A Hórusz Archívum, Kardos Sándor Kossuth-díjas operatőr privátfotó-gyűjteménye méretét tekintve Magyarország legnagyobb magánkollekciója, közel egymillió képből áll. Hórusz az egyik legfontosabb egyiptomi isten, szemének ábrázolása az egyik legnépszerűbb amulett, az egészet, a teljességet jelenti. A névválasztás elsősorban a képek mágikus, a hétköznapi dolgoktól eltérő, egy cseppet sem várt, önkéntelenül felbukkanó többletjelentésére utal. Kardos úgy fogalmaz: az isten ujja beleért a képbe. „Az egyiptomi hieroglif írásban a Hórusz szem egész képe jelenti az 1-es számot, míg a szem ábrájának részletei a végtelen kicsi felé tartó törtszámokat. A legkisebb részek egy-egy amatőr fényképei, míg a képek összessége az egyet, az egészet, valami istenit, a képeknek egy különös értelmezését jelenti” – írja Haris László, a most záró Bomlás virágai című kiállítás kurátora. A kiállítás még hat évig ezen a linken virtuálisan megtekinthető.
A gyűjtemény története több mint harmincéves. Kardos Sándor még főiskolásként néhány családi fotót nézegetve jött rá arra, hogy bármeddig képezheti magát mint profi vizuális szakember, bizonyos látványok megteremtésére sose lesz képes. Az archívum képeit nézegetve nehéz eldönteni, hogy a valóság vagy a képzelet gazdagabb-e. Főként amatőr képekről van szó, családi fotókról, olyan felvételekről, amelyek minden művészi szándék nélkül készültek, pont ez az érdekességük. A művészi szándék sokszor mindent elront, mert kényszeresen nem hagyja érintetlenül, amit lát. A klasszikus értelemben vett profi gyakran tesz úgy, mintha nem bízna abban, hogy a kamera természeténél fogva mágikus eszköz, és a képalkotás során is lehet helyes módszer, ha ezeket a lehetőségeket keressük. Isten ujja azért ér bele a képbe, mert senki sem tudja, hogy pontosan mi történik. Kardos Sándor archívuma főleg azokat a kitüntetett pillanatokat gyűjti össze, amikor az expozíció pillanatában valami teljesen váratlan dolog történik, és ez végleg meghatározza a képet. De nem csak ilyen képeket gyűjt, néha az idő vagy a történelem múlása változtatja meg a fotók jelentését, rohadás, gomba, rosszul kezelt vegyszerek is okoznak esztétikai szempontból figyelemre méltó elváltozásokat, de gyakran a társadalmi vagy politika környezet változik meg annyira, hogy már máshogy kell látnunk a dolgokat, időnként szándékos és indulatos beavatkozások is érik a képeket.
Joggal feltételezhetjük, hogy minden képnek megvan a maga története, jó néhány esetében ezek idővel még kiegészültek, vagy teljes egészében ki is derültek. Amit látunk, az egy teljesen amatőr ember félrekomponált fényképe, a szereplők a kép bal alsó sarkába csúsztak. Egy klasszikusnak indult családi fényképezés, valószínűleg egy kellemes tavaszi vagy nyári délután a kertben, az egyenletes szórt fények még kedveznének is a fényképezésnek. Az első világháború idején járunk [következő cikkünkből kiderül, hogy valójában a második világháború idején], egy anya ül ölében gyermekével, jobbján áll egy három-négy éves lány, szerintem az ölében ülő gyermek is lány. Eddig az elrontott kompozíció ellenére minden rendben is lenne, de a szemünk nem tudja jobban megfigyelni a három szereplőt, mert azonnal jobbra ugrik a figyelmünk, mert valami különös dolog történt a háttérben: egy mezítlábas, zakós, rövidnadrágos fiúgyermek éppen a fejére esik. Sose fogjuk megtudni, hogy pontosan mi történt. Lehet, a fiú egyszerűen csak egy ugrást, egy trükköt vagy egy bukfencet akart bemutatni, hogy mutassa, milyen ügyes és vagány, de attól a felvétel inkább tragikusnak tűnik, mint komikusnak, nem lehet azon nevetni, ha valaki éppen a nyakát töri.
Ma már annyit tudunk, hogy a képet az asszony a férje után küldte a keleti frontra, a férfi ezért nem szerepel rajta, mert a háborúban harcolt, a családi fotó nem lehetett teljes. Aztán ezt a képet eltűntek hitték, mire Oroszországba ért, a katona már elesett. Valami csoda folytán ez a felvétel megjárta a háborút, valaki visszahozta onnan Magyarországra. A nagyítás egy Dányban szervezett fotós falutörténeti gyűjtésen bukkant fel újra 1983-ban és Kincses Károly fotómuzeológushoz került, aki látta, hogy a kilencszer hat centiméteres papírkép milyen tökéletesen illeszkedne a Hórusz Archívumba. Innen vezetett az útja a nagyobb nyilvánosság elé, ahol a szereplők rokonai beazonosították az eltűntnek hitt fotót, másik kópiáról nem volt tudomásuk.
Kardos Sándor szerint a fotográfia a haláltól való félelmünk egyik állandó megjelenítése, küzdelmünk a múlandósággal. Hatalmas archívuma rengeteg történetet, izgalmas vizuális élményeket rejt. Ezért is határoztuk el, hogy egy darabig, minden hónap első hétvégéjén bemutatunk ezekből néhányat a Telexen. Most hétvégén olyan képekkel indulunk, amelyekben a mágiáé lesz a főszerep.