Kettő kivételével már semmi sem a régi

2021. április 11. – 14:54

Kettő kivételével már semmi sem a régi
Szikvízüzem – Fotó: Karácsony Iván

Másolás

Vágólapra másolva

Karácsony Iván képeivel az Analóg-Filmes Fotózás nevű Facebook-csoportban találkoztunk, pedig találkozhattunk volna azokkal korábban is. Térey Jánosról készített fotóját, a József Attila-díjas költő első nyomdaköltségének történetével együtt már megmutattuk. A jó kapcsolat a fotóssal azóta is megmaradt, közösen átnéztük egy másik, szintén akkoriban készült anyagát, és úgy döntöttünk, hogy megmutatjuk a Telex olvasóinak is.

Ezek a képek annyira nem régiek, talán éppen csak annak a határán vannak, a velük egykorú emberek már felnőttek, és a fotók szereplői közül többen már nem is élnek, ennyit az időről. Szabó R. János Történetek az öreg Túr mentén című munkájával kapcsolatban, Korniss Péterre hivatkozva már leírtuk, hogy mit jelenthet lefényképezni azt, ami eltűnőben van. A kilencvenes évek vége óta az itt látható műhelyek teljesen eltűntek, az üzletek jelentősen megváltoztak, kettő kivételével már semmi sem a régi.

Egy város életében az ilyen változások talán gyorsabbak, de ugyanúgy természetesek. A városi fotósoknak köszönhetően a fényképeken sok minden megmaradhat, de vannak köztük páran, akik a képek történeteit is leírják. Karácsony Iván az utóbbiak közé tartozik. Nem emlékszik már pontosan minden névre és részletre, de az volt a terve, hogy egyszer ebből az anyagból egy könyvet fog készíteni. A könyv sajnos nem készült el, de a képek több kiállítást és pályázatot is megjártak. Az egyik pályázaton a zsűritagok között volt a nagy Budapest-fotós és művészeti szakíró, Lugosi Lugó László, aki felfigyelt a dokumentarista szemléletű fotósra, és egy városi leletmentő, a hely átmeneti állapotát rögzítő könyv alkotói közé hívta meg Karácsony Ivánt. A Budapest – Átmenetiemlékkönyv 2006-ban a Kieselbach Galéria gondozásában megjelent. (A linken online lapozgatható.) Karácsony Iván meg nem jelent könyvének néhány képét és történetét – valamennyire pótolva a kötet hiányát – most itt a Telexen megnézhetik, elolvashatják.

Gimnazista korom óta

1970-ben egy moszkvai utazáshoz kaptam kölcsön egy Szmena gépet barátomtól, megtetszett a dolog, azóta készítek fotókat. Érettségi után szerettem volna komolyabban, hivatásszerűen fotózással foglalkozni. Apám protekcióval beajánlott az MTI Fotóba, a bemutatkozásra kérték, vigyek pár képet. Le is nagyítottam 18x24-cm-es méretben párat, és betettem a táskámba, amikor az interjúra mentem.

A fotóriporterek vezetője, mondjuk, „Vörös” elvtárs fogadott. A Naphegy tetején az irodaházban, világos, elég nagy szoba, több fotós ült bent, amikor beléptem, az asztalokon 4-5 darab Hasselblad kamera hevert, természetesen, mintha kávéscsészék lettek volna. Nagyon meglepődtem, hogy az álomkameráim testközelben vannak, így amikor kérte Vörös elvtárs a fotókat, nem mertem elővenni – ezek biztos szar képek, hiszen Kievvel készültek, gondoltam –, és azt mondtam, otthon hagytam a felvételeket (19 évesen még azt hittem, számít, mivel készül a kép). Így a laborba kerültem fényképszélvágónak, ami nem volt ideális munka, a hivatásos-esélyemet 3 hónap után feladtam. Azonban fotóztam tovább, később a Reflex fotóklubban és alkotótáborokban tanultam a szakmát. Lelkes amatőrként a 80-as években kiállításokat szerveztem egy ifjúsági klubban, fotókiállítást rendeztem többek közt Eifert Jánosnak és Jung Zseninek, Ruszka Lászlónak és Ilku Jánosnak.

