2024. május 5. – 10:13
„Egy teljesen normális titkosszolgálat egy teljesen normális diktatúrában”
– ez volt a nem hivatalos jelmondata a legfőbb keletnémet állambiztonsági szervnek, a Stasinak, amit a dolgozói egymás közt csak Firmának, vagyis Cégnek hívtak. Azon a kézzel fogható abszurditáson lépjünk is túl, hogy az országot eközben Német Demokratikus Köztársaságnak nevezték el még 1949-ben, és a demokratikus jelző nagyon sokszor visszatérő toposz volt a hidegháborús közbeszédben.
Mivel legalább 2,4 millió német gondolta úgy (vannak források, amik szerint 2,6 millió), hogy jobb lesz nekik odaát, az imperialista Német Szövetségi Köztársaságban, a Stasit már 1957-ben minisztériumi rangra emelték, nem holmi csoportfőnökségként, vagy ügyosztályként látta el a feladatát, mint más, keleti blokkhoz tartozó országokban.
Az irányítását 1957-ben a Berlinben született Erich Mielke kapta meg, aki egészen 1989-ig vezette, és az ő esetében egyáltalán nem túlzás azt állítani: élet és halál ura volt. Mielke már a 30-as években kommunista nézeteket vallott, két rendőr meggyilkolásában is szerepet játszhatott, ezért a Szovjetunióba költözött, a Lenin Intézetben képezte tovább magát 1932 és 1935 között, ahonnan a második világháború után tért vissza.
„Mindent tudnunk kell” – ez volt a mottója a szervezetének, és a Berlini Fal 1961-es megépítésekor már 23 ezren dolgoztak a kezei alatt. A létszámot évről-évre folyamatosan duzzasztotta, amihez nyilván minden segítséget megkapott az állampárttól. 1989-ben már 90 ezren szolgálták az állambiztonságot, figyelték a lakosságot, olvasták a leveleiket, készítettek róluk fotókat, hanganyagot. Volt külön alkalmazott még arra is, hogy a felbontott leveleket kivasalják – a Stasi pedig a tartalom megismerése után a címzettnek továbbította a levelet. Ijesztő szám, hogy a Stasit a 90 ezres létszám mellett még 180 ezren segítették kívülről a 80-as években, köztük neves sportolók, művészek is kémkedtek, besúgtak.
A fal 1989-es leomlása után a keletnémetek nagyvárosokban a feldühödött tüntetők betörtek a Stasi épületeibe, Erfurttól Lipcséig szinte mindenhol. Berlinben 1990. január 15-én foglalták el az 29 épületből álló komplexumot – ebben még nincsenek benne a sportpályák –, és nem hagyták, hogy az iratokat megsemmisítsék.
Az egyesítés után jó sokáig nem tudtak mit kezdeni a berlini Stasi-főhadiszállással, végül 2010-ben határoztak arról, hogy múzeum legyen belőle. A harmadik emeletet, ahol Mielke kabinetje volt, és ahol emberek sorsáról döntött a rettegett miniszter, meghagyták az 1989-es állapotában. A fürdőszobájába nem lehet betekinteni sem, de a konyhája a világoskék csempével, és a tűzhellyel, a bútorokkal együtt érintetlen maradt. Ma már persze csak kuncognak rajta a turisták – amerikaiakkal, franciákkal és magyarokkal is találkoztam –, de itt annak idején súlyos döntésekre készült, miután békésen elszürcsölte a kávéját, vagy berakta a kis hűtőbe az otthonról hozott csülköt, és nekifogott a napi programnak.
Nem csak a konyha, hanem a pihenőszoba – kanapé, tévé fotelek –, és a tárgyaló is megmaradt eredeti állapotában, de még a titkárságát vezető Ursula Drasdo helyéhez sem nyúltak. Hozzá futottak be anno a fontos telefonok, ő szűrte meg, kivel akar azonnal beszélni a miniszter, és kit várakoztat meg. Drasdo férje volt egyébként Mielke testőre és sofőre is egyben, a pár közvetlen közelről szolgálta a főnököt. (Mielke jó tíz évvel élte túl az NDK-t, és 2000. május 21-én halt meg.)
Az U5-ös metró vonalán fekvő Magdalenen Strasséról a legkönnyebb megközelíteni a múzeumot, és már az nyomasztó, ahogy a 13 emeletes panelek között megbújik a főnökség, a kis bódékban pedig nyilván katonák látták el feladatukat annak idején. Egészen pontosan 62 tábornok vezényelte a titkos akciókat. A bizarr hangulatot oldja valamelyest, hogy a tárgyalók előtti titkárságokat büfévé alakították át, itt meg lehet inni egy kólát, sört, kávét.
A gépezet mindennapi működéséről gyorsan képet kaphatunk, ha látjuk, hogyan építettek kamerákat a Trabantok ajtajába, egy locsoló- vagy benzines kannába, de a nyakkendő és kabátgomb mögött is ott lapult egy ügynöknél egy miniatűr kamera, és a lehallgatott lakásokban is kifinomult technikát alkalmaztak. Hihetetlen szembesülni azzal, hogy merrefelé jártak az elhárítás tisztjei, ezt térképen is megörökítették.
Hogy a szervezet működését mennyire segítette elő, nem tudni, mindenesetre az irodákban Lenin-mellszobrokkal lehetett találkozni, vagy éppen egy plakáton a titkosszolgálatok apostolával, Sztálin bizalmasával, Dzerzsinszkijjel. A színes üvegekből, mozaikszerűen kirakott országcímer valamint az ezzel egybeolvadó Stasi címer feltétlenül elősegíthette a lankadó kommunista identitást.
Az NDK-ban még 1981-ben is volt politikai indíttatású kivégzés – a népi demokratikus bíróságokon 231 halálos ítélet született, ezek közül 52 politikai indíttatású –, a kiállítás ezekre nem tér ki, de egy punk előállítását és kihallgatását 1985-ből például precízen dokumentálták.
Mielke telefonja, páncélszekrénye is elrettentő látvány, és különösebben nem lágyult meg a szívünk akkor sem, amikor láthattuk, mivel kedveskedtek neki a környékbeli szocialista vezetők, ha baráti látogatásra, eszmecserére érkeztek a világbéke örve alatt. A magyar ajándékként érkezett Balatonboglári Muskotály a címkéje alapján a 70-es évekből való, szóval vagy nem szerette igazán a főnök, vagy jobb napokra tartogatta, de most is bontatlanul álldogál egy vitrinben, rácsos ablak mögött.