Egy elrohadt kép is okozhat katartikus élményt

2021. december 04. – 23:30

Egy elrohadt kép is okozhat katartikus élményt
Fotó: Hórusz Archívum / Kardos Sándor

Másolás

Vágólapra másolva

A digitális fotózás korában a véletlen egyre inkább eltűnőben van, és ez lehet, hogy baj. A nem várt fordulatok az analóg fényképezés idején is első ránézésre hibának számítottak. Költséges mesterség volt a fényképészet, a szakemberek precízen bántak a nyersanyaggal, a kidolgozás során ügyeltek a vegyszerek frissességére, tudták, hogyan kell megfelelően tárolni a kész fényképeket, kerülték a véletlen helyzeteket, arra törekedtek, hogy a fotográfia képes legyen túlélni a következő évszázadokat. Ez a tudás hosszú idő alatt gyűlt össze. A Hórusz Archívum fényképeinek a véletlen a lényegi képalkotó eleme.

A mai képrögzítő eszközöket úgy készítik, hogy az analóg rendszerek bizonytalanságait kizárva, technikailag tökéletes képeket állítsanak elő. Ha egy digitális állomány megsérül, a kép valószínűleg teljesen használhatatlanná válik. Abban, hogy hogyan fényképezünk le valamit, tévedni ma is lehet. A képfájlokat viszont nem fenyegeti a bomlás, a penész, a gomba, nincs sérülékeny emulzió se rajtuk. Így, ellentétben az analóg képekkel, esztétikai minőségük kizárólag magyarázatok mentén képes átértékelődni. Lehet, hogy a fizikai létezés, az anyag hiánya miatt gondolják a digitálisat sokan kevésbé értékes műfajnak, de ez a megközelítés is csak arra való, hogy vitatkozzanak vele.

Pár hete olyan képekkel bővült a Hórusz Archívum, amiken spontán kémiai változások történtek, kicsit megrohadtak. A gyűjtő Kardos Sándor szerint egy elrohadt kép is okozhat katartikus élményt, szerinte ilyenkor már egy bennünk meglévő mintázattal találkozunk. Az érzelmeink kattognak, hogy végül valamelyik ismert képre tudjuk valahogy ráaggatni, kapcsolatba hozni az ismereteinket. Itt nem konkrét képek parafrázisairól van szó, inkább mesterművek részleteinek szerencsés találkozásáról. Vagy talán valóban úgy van, ahogy Kardos Sándor szintén mondani szokta: Isten ujja belelóg a képbe. Az előítéleteinkhez képest különleges csak, ami történik, valójában ez a dolgok természetes működése.

Tudományosan megközelítve a tudománnyal megközelíthetetlent, az Abel-díjas magyar matematikus, Szemerédi Endre tételmondatát egyszerűen csak ideteszem: A véletlen azt jelenti, hogy a dolgok úgy történnek, ahogy az természetes. Ritka pillanat, amikor a művész és a tudós ugyanarról beszél. A véletlen és a Hórusz Archívum számtalan fotóst inspirált. Kardos Sándor a hibaizmus kifejezést sose használta, mégis egy nem is olyan régi magyar fotográfiai iskola a képalkotással kapcsolatban az ő gyűjteményét tartja az egyik legfontosabb kiindulási pontjának. A Hórusz Archívum képein nem hibákat, hanem esztétikai átértékelődéseket láthatunk, a képek egyszerűen csak jobbak lettek attól, ami történt velük. Nem állítom, hogy ezt a magyar hibaisták máshogy látnák, de tény, hogy náluk a beavatkozás egy tudatos döntés.

A legújabb tíz üvegnegatívnak egyelőre nincs még olyan interpretációja, mint azoknak a társaiknak, amelyek már régóta az archívum meghatározó részei. De nézzünk meg néhányat az utóbbiak közül, mit is lát bennük Kardos Sándor annyira különlegesnek. Az első, itt a szöveg alatt, egy világháborús csoportkép, katonák állnak rajta. Középen megrepedt az emulzió, ami pont úgy néz ki, mintha egy ismeretlen és szörnyűséges féreg, talán maga a háború démona, a zsebre tett kezű, éppen grimaszoló katona torkának ugrana. A második, szintén egy háborús kép, ahol egy lövészárokban állnak a fronton. Ezen az üvegnegatívon az emulzió úgy rohadt meg, mintha már a terjengő gázfelhő ellen védekeznének a fotó szereplői. Ennél a fotónál a megrendezettség, a háborús propaganda is gyanús, teljesen életszerűtlen, ahogy a gránátokat emelik. A harmadik mutatja meg a legszebben a gombásodás esztétikáját, a bomlás színessé és teljesen festményszerűvé tette a fekete-fehér felvételt. Egy folyóparti város központjában (talán Szegeden?) a legnagyobb penészgomba központi eleme lett a fotónak, mint egy nap vagy egy hold, és még a belőle áradó fényviszonyok is teljesen stimmelnek.

Kardos mint gyűjtő állandóan az internetet kutatja, így csapott le most is az üveglemezekre. Ezekhez még nincs meg a végső magyarázata, de némelyik önmagában is minimum különös, egyelőre csupán a csodálat tárgyai. Érdekes, hogy sok fényképet egy idő után értéktelennek tart a tulajdonosuk, ezért kidobja, vagy eladja azokat. Azzal, hogy a gyűjtő megmenti a képeket, nyilvánvaló, hogy az értékük is megváltozik: segítségével már valódi műalkotásként láthatjuk őket. Az archaikus fotóhibáknak most itt ezzel a cikkel a Telexen egyelőre vége. A soron következő hóruszos cikkeinkben – az archívum tematikáin keresztül – az analóg és amatőr fényképezés utolsó évtizedével, a gépiesített fotókidolgozás véletleneivel fogunk foglalkozni.

Fotó: Hórusz Archívum / Kardos Sándor
Fotó: Hórusz Archívum / Kardos Sándor
Fotó: Hórusz Archívum / Kardos Sándor
Fotó: Hórusz Archívum / Kardos Sándor
Fotó: Hórusz Archívum / Kardos Sándor
Fotó: Hórusz Archívum / Kardos Sándor
Fotó: Hórusz Archívum / Kardos Sándor
Fotó: Hórusz Archívum / Kardos Sándor
Fotó: Hórusz Archívum / Kardos Sándor
Fotó: Hórusz Archívum / Kardos Sándor
Fotó: Hórusz Archívum / Kardos Sándor
Fotó: Hórusz Archívum / Kardos Sándor
Fotó: Hórusz Archívum / Kardos Sándor
Fotó: Hórusz Archívum / Kardos Sándor