Rákosi szalonnával üzent augusztus huszadikán

Március első hétvégéjén indult el a Hórusz Archívumot bemutató sorozatunk a Telexen, terveink szerint minden hónap első hétvégéjén mutatunk be újabb részleteket belőle. Első cikkünkben beszéltünk már arról, hogy mitől olyan különleges is Magyarország egyik legfontosabb privátfotó-gyűjteménye. Februárban zárt be a Műcsarnokban a Bomlás virágai / Fejezetek a Hórusz Arcívumból című kiállítás Kardos Sándor gyűjteményének képeiből. Az online továbbra is látogatható kiállítás három részre tagolva mutatta be az archívumot, amiből egyet, a mágiát már bemutattuk. Mostani cikkünk a Társadalmi hibák elnevezésű fejezeten keresztül arra a kérdésre koncentrál, hogy hogyan nézzünk az archívum képeire.

Gyakran kísérik könnyelmű kijelentések a hóruszos képeket, hogy milyen könnyedek és mennyire mulatságosak. Igen, vannak vicces képei is, külön rendszerezhetők a kamera előtti tréfálkozások fotói a gyűjteményben. De Kardos Sándor sok képet egyáltalán nem tud viccesnek látni, sőt archívumának nagyobbik részét kimondottan a drámai tartalma miatt tartja fontosnak, mert azok a múltunk − a dolgok állandó változásáról való kíméletlenül szembesítő − bizonyítékául szolgálnak. Első ránézésre az itt következő néhány kép között is akadhat olyan, amelyet a felületes pillantás szórakoztatónak találhat, de ha tovább vizsgáljuk és megpróbáljuk a képeket jobban elhelyezni, megláthatjuk a kép jelentésének megváltozását.

Én kimondottan kedvelem, ha egy kép befogadásához semmiféle ismeretre nincs szükségünk, egyszerűen csak gyönyörködtet minket a látvány. A műcsarnokos kiállítás hármas tagolása a fényképeket ért behatások mentén szedte csoportokba a képeket: mechanikai, kémiai-biológiai és a harmadik, amikor a kép jelentése attól változik meg, hogy megváltozik a dolgok megítélése. Mégpedig azért, mert a kép készítése óta eltelt idő alatt a körülmények nagyban megváltoztak, így változik meg a kép jelentősége és ez ad új tartalmat. Talán nem is gondolnánk elsőre, hogy ez egészen a jelenünkig húzódó és abban most is élő folyamat, amit most is leginkább a politika irányít határozott mozdulatokkal. A fotográfia egyik különleges képessége, hogy mindenféle manipulatív szándék ellenére páratlan és összetett dokumentáció marad.

Nézzük a békebeli bankigazgatót és a frissen kinevezett munkásigazgatót ábrázoló két felvételt egymás után. Mindkettő tisztán hatalmi kép, a bemutatni kívánt eszme nagysága előtt tiszteleg. Ami közös bennük: ennek a megerősítését szolgáló attribútum a két titkárnő, mert ekkora hatalomhoz egy nem elég. Önmagában mindkét kép döbbenetes, a nők ábrázolása leleplezően primitív.

Dermesztő élményt nyújt az eltelt idő tükrében az 1936-os párizsi világkiállítás képe, az egymással szemben álló két világhatalmi téboly pavilonja, közülük az Eiffel-toronyig lehetett látni. Négy évvel később ez a két hatalom valóban szembekerült egymással, máig tartó nyomokat hagyva maguk után. A horogkeresztes zászló önkényuralmi jelkép, a szovjet pavilon tetején látható szoborpár a Moszfilm logója lett.

A kivégzés két fázisfotójáról nem tudjuk a készítésének helyét, idejét, azt igen, hogy mint esemény mindig is megengedhetetlen, bármilyen formában nyilvánossá tenni különösen döbbenetes. A kivégzés első fázisa zárt körű volt, de később a környéken várakozó közönség bejöhetett megnézni a halottakat.

Ezek az agitációs vonatok Kazahsztánt járták a nagy októberi szocialista forradalom idején, 1917-ben, karikatúrákat festettek a kocsikra, így szították a burzsujok ellen a gyűlöletet. A pusztán dokumentációs szándékkal készült kép jól mutatja a kor információs rendszerét, érzelmi állapotát.

Igazi ínyencségek számít a munkásőrség sorfaláról készült fotó, ami feltekerve kapott fényt. A film perforációs mintázata a képkockára égve tökéletes ritmikai kapcsolatot hoz létre a felsorakozott önkéntesek párhuzamaként.

Az utolsó képpel térjünk vissza a propaganda legmélyebb bugyraiba. Az augusztus 20-ára berendezett kirakat termékei csak a kép készítéséig lehettek ott, se előtte, se utána egyik sem volt kapható. A fényképek mindig reprezentálnak valamit, és a valóságtól függetlenül mindig többségben lesznek azok, akik elhiszik, hogy amit látnak, az tényleg úgy is van.