Térey János első nyomdaköltségének története

2021. január 27. – 20:56

frissítve

Térey János első nyomdaköltségének története
Fotó: Karácsony Iván

Másolás

Vágólapra másolva

Első ránézésre a képek gyakran mást jelentenek, mint amire számítani lehet. A fénykép a legtöbb esetben sokkal összetettebb annál, mint ami látható rajta. Gyakran a véletlenen múlik, milyen fényképek tűnnek el vagy kerülnek elő. A napokban felbukkant egy fotó az analóg-filmes fotózás Facebook-csoportban, rajta az akkor huszonkilenc éves Térey János, másfél éve elhunyt József Attila-díjas költő.

Aki ismeri, egyből felismeri, életkora is könnyen is megsaccolható, és a kép készülésének körülményeiről más dolgok is árulkodnak. Nyár van, rövidnadrág és szandál, a polcokon rengeteg könyv, a főszereplő jobb kezébe támasztja az állát. Az asztalon írógép, a papír nincsen belefűzve, de a tetején kivehető egy lap, talán már írt rá valamit. A legbeszédesebb részlet a felénk néző tévé, amit már biztosan nem néz senki, a tetején lapok, újságok és könyvek. Ha belenagyítanánk a képbe, egy-két könyvről kiderülhetne, hogy pontosan micsoda, ugyanígy még több apró részletből is kinyerhető valamiféle információ.

Ami nem tudható, az az, hogy ennek a fényképnek milyen kapcsolata van Térey János Szétszóratás című első verseskötetével, pontosabban annak legelső, harminc éve megjelent kiadásával. Eléggé szoros kapcsolata van, egy izgalmas pillanat a költő pályájának indulásáról. Az archív fotók értékét gyakran száraz adatok alapján ítélik meg. Valójában most sokkal érdekesebb az, hogy egyszerre tudható a fotó készítésének háttere és annak jóval összetettebb története. A fényképet a történettel együtt megkaptuk a fotóstól, nézzék meg, olvassák el!

Térey János író emlékére

Úgy érzem, nagyon fontos kép következik a sorozatból, amit akkor nem tudtam, de most, lassan két évvel János tragikus halála után egyre inkább tudok.

Szeretem ezt a több mint húszéves képet. Amikor csináltam, János a Hegedűs Gyula utcai iskola mellett lakott. Az ezredfordulóra készítettem egy fotósorozatot, és úgy gondoltam, benne kell lennie. Sokat elárul róla a kép, a könyvei között ül elgondolkozva, az asztalon még hagyományos írógép és a tévé, ami a hátát mutatja az íróasztal felé – ez egy jelkép talán, neki nincs szüksége a hírekre.

1990-ben ismertem meg, egy kedves fiatal kollégám mutatta be, aki egy reggel azzal fogadott: „Iván, van egy barátom, aki költő akar lenni, és ma felolvasást tart a verseiből. Eljönnél, és ha tetszik támogatnád az első kötetét?” Talán így lehetett. Annyira meglepődtem, hogy a viharos rendszerváltás idején egy 20 éves fiú költő akar lenni, hogy elmentem. Egy sötét klubszerű helyszínen voltunk, pár fiatal huszonéves és én, a 36 éves felnőtt. Ő nagyon meg volt illetődve, hogy meghallgatom verseit, és talán még fizetek is azért, hogy megjelenjenek. Azt hiszem, különösebben nem tetszettek a versek, de „Janó”, mert Béláék baráti köre így hívta, és én is megkaptam ezt a lehetőséget. Szimpatikus volt, de leginkább az az érezhető eltökéltség fogott meg, hogy költő akar lenni.

Napokon belül bementem a Cserépfalvi Kiadóhoz, amely József Attilát is kiadta annak idején, és kifizettem a nyomdához szükséges összeget, továbbá aláírtam, hogy megvásárolok száz kötetet is. Akkor egy sikeres vállalkozásom volt, így mindez nem okozott nagy áldozatot, ma már biztosan lehetetlen lenne. Így megjelent Janó első kötete, egy szerény, iskolai ellenőrző könyv méretű kötet, a Szétszóratás. Ez a kis kötet azonban óriási lendületet adott Jánosnak. Az én első száz kötetemből egy kis levél kíséretében odaajándékoztam egy-egy darabot ügyfeleimnek – remélem, még megvannak valahol –, a megmaradt kötetekkel pedig Diósdra érkező, arra érdemes vendégeimet leptem meg. Pár éve még találtam itthon pár darabot, és megvan még az első kötet is, amit Janó nekem dedikált.

A következő években csak Bélán keresztül voltunk kapcsolatban, de mindig kaptam az új kötetekből egy-egy dedikált példányt, én pedig levélben vagy telefonon mindig megköszöntem. Egyre büszkébb voltam rá és – nem titkolom – magamra, hogy 1990-ben segítettem a pályakezdő Jánost. Akkor már nem nagyon mertem Janónak hívni egy József Attila-díjas költőt. Ezt a történetet nemigen tudja a családon kívül senki, nem volt publikus. A kötet megjelenésének 20. évfordulójára egy szép kiadásban ismét megjelent a Szétszóratás. Tartottak egy kis ünnepséget az Írók Boltjában, de sajnos nem tudtam elmenni. Utána azonban összejött egy találkozó, és hárman leültünk ebédelni Béla éttermében. Jót beszélgettünk, és ismét kaptam egy dedikált kötetet az újból. Halála előtt pár hónappal a trolin láttam Jánost, de amire elhatároztam, hogy előremegyek üdvözölni, leszállt a Szent István parknál, sajnálom, hogy nem beszéltünk, és már nem is tudunk soha.

Karácsony Iván