A 90-es években elvégeztem az ASA stúdió kreatív mesterkurzusát. Tanáraink voltak Kerekes Gábor, Stalter György, Féner Tamás. A végzős hallgatókkal megalapítottuk tizenketten a Fénytörők Alkotócsoportot, amely azóta is működik, immár több mint 20 éve, 12 közös kiállításunk volt az elmúlt években. Több mint tíz egyéni kiállítást szerveztem képeimből, fél tucat könyvben és újságban szerepeltek írásaim és képeim, több pályázaton nyertem oklevelet. Ezt a sorozatot az ezredforduló környékén (1998–99) készítettem, mert arra gondoltam, ha már a műhelyeket, üzleteket, berendezéseket, szerszámokat nem tudjuk megmenteni, legalább dokumentálni fontos az utókor számára. Sajnos a képeken szereplő idős mesterek egy része már meghalt, így jó, hogy a képek megmaradtak.

A boltos – Fotó: Karácsony Iván
Gépműhely a Szarka utcában – Fotó: Karácsony Iván
Egy másik műhely a Kosztolányi Dezső téren – Fotó: Karácsony Iván

A Szabó család – Figaró bűvészbolt

Szabó István Zalalövőn született 1925-ben. Eredeti szakmája fodrász volt, erre utal a vállalkozás neve, Figaró bűvészbolt. A 40-es évektől a fodrász szakma mellett amatőr bűvészként is dolgozott 1969-ig párhuzamosan. Még Bécsben is fellépett, akkoriban a nagyobb mozikban az előadás előtt a színpadon bűvészek mutatták be trükkjeiket. Ma reklámfilmeket látunk az előadás előtt, de akkor Budapesten is az Uránia vagy a Puskin moziban bűvész lépett fel. Szabó úr Alfonzóval is együtt dolgozott Alfonzó akkor artista volt, bűvész és artista egy produkcióban szerepelt.

Az ifjú Szabó István már kisfiúként elkísérte a papát az előadásokra, szerette ezeket az alkalmakat, a bűvészet számára akkor még nagy titoknak számított. A papa 1969-ben nyitotta meg a Figaró bűvészboltot a Bartók Béla úton, Budapest és talán az ország egyetlen ilyen profilú üzletét, ami a mai napig működik. A fiú akkor már gimnazista volt, a Kaffkába járt, hosszú haja volt, és farmert hordott, a tanárai azt mondták, nem kell feltétlenül leérettségiznie, mehet a maszek apjához dolgozni így is. Nem szeretett tanulni, de a magyardolgozatait körbevitték a tanárok, annyira jól sikerültek. Ginsberget olvasott abban az időben (a beatmozgalom egyik legjelentősebb alakja volt). István 1972-ben leérettségizett. Utána azonban nem tanult tovább, ide jött dolgozni a Figaróba. Könyvekből tanulta a bűvészkedést, a Mikromágiát szerette különösen. Amikor a fotó készült, 1999-ben rendszeresen járt bűvészkongresszusokra előadni, tanítani.

Az akkor ötéves unoka, István, állandóan cirkuszost játszik. A három Szabó István egy kertvárosi házban együtt lakott abban az időben. Napjainkban az unoka viszi a boltot, amely a karantén miatt jelenleg zárva.

Figaró bűvészbolt – Fotó: Karácsony Iván

Zsurek asztalosműhely

1999-ben bukkantam rá az Irányi utcában lévő asztalosműhelyre. Öreg berendezése, antik szerszámai, munkapadja már akkor is kuriózumnak számítottak. Sajnos mára bezárt, de a történet érdekes.

Zsurekék, a három Lajos: nagypapa, fia, unokája a Felvidékről származtak, és azért viselt minden fiúgyermek Lajos nevet, hogy ne kelljen a cégtáblát átfesteni generációkon keresztül. A nagypapa apja is asztalos volt, akkor azonban még az ács, a bognár, az épület- és bútorasztalos szakma (1800-as évek közepe-vége) nem különült el egymástól.

