszegi Gábor üzletember visszatért az Amerikai Egyesült Államokból, és megalapította a Fotex Első Amerikai–Magyar Fotószolgáltatási Kft.-t. A tizennégy boltból álló hálózattal elindult Magyarországon az expressz fotókidolgozás. Ez a mai szemmel teljesen felfoghatatlan szolgáltatás azt ígérte, hogy kidolgozott képeinket akár már egy óra múlva meg is kaphatjuk.

Bombasiker lett az üzlet

Az ár attól függött, mennyire voltunk türelmetlenek, vagy mennyit szántunk az expressz sebességre. A leghosszabb és legolcsóbb kidolgozás az egyhetes volt, de a legnépszerűbbek a huszonnégy órán belüliek lettek. Egyébként nem csak az amatőrök körében volt népszerű a gyorskidolgozás, sok hivatásos fotós is egyre gyakrabban ilyen gépekkel hívatta elő a képeit, sokszor csak ezért álltak át színesre, még akkor is, ha aztán az újság fekete-fehérben hozta le a képeiket. Egyszóval az évek alatt bombasiker volt az üzlet, más szolgáltatók is megjelentek a piacon, a Fotex pedig később tőzsdén jegyzett részvénytársaság lett. Várszegi Fotex-vezérként 2002-ben a leggazdagabb magyarok listájának első helyére került.

A méregdrága kidolgozógép volt a lelke az egész biznisznek, a vállalkozás nagy befektetést igényelt. A gépek mellé minimum egy fő szakértő személyzet is kellett, akinek nem ártott, ha volt fotós vagy laboráns múltja. Nekik kellett a leadott filmekből minél több hasznos képet átadniuk a vevőnek, mert garantálták, hogy csak jól sikerült felvételekért kell fizetni. Nagy valószínűséggel az ilyen szakavatott kezeknek hála kerültek ki a laborokból a képek.

Szisztematikusan kezdték gyűjteni

Kardos Sándor gyűjteményét Forgács Péter kezdetektől fogva meghatározó inspirációs forrásnak tartja, és ő is gyűjt kidobott amatőr képeket. Még a gyorslaborok előtt, 1982-ben Forgács Péter és Bán András megalapította a Privát Fotó és Film Kutatócsoportot. Szisztematikusan kezdték gyűjteni az amatőr fényképeket és filmeket, céljuk a privát emlékeken keresztüli történelem megmentése volt. Mindkét gyűjtemény esetében ezek az amatőr fényképek lesznek a lezárási pontok, a gyorskidolgozás utáni lépcsőfok végül a digitális fotó megjelenésével és elterjedésével lezárul. A digitális képek művészeti értelemben vett megmentése egyelőre még nem megoldott dolog.

Maguktól eltűnnek, megsemmisülnek

Mitől lesz valami művészi érték? És mitől nem lesz a rajta szereplő akaratlanul is a nagy nyilvánosság előtt a nevetség tárgya? Elsősorban a megnevezett szakemberek és alkotóművészek elkötelezett szakmai hozzáállása garantálja azt, hogy ha valami viccesnek tűnik is, annak nem az a célja, hogy csak egy jót nevessünk. A válogatások sokkal inkább a válogató tudásának lehetnek a referenciái, mind képzőművészeti, mind társadalmi értelemben. Kár lenne, ha a humor vagy a csavaros gondolkodás kimaradna ebből a nagyon is kreatív és asszociációs játékból. A 20. század fotóhagyatékának a megmentése lassan lezárul, mert a képek csak megfelelő tárolás és/vagy digitalizálás mellett őrizhetők meg, ennek hiányában maguktól eltűnnek, megsemmisülnek.

Valójában az, aki ilyen képek gyűjtésével foglalkozik, emlékeket ment meg a hivatalos történelmi narratívával szemben. Sok múzeum nem tud mit kezdeni a múlt személyes dokumentumaival, így a képeket sem képes helyzetbe hozni, láthatóvá tenni. Központi narratíva nélkül az intézményi rendszer nem képest megbirkózni ezzel a feladattal, pedig a fotó esetében az egyik legizgalmasabb dolog az amatőr és professzionális szándék közötti esztétikai különbségtétel felfüggesztése.

A következő képkockákon például nem történik semmi különösebb dolog, csak annak nyújt ez bármit is, aki valóban szereti a képeket. Igazából annyi történt, hogy a kidolgozógépbe beleszorult egy film utolsó kockája. Pont ott, ahol az a fotópapírra világítja a képeket, így a filmtovábbítástól enyhén mozgó celluloiddarabka néhány képre teljesen esetlegesen exponálódott. A laboráns nem vette észre egy ideig, hogy mi történt, vagy a gép túloldalán csodálta a kiömlő, teljesen véletlenül létrejött, különleges képeket.