Ivan Pavlov munkásságát leginkább a „Pavlov kutyája” néven elhíresült kísérleteiből ismerjük, amelyek viszonylag ártalmatlannak és állatbarátnak tűnnek: a történet úgy szól, hogy az orosz tudós kikísérletezte, hogy ha minden etetés előtt csengőszót hall a kísérlethez használt kutya, egy idő után már a csengőszóra beindul az állat nyáltermelése. Mindez a feltételes reflexre bizonyíték. Csakhogy Pavlov a Nobel-díját nem ezért, hanem korábbi kísérleteiért kapta, amelyek között volt néhány etikailag erősen megkérdőjelezhető is.
Már ez az elmélet sem állja meg a helyét egyébként: Pavlov kutyái nem csengőszóra, hanem a tudósok fehér laboratóriumi köpenyének látványára kezdtek el nyáladzani, ezt kötötték össze azzal, hogy hamarosan ételt fognak kapni. Daniel Todes Ivan Pavlov: A Russian Life in Science című életrajza szerint Pavlov arra tanította a kutyáit, hogy mindenféle ingerre (metronómot, villát, berregőt, áramütést alkalmazott leggyakrabban) nyáladzani kezdjenek, de a csengő nem volt közöttük. Nemcsak hanghatást és áramot, hanem egyéb érzékszervi ingereket is kipróbált, például hőt, alakzatokat, fényvillanásokat, illetve érintést is. A félreértés valószínűleg az orosz zvonok (berregő) szó félrefordítása miatt történt, vagy tévesen Vlagyimir Behtyerev és John Watson kísérleteivel kötik össze, akik valóban használtak csengőt.
Pavlovot kezdetben az étkezésnek a hasnyálmirigyre, gyomorra és nyálkiválasztásra gyakorolt hatása érdekelte, nem pedig az a kísérlet, amellyel örökre ismertté vált. Abban az időben a szervek működésével kapcsolatos kutatások többsége a holttestek boncolásával folyt, Pavlov viszont úgy gondolta, hogy sokkal többet tudhat meg élő állatok kutatásával. Ennek érdekében eltávolította a laboratóriumában használt kutyák nyelőcsövét, és lyukakat vágott a torkukba. Amikor a kutyák ettek, az ételek egyszerűen kiestek a lyukakon, és nem jutottak el a gyomorba. Pavlov az emésztőrendszer további pontjain is helyezett el sipolyokat, amelyekbe szintén csöveket rögzített, ez lehetővé tette, hogy a gyomornedvet tetszés szerint összegyűjtse, mérje és tanulmányozza.
Nem nehéz kