Ahonnan a Tisza tisztán indul és műanyaggal érkezik
2021. március 28. – 09:02
frissítve
Kárpátalján a Tisza jó kétszáz kilométert kanyarog, mire a magyar határhoz ér. Ennél azonban sokkal nagyobb az a terület, ahonnan mellékfolyóival együtt nemcsak a vizet hozza a hegyekből, hanem a lakossági hulladékot is. A helyzet megoldása nem csak a háztartásokon múlik, sok helyen egyszerűen nincs megoldva a szervezett hulladékgyűjtés, a folyók mentén élőknek nincs sok választásuk: elássák, elégetik vagy spontán hulladéklerakókba rakják, amelyek gyakran a Tisza árterében vannak, így a folyó az áradással magával viszi a hulladékot. Ez még a legálisan számon tartott lerakóknál is előfordul. Az egyéni környezettudatosság nem elég a megoldáshoz, bár vannak, akik a szemétárral szemben küzdve foglalkoznak szelektív hulladékgyűjtéssel, ezzel is csökkentve a környezeti károkat. Valójában az emberek nem tesznek mást a hulladékkal, mint amit mindig is tettek. Csakhogy a műanyagok megjelenésével, a szennyezőanyagok növekedésével már nem lehet úgy kezelni a szemetet, ahogy a szervesanyagokkal lehetett. Sem elásni, sem elégetni nem lenne szabad, de nem lehet elintézni azzal sem, amivel évszázadokon el lehetett, azaz, hogy „a Tisza elviszi”.
Korábban a témát rövid dokumentumfilmben mutattuk be a Telexen, amit itt nézhet meg.
Az utolsó falu a Tatár-hágónál, a történelmi Magyarország határánál Mezőhát. A valamivel több, mint háromezer fős falu magyar neve valójában újkeletű, csak, 1904-ben lett hivatalos, valójában az eredeti neve a ma is használt Lazescsina, ami talán épp a hágóra utal az ukrán perelaz szóból eredeztethetően. Ide már nem jönnek fel a szemétgyűjtő autók, így mindenki úgy kezeli a hulladékot, ahogy tudja.
A Tiszának két forrásvidéke van, a Fekete-Tisza és a keletebbre fekvő Fehér-Tisza, bár a Tisza valódi kezdete hivatalosan az előbbinél van. Feketetisza így az első település a Tisza forrásától kezdve. Eddig inni is lehet a folyóból.
Feketetiszával elkezdődik a folyó lakossági hulladékkal való feltöltése is. Bár a probléma rendszerszintű, ez a kép az egyéni felelősségvállalásról is szól. Ezek az üvegek az ötven méterre lévő boltból származnak, nem tűnne lehetetlennek, hogy a bolt előtt egy láda legyen, amelyben gyűjtik az üvegeket. Igaz, erre a szabályok nem kötelezik a boltot, ahogyan az üvegvisszaváltásra sem, pedig ezek az üvegek betétesek.
„Elégetjük” – válaszolta mosolyogva a nő, hogy mihez kezd a szeméttel. Feketetiszán nem nagyon van választás, szervezett rendszerességgel nem jönnek fel a hulladékgyűjtők. A porták viszont rendezettek, így hiba lenne letudni az egészet azzal, hogy hát az emberek ilyenek. Ez ugyanis nem annyira ezen múlik – bár az egyéni felelősségvállalás jelentőségét sem kell elvitatni, ami viszont nem sokat ér, ha nincs a begyűjtésnek kiépített rendszere.
Rahó, a járás központja – az 1919-es, rövid életű Hucul Köztársaság legnagyobb városa –, a hucul és ruszin népesség mellett a lakosság tizedét magyarok adják.
Rahón fekszik a térség legnagyobb, legális hulladéklerakója. Állítólag még 3-4 évig tud fogadni hulladékot, mások szerint legalább öt éve már betelt. Közvetlenül a Tisza partján fekszik, de a városvezetés szerint innen sosem került szemét a Tiszába. „Két éve töltést is építettünk, hogy ez ne történhessen meg” – mondta a település alpolgármestere, aki azért elismeri, hogy van gond a hulladékkezeléssel. „Ezek szerint két évvel ezelőttig az ár elvitte a hulladék egy részét a lerakóból?” – kérdeztem. „Nem, ilyen sosem fordult elő” – mondta. Mások szerint azonban nagyon is előfordult, és a töltés sem lehet hosszútávú megoldás. Rahón szelektív hulladékgyűjtés szintén nincs, a szemetet ugyan begyűjtik, de az csak az egyre terebélyesedő szeméttelepen köt ki.
Nem messze a hídtól áll a rahói hulladéklerakó, de a folyó már a felsőbb szakaszról is hoz szemetet, így a város központjában és itt a híd alatt is bőven jut az ágakra akadt szemétből, legalábbis, amikor a vízállás alacsonyabb.
Az egyik legbizarrabb hulladéktorlasz a Tisza vízgyűjtőterületén. Nem nagy, de beszédes. Láthatólag egyenesen ide öntötték, talán épp egy külön gyűjtés után. A közepén valaki tüzet is gyújtott, ám nem meglepő módon ezzel nem sikerült megoldani a problémát. Ezen a szemétszigeten most akár át is lehet kelni. Ha majd jön az ár, ez a kupac is eljut a Tiszába, onnan pedig Magyarországra.
„Szeretek horgászni, és meguntam, hogy a horogról hal helyett a palackokat szedem le” – mesélte Viktor Bucsinszkij, hogy miért kezdett bele a szelektív hulladékgyűjtő vállalkozásába. „Ez inkább küldetés, egyelőre csak viszi a pénzt” – mondta, ezért mérnöki állását egyelőre nem adta fel. De azt a reményt sem, hogy egyszer majd a horgára nem akadnak nejlonzacskók.
„Ti mit csináltok itt?” kérdezte a román-ukrán határszakaszon szolgálatot teljesítő határőr. „Hát, ezt a szeméthalmot nézzük!”. „Elég ronda, amióta itt vagyok, kétszer összeszedték önkéntesek, de aztán megint megtelt” – foglalta össze elmúlt nyolc hónapját a katona, akinek láthatóan örömére volt, hogy beszélhet valakivel. De mit kell ezen a határon őrizni? Nos, innen Románia felé is aktív a cigarettacsempészet. Dobozonként 600 forint is lehet a haszon – állítólag néhány település vállalkozóbarokk stílusú házai ebből épültek fel. A határőrök prémiumot kapnak, ha elfognak egy-egy csempészt. Aki viszont szemetet önt ki a Tiszába, annak ettől nem kell tartania.
A fotóriport és a dokumentumfilm az IJ4EU – Investigative Journalism for Europe támogatásával készült.