Szlovákiában a mai napig láthatók az ősök ácsmunkái. Id. Zsurek Lajos 1919-ben jön egyedül Budapestre. A nagynéni műhelyében dolgozik pár házzal arrébb, akkor az Irányi utca 21.-ben.
Önálló műhelyt Budapesten csak az 1938-as bécsi döntés után alapíthatott, azóta itt dolgozik a család. Ide járt a 20. században Bajor Gizi, Karády Katalin és a kormányzó úr, Horthy Miklós is bútort javíttatni. Jó napot kívánok, Zsurek úr! – így köszönt, a nevén szólította Horthy. Később Gobbi Hilda, Psota Irén is ide hozatta öreg foteljét vagy komódját.

A három generáció a fénykép készítésékor, 1999 februárjában együtt dolgozott, a nagypapa a képen 91 éves volt. Körülbelül egy hónap múlva márciusban egy vasárnap délután megszólalt otthon a telefonom. „Zsurek Lajos vagyok, sajnos, meghalt az édesapám. Szeretnék Öntől kérni még egy pár fotót abból, amit csinált rólunk a múlt hónapban. A felvidéki rokonoknak küldenék belőle, hogy legalább a műhelyben lássák édesapámat, mert a temetésre nem tudnak eljönni.”

Természetesen a képeket elkészítettem, és a rokonok még látták Lajos bácsit a műhelyben dolgozni. A következő években csak apa és fia dolgozott a műhelyben, amíg sajnos az idősebb Zsurek Lajos is megbetegedett, és súlyos betegségébe belehalt. Lali vitte tovább pár évig a vállalkozást egy segéddel, de az üzlet nem ment olyan jól, mint a régi szép időkben. Miután a műhely saját tulajdon volt, a műhely feletti lakással együtt, Lali abbahagyta a szakmát, és kiadta a műhelyt. Az értékes szerszámkészletet egy szakmabeli kollégának átadta, ő csak pár, szívéhez nőtt szerszámot tartott meg belőle, szakmát váltott, elment alkalmazottnak biztos jövedelemért.

Családjával, feleségével és két gyermekével azonban ma is a műhely feletti lakásban lakik, és néha álmában sublótot készít nagyapjával.

Zsurek asztalosműhely – Fotó: Karácsony Iván

Császár Károly cipész

Császár bácsi 1917-ben született a Zala megyei Barlahidán, és még 82 évesen is dolgozott a Belgrád rakparti kis műhelyében.

1999-ben találkoztam vele, amikor még a hét öt napján javította a környékbeliek lábbelijeit.

12 évesen már dolgozott, 1941-ben tette le a mestervizsgát. Megjárta az orosz frontot öt testvérével együtt, négyen szerencsésen hazatértek.

A háború után 8 páras mesternek hívták, mert egy műszakban 8 pár cipőt állított össze, ezért sztahanovista kitüntetést is kapott. Azonban ennek ellenére ő is rákerült a kuláklistára azzal a 3,5 hold földdel, amit apjától örökölt. Így a „káderezés nem sikerült” – mondta, amikor szakmai és emberi képességeit elismerve ki akarták nevezni egy 120 fős cipészműhely vezetőjének. Így maradt egyedül, a Belgrád rakparti kis műhelyt 1965-től üzemeltette az ezredforduló környékéig.

Egy fia volt, aki családjával Kanadában élt, minden héten hívták telefonon, tartották vele rendszeresen a kapcsolatot.

Felesége 1998-ben meghalt, azóta egyedül élt zuglói házában. Sajnos a műhely már bezárt, és annak különleges berendezése nem tudom, hová lett. Az ilyen különleges ipartörténeti emlékeket meg kellene menteni és múzeumként üzemeltetni az utókor számára. Én annyit tudtam tenni, hogy dokumentáltam.

Császár Károly cipész – Fotó: Karácsony Iván
Müller László késes, műköszörűs – Fotó: Karácsony Iván
Üvegcsiszoló műhely – Fotó: Karácsony Iván

Libál optika

Talán az egyik legizgalmasabb helyszínem volt, és a legnehezebb szervezés.

Emmi néni, Libál néni, pontosan Brassai Józsefné valószínűleg a legrégebbi optikus volt Budapesten, és egész biztos a legidősebb munkavállaló a szakmában. 1999-ben 82 éves volt, és még mindig minden nap dolgozott, és szellemileg teljesen friss volt. Azonban ez még semmi, hiszen még 12 év múlva, 2011-ben is dolgozott 94 évesen! Tavaly halt meg 103 éves korában.

Nem engedte be a fotósokat a múzeumnak is beillő üzletbe a 90-es években, én többször hívtam telefonon, és mindig hárított, aztán a sokadik hívásomra azt mondta: „Na jó, de ne jöjjön, amikor vevők vannak, ne zavarjon az üzletben!” „Rendben, mikor mehetek?” „Szombaton délelőtt, akkor nem vagyok nyitva, csak rendezgetem a dolgaimat.”

Természetesen ott voltam szombaton 10 órakor, amikorra kérte, hogy menjek. Először kimért volt, aztán ahogy kérdeztem és érdeklődtem, hiszen valóban érdekelt az üzlet, a történet, a múzeumi berendezés, megenyhült. Elég sokáig ott voltam, amíg meg nem jött két idős hölgy, a barátnői, akikkel szintén egy szombati beszélgetésre készült.

Nagyon nehezen állt rá a fotózásra a Veres Pálné utcai üzletben, amiben 1937 óta dolgozott, először mint tanuló, aztán segéd, majd résztulajdonos, végül egyedüli tulajdonos. A névadó Antony Libal volt, egy körzőkészítő mester, aki Morvaországban született, és Bécsből érkezett Budapestre, a legenda szerint Deák Ferenc hívására 1850-ben.

Először az Irányi utcában, később a Curia utcában volt az üzlet. Ybl Miklós itt rendelte a körzőit, Arany János, Petőfi Sándor, Deák Ferenc a Libál optikában csináltatta szemüvegeit. A 20. században is sok híres művész, tudós, járt hozzá, még Lékai bíboros is. – Neki muszáj volt jól látni! – mondta Libál néni.

Annyi történetet mesélt, hogy képtelen voltam az ámulattól megjegyezni, mert írni nem mertem a helyszínen, a régi jegyzeteimet meg egyelőre nem találom. Egy különleges történet a sok közül, amit egy netes írásból vettem (Emmi néni pici élete, 2011. 08. 10.)

„Egy bolgárkertész lánya nagyon hirtelen nőtt meg, a szem nem tudja ilyenkor követni a test méretét, és erősen mínuszos lett, 32 dioptriát írt fel neki az orvos. A háború után képtelenség volt ilyen lencsét beszerezni. Emmi néni nem esett kétségbe. Klein néni zálogháza az Irányi utcában volt, ott látott egy ólomkristály pohárkészletet, melynek egyik darabját megvette, gyémánttal kivágta a lencséhez szükséges részt, és a Vígszínház mögött, egy pincében dolgozó, templomablak-készítő mesterrel csiszoltatta meg a szükséges méretre. Amikor a papa meglátta a kész szemüveget, elsírta magát boldogságában. A leány lehajolt hozzá, úgy puszilgatta, hiszen megnyílt előtte a világ, látott.”

Nos, Emmi néni üzletét műemlékké nyilvánították – amit Császár bácsi cipészműhelye sajnos nem kapott meg -, így működik, és talán marad is sokáig Budapest legöregebb optikai szaküzlete.

Libál optika – Fotó: Karácsony Iván
Fotó: Karácsony Iván

Már egy éve van Telex! 🎉

Ez azt is jelenti, hogy sok támogatónk regisztrációja lejárt. Ha e-mail-címed megadásával kéred, megnézzük, hogy tartozik-e regisztráció az e-mail-címedhez, és ha igen, milyen támogatási adatokkal.

A Telex csak tőled függ. Legyél a rendszeres támogatónk!
Támogatom!
A Telex csak tőled függ. Legyél a rendszeres támogatónk!
Támogatom!