Amikor az óceánba olaj kerül, annak általában nem nagyon szoktunk örülni. Idén az orosz árnyékflotta egyik zátonyra futott tankeréből kezdett el váratlanul ömleni az olaj Omán partjainál, ami az elmúlt évtizedek egyik legsúlyosabb olajszennyezését okozta, és természeti katasztrófával fenyegette a helyi élővilágot. Így meglepő lehet, hogy nem is olyan régen sok helyen kötelező volt növényi vagy halolajat tartani a mentőcsónakokon, kifejezetten azért, hogy azt viharos időben bele lehessen önteni a vízbe. Ennek nem az volt a célja, hogy gyorsan kipusztítsák az élővilágot, nehogy valami megtámadja a hánykolódó csónakot, hanem az, hogy
már kis mennyiségű olajjal is viszonylag nagy területen le lehet csendesíteni a hullámokat, még viharos időben is.
Kezdjük a legfontosabb kérdéssel: miért? Nagyon leegyszerűsítve azért, mert a növényi olajokban és a halolajban olyan dipólusos molekulák találhatók, amelyek egyik vége vonzódik a vízhez, a másik, szénhidrogénekben végződő pedig nem. Mindenkinek ismerősek lehetnek a jól csengő ómega-3-zsírsavak, na, azok pont ilyen molekulák. Ezek az olajok így a tócsákban álló kőolajszármazékokkal és a nyers kőolajjal ellentétben szétterülnek a víz felszínén, és nagy felületen alkotnak vékony, filmszerű réteget. A réteggel bevont hullámok csúcsán alacsonyabb lesz a felületi feszültség, mint alattuk, ami irányított áramláshoz vezet, és ez csillapítja a hullámzást.
Most, hogy ezzel megvagyunk, nézzük meg, hogy honnan jött ez az egész, és mikor jöttek rá, hogy ez így működik. Az, hogy az olaj segít a hullámok csillapításában, már az ókorban ismert volt, Arisztotelész, Plutarkhosz és idősebb Plinius is írtak erről. A Földközi-tenger búvárai még a 19. században is úgy használták az olajat, ahogy Plinius leírta: merülés előtt a szájukba vették, majd néha kiköpték, hogy a sima vízfelszínen jobban áthatoljon a napfény. Szigonyos halászok is használták arra, hogy jobban lássák a halakat, a halászhajók és a bálnavadászok pedig halmájjal és bálnazsírral készültek a tajtékos tengerre.
A mai értelemben vett tudományos szempontból a 18. században foglalkoztak először a jelenséggel, az Egyesült Államok egyik alapító atyja, Benjamin Franklin érdeklődését keltette fel a jelenség, miután 1757-ben a gyakorlatban találkozott vele Angliába menet egy hajó fedélzetén. Franklin később Angliában többször demonstrálta, hogy viszonylag kevés olaj is teljesen simává varázsolhatja egy kisebb tó felületének jelentős részét, erről szóló levélváltásait pedig az első tudományos publikációként tartják számon a témában. Franklin azt is felismerte, hogy a kulcs az, hogy az olajrétegnek vékonynak kell lennie, ha túl sok az olaj, a dolog nem működik.
Akkoriban még azt gondolták, hogy az olaj simán csak lefojtja a hullámzást, az, hogy pontosan mi történik, csak később derült ki. Akkor is ez volt az uralkodó nézőpont, amikor az 1880-as években az amerikai Hidrográfiai Hivatal komolyabban elkezdett foglalkozni a témával, és sok tanulmány jelent meg a jelenségről. Többek közt ez az 1886-os is, melynek szerzője azt is megfigyelte, hogy nemcsak az olaj mennyisége számít, hanem a széljárás is. A folyamatot viszont egy másik tanulmány mutatta be a legjobban, amely azt taglalta, hogy a Martha Cobb nevű hajónak hogy sikerült megmentenie a Grecian nevű teherhajó legénységét.
A sztori röviden annyi, hogy a Grecian alaposan túlpakolva indult el, és mikor belekerült egy nagyobb viharba, elkezdett süllyedni. A Martha Cobb éppen a közelben hajózott, és sikerült is felvenniük velük a kapcsolatot, de először úgy tűnt, nem fogják tudni megmenteni őket a nagy hullámok miatt. A Grecian elkezdett petróleumot pumpálni a vízbe a rakományából, ami valamennyit segített ugyan, de a nagyobb bukóhullámokat nem csillapította a két hajó körül. Menet közben a Martha Cobb is próbálkozott az olajjal, ők öt gallon halolajat öntöttek a tengerbe, aminek már meglett az eredménye:
20 perc alatt teljesen eltűntek a nagyobb hullámok is, a Martha Cobb mentőcsónakját vízre lehetett bocsátani, a mentőakció pedig sikerrel zárult.
Mai tudásunkkal már meg lehet mondani, hogy mindez a halolajnak köszönhető, meg persze annak, hogy az a szélben sodródó hajók miatt még nagyobb felületen tudott elterülni. Az viszont ez alapján sem volt egyértelmű, hogy miért állítja meg a halolaj a tízméteres vagy annál is nagyobb hullámokat, ahogy arra a Martha Cobb sztoriját részletező Charles Cox is rámutatott, de a kutató később alkotott egy modellt, ami megmagyarázza ezt. Ebben központi szerepe van a vizet felkorbácsoló szélnek, ami öngerjesztő folyamatban generál egyre magasabb és durvább hullámokat.
Ez röviden összefoglalva úgy néz ki, hogy a szél miatt hullámok alakulnak ki, az egyenetlen vízfelület turbulenciát okoz a levegőben, ami még feljebb korbácsolja a hullámokat, a nagyobb hullámok még nagyobb turbulenciát okoznak, és így tovább. Az olajréteg azzal, hogy kiegyenlíti a víz felületét, csökkenti a turbulenciát a levegőben, így a szél hatása ezen a területen mérséklődik. Minél nagyobb területet borít be az olaj, annál látványosabb lesz a hatás, ahogy az a Martha Cobb esetében is látszott. Így már érthető, miért volt a második világháborúban, sőt még azután is alapkellék az olaj a mentőcsónakokban. Az amerikai parti őrség 1983-ban módosított ezen, amikor előírta a részlegesen vagy teljesen zárt mentőcsónakokat a hajóknak.
