Amikor a Time magazin szerkesztősége 1999-ben összegyűjtötte a 20. század 100 legrosszabb dolgát, a listán a Milli Vanilli, a Titanic és a tizenegyesrúgások mellett a szitkomokban alkalmazott konzervnevetés is felbukkant.
A főleg vígjátékokban alkalmazott konzervnevetés már a feltalálása óta vita tárgyát képezi, főleg azért, mert a nézők alábecsülésének, manipulálásának hat, ha utólag sugallja egy műsor, hogy mikor hangzott el poén. A konzervnevetés elleni másik kritika pedig természetesen mindig is az volt, hogy ezzel a megoldással egy kevésbé vicces, nem olyan jól megírt műsor is szórakoztatónak tűnhet. Mintha utólag javítanák fel vele egy-egy vígjáték laposabb részeit.
A nemrég véget ért Félig üres írója és főszereplője, a kilencvenes években futó Seinfeld vezető írója, Larry David például ahol csak tudta, kerülte és fúrta az előre rögzített nevetések bevetését és az élő közönség alkalmazását. David szíve szerint teljesen elhagyta volna a közönséget az eleve sötétebb humorú, a korabeli szitkomokhoz képest ridegebb Seinfeld forgatásainál. Az NBC nyomására azonban maradtak a közönség előtt felvett jeleneteknél, és a nem közönség előtt felvett részeknél is alkalmaztak konzervnevetést. A kompromisszumos megoldás az lett a Seinfeldnél, hogy a nézők nélkül felvett jeleneteket is bejátszották utólag a stúdióban a forgatásra összegyűlt közönségnek, majd az itt elhangzó közönséghangokat használták aztán a vágásnál.
A konzervnevetés eredeti célja a feltálalásakor, még az ötvenes években az volt, hogy a készítők valahogy mederbe tereljék a helyszíni közönség kiszámíthatatlan reakcióit, és megkönnyítsék az akkor még újnak számító műfaj, a tévés vígjáték befogadását. Amerikában ekkoriban a rádióműsorokhoz hasonlóan a tévés produkciókat is élő közönség előtt rögzítették, de az alkotók nem mindig voltak elégedettek a nézők reakcióival. Emellett a közönség előtti forgatással a közösségi élmény megteremtése is céljuk volt az alkotóknak. A mozikkal ellentétben ezeket a műsorokat mindenki otthon nézte a családjával, ismerőseivel a tévén, a közönség bejátszott nevetése így a közösségi élmény illúzióját adta a kanapén tévézőknek.
Az egész problémakörre végül Charles Douglass hozta a leghatékonyabb megoldást a Laff Box nevű szerkezettel. Ezt a gépet olyan tökéletesre fejlesztették, hogy a kezelője orgonavirtuózként játszhatott rajta, és a vágószobában dönthetett arról, mikor milyen erősségű nevetésre van szüksége az adott jelenethez, vagy mennyire kell feljavítani mesterségesen a közönség halkabb reakcióit.
A Laff Box egészen a nyolcvanas évek végéig teljesen bevett megoldás maradt, és az ötvenes években rögzített nevetések még jó sokáig kiszolgálták a későbbi műsorokat. Chuck Palahniuk ragadta meg találóan a módszer abszurditását, amikor a 2002-ben megjelent könyvében, az Altatóban azt írta:
„A legtöbb nevetést, amit a tévéműsorokban alkalmaznak, az ötvenes évek elején rögzítették. Tehát azok az emberek, akiknek a nevetését a tévében hallod, már halottak.”
A módszer nemcsak az amerikai szórakoztatóiparban vált be, de a dél-amerikai műsoroknál még tovább is mentek egy lépéssel, és konkrétan utasításra nevető embereket, úgynevezett reiodereseket alkalmaztak a forgatásokon.
Az előre rögzített közönségreakciónak a kezdetektől megvoltak az ellenzői is, de az Atlanticnek nyilatkozó neurológus, Sophie Scott szerint hiába gondolhatták sokan, hogy felette állnak az ilyen típusú irányítottságnak, a legtöbb nézőnek egyszerűen segített a komédia értelmezésében a hallható közönségreakció. A csatornák is megpróbálkoztak időről-időre egy-egy konzervnevetés nélküli műsorral, de ezek a próbálkozások hamar elhaltak.
Jellemző a nyolcvanas–kilencvenes évek amerikai szórakoztatóiparára, hogy a később meghatározó íróvá váló Aaron Sorkinnak (Az elnök emberei, Híradósok) 1998-ban még rimánkodnia kellett az ABC vezetőinél azért, hogy első sorozata, az Esti meccsek epizódjaiban ne használjanak előre felvett nevetéseket. Végül a csatorna nem engedett Sorkinnak, de a sorozat második évadára már belátták, hogy a műsornak nincs szüksége az utólag bevágott hangokra.
Idővel azonban változni kezdtek a nézői szokások. Egy 1974-es kutatás még arra jutott, hogy a hozzáadott nevetéssel felvett sorozatokra jobban reagálnak a nézők, a kilencvenes években készített tanulmány viszont már arra a megállapításra jutott, hogy a Seinfeld és a hozzáadott nevetést nélkülöző Simpson család is ugyanolyan hatékony a nézőknél.
A nyolcvanas évekig kellett várni arra, hogy a konzervnevetést elhagyó műsorokban is bízzanak a producerek, vagy hogy olyan tudatosan használják az élő közönséget, mint a fent említett Seinfeld. De a domináns módszer továbbra is a vígjátékok utólagos feljavítása maradt.
Az igazi fordulatot aztán a brit komédiák térnyerése hozta el. A BBC-nél már a nyolcvanas években egyre több vígjátéksorozatnál elköszöntek a konzervnevetéstől, ahogy a kínos szituációkra, karakterekre építő humor is egyre népszerűbbé vált.
A brit, majd az amerikai Office berobbanása jelzi azt a pontot, amikor sokkal nagyobb szolgálatot tett egy-egy jelenetben a kínos csend a kuncogó nézők hangjánál.
Az áldokumentarista jelleggel felvett Office teljesen értelmét vesztette volna, ha az irodai jeleneteknél felnevetett volna bárki is a háttérben.
Ekkoriban terjedtek el azok a videók is, amelyekben a Seinfeld vagy a Jóbarátok jeleneteiről utólag leszedték a közönség nevetését. Ezek a videók szembesítették a sorozatok rajongóit azzal, hogy az emlékeikben nagyon vicces jelenetek inkább egy egzisztencialista dráma komolyságát idézik a nevetések nélkül, ahol a szereplők kínosan hosszan merednek egymásra vagy a semmibe, nyilván azoknál a pontoknál, ahol az élő közönség reakciója miatt várnak ki.
A Jóbarátok esetében csak nagyon ritka esetben nem közönség előtt vettek fel jeleneteket. Jellemzően csak cliffhangert tartalmazó részeknél vagy a nagyon titokban tartott utolsó évad epizódjainál használták az utólag az epizódra kevert nevetést, ezekben az esetekben nyilván egyes fordulatok kiszivárgásától tartottak az alkotók.
A Jóbarátok a kétezres évek messze legsikeresebb szitkomja volt, de ekkor már az említett, brit vonalat továbbfejlesztő sorozatok, a 30 Rock vagy Az ítélet: család (Arrested Development) is meghatározónak számítottak, a 2010-es évekre meg aztán végképp azok a szitkomok (Modern család, Parks and Recreation, Community, Brooklyn 99) kerültek többségbe, amelyek nem manipulálták felharsanó nevetéssel a nézőket. Kivétel persze akadt (Agymenők, Így jártam anyátokkal), de az Agymenők 2019-es befejezése már egy korszak lezárultát jelezte, még ha azóta a sorozat spinoffja, a Young Sheldon is népszerű lett.
A konzervnevetést ma már több sorozat, például a WandaVision vagy a Kevin Can Fuck Himself is inkább a nézőt szándékosan kizökkentő módszerként használja, ahol a szitkomok eszköztárát egészen új kontextusban, inkább ironikusan alkalmazzák már az írók.
A konzervnevetés azonban a jelek szerint elpusztíthatatlan, a CBS például nemrég rendelt meg egy új sorozatot, az Agymenők újabb spinoffját, amelyben szintén lesznek nevető hangok. A konzervnevetés fennmaradását ráadásul a nosztalgia is segíti, hiszen az utóbbi időben több olyan produkciót is bemutattak a streamingoldalak, amelyek a mára már elavultnak tűnő eszközt használják, elég csak a beszédes című Azok a 90-es éveket, az újraélesztett Frasiert vagy az Így jártam anyátokkal és az Agymenők spinoffokat említeni.
A szintén az Atlaticnek nyilatkozó médiakutató, Robert Thompson szerint a konzervnevetést alkalmazó műsorok leginkább Michelangelo freskóihoz hasonló szerepet töltenek be. Szerinte az emberekre ma is hatással vannak a freskók, miközben azzal is tisztában vannak, hogy ma már nem készítenek ilyeneket. A Seinfeld vagy a Jóbarátok a Sixtus-kápolnához hasonlóan rengeteg emberrel rezonál továbbra is, még úgy is, hogy az utólag hozzáadott nevetést már mindenki idejétmúlt eszköznek tartja.