2021. január 15. – 23:33
frissítve
Megjelent a WandaVision első két epizódja, a Disney első komolyabb próbálkozása azzal, hogy a moziból ismerős Marvel-karaktereket bevigyék a tévébe, pontosabban a saját streamingszolgáltatására. Az más kérdés, hogy jelmezes szuperhősök helyett fekete-fehér családi sitcomot kaptunk az ötvenes évekből egy android és egy boszorkány házasságáról. A WandaVision az egyik legeredetibb ötlet, amit a Marvel–Disney páros az utóbbi években kitalált.
(Arról korábban már írtunk a Telexen, hogy a Disney hogyan indítja be a streaminges műsorgyártását, és ez mit jelent a Marvel-univerzumra nézve, szóval akinek lövése sincs, mi az a WandaVision, az olvassa el ezt és ezt a cikkünket.)
A Disney rögtön két epizódot is megjelentetett pénteken, de egyik sem hosszabb fél óránál. Ez nem véletlen, ugyanis a WandaVision
alapvetően egy családi sitcomparódia az ötvenes évek Amerikájában, ahol egy fiatal pár kiköltözik a kertvárosba. Az más kérdés, hogy a fiatal pár egy android és egy boszorkány, akik arra sem emlékeznek, mikor házasodtak össze.
A Disney láthatóan hagyta, hogy Jac Schaeffer showrunner és Matt Shakman rendező szabadjára engedje a fantáziáját, és tényleg olyan sorozatot csináltak két Bosszúálló-karakterből, aminek ránézésre semmi köze a mozikban látható szuperhősködéshez. Olyannyira nem, hogy korhű módon fekete-fehér az első két epizód, a korra jellemző zenét és animációkat is csináltak hozzá, és még a képarány is úgy van beállítva, mint a régi tévéken. Még reklámot is forgattak külön az epizódokhoz, hogy a néző tényleg átérezze, amit lát, az az ötvenes évek.
Az egészben a legjobb, hogy láthatóan mindenki teljesen beleélte magát abba, hogy Disney-költségvetésből egy „egyszerű” sitcomot csinálnak, és a szereplők szinte sziporkáznak minden jelenetben. A Bosszúálló-filmekben Vízió és Skarlát Boszorkány csak sokadik mellékszereplők, és a rövid képernyőidejük alatt nem igazán derült ki, hogy mi értelme volt két ilyen szerepre leszerződtetni Paul Bettanyt és Elizabeth Olsent, az Olsen ikrek fiatalabb testvérét, ha alig használják őket bármire.
A WandaVision pont arra jó, hogy ez a két színész igazán kiteljesedjen. Matt Shakman tévés rendezőként (Trónok harca, Fargo, Felhőtlen Philadelphia, Mad Men, The Boys, Dr. House) hagyta, hogy minden színész túljátssza a karakterét, amitől olyan bárgyúan amerikai az egész műsor, de közben a humor nemcsak unalmas szóviccekből és helyzetkomikumból áll, hanem tele van apróbb marveles utalásokkal, a korra jellemző társadalmi viszonyok kifigurázásával, és még valamiféle thrillerhangulat is megjelenik itt-ott, amire később még kitérünk.
Olsen és Bettany elbűvölő párost alkotnak együtt, ahogy az emberek közé beilleszkedni próbáló android és a saját képességeivel és csak ismerkedő boszorkány próbálnak úgy tenni, mintha egy unalmas kisvárosi házaspár lennének. A sorozat őszintén vicces, kedves, és mind Olsen, mind Bettany annyira szórakoztatóak a szerepükben, hogy öröm nézni. A második epizódban van egy nagy jelenet, amiben ők ketten produkálják magukat a nagyközönség előtt, és ott Bettany kiköpött olyan, mint egy fiatal Hugh Laurie. Fontos még kiemelni Kathryn Hahnt, aki egy klasszikus „honnan is olyan ismerős?” típusú karakterszínész, és zseniálisan hozza a minden lében kanál szomszédasszony szerepét.
Viszont arra a sorozat is figyelmeztet többször, hogy ezzel az egésszel valami nincs rendben, valahogy nem klappol az, hogy az utolsó Bosszúállókban elhunyt Vízió és a valóságformáló képességekkel megáldott Skarlát Boszorkány az ötvenes években élik szürke, de inkább fekete-fehér hétköznapjaikat. Mindkét epizódban áttöri a negyedik falat a történet, vagyis az idilli családi vígjátékban megjelenik egy kép vagy hang, ami az egészet idézőjelbe teszi. Az első rész végén azt látjuk, hogy az egészet valaki csak a tévében nézi, a másodikban pedig a rádión keresztül szólítgatja valaki Wandát, mintha csak az álmából próbálnák felébreszteni. Azt lehet tudni – és a második rész is utal rá –, hogy a sorozat különböző korszakok sitcomjai között fog váltogatni, de az két rész után sem derült ki, hogy a WandaVision című műsor most a valóság, vagy sem, és ha nem, akkor mi is történik a háttérben igazán? És mi köze ennek az egésznek az eddig megjelent huszonhárom Marvel-filmhez?
Nagyon-nagyon ajánlom mindenkinek, hogy ha tudja, olyannal nézze meg a WandaVision első két részét, aki kifejezetten utálja a Marvel-filmeket, vagy egyszerűen csak unja a szuperhősös blockbustereket. Nem kell hozzá geeknek vagy Marvel-szakértőnek lenni, hogy bárki élvezze a sorozat régi és mégis frissnek ható humorát, csak azon kell hamar túllendülni, hogy nem egy átlagos amerikai házaspárt látunk, hanem egy boszorkányt és egy robotot, akik szerepeltek a Bosszúállókban. Aki viszont hozzám hasonlóan rajong minden apró Marvel-részletért, az egy csomó többszörösen átvitt értelmű poénnál, kikacsintásnál és el-elejtett mondatnál el tud mosolyodni, hogy na, ezt tuti csak azok értik, akik korábban mélyebben elmerültek a témában.
Miközben a Marvel-filmeket teljes joggal támadják azzal, hogy ugyanazt a formulát követi az összes, a WandaVision ennek a totális ellentéte. Biztos lesznek olyanok, akik felháborodnak, hogy ők repülő hősöket, harcot meg lobogó köpenyeket akartak látni, de azok nézzék meg a huszonhárom filmből bármelyiket, ez végre valami teljesen másról, és legfőképpen másként szól.
Éppen ezért biztosan nem is szól akkorát, mint a Mandalorian, de ettől még kifejezetten ígéretes, hogy az évtizedek óta mindig csak a biztosra játszó Disney végre belátta, hogy lehet ugyanazokkal az akciófigurákkal mást is játszani, mint háborúsat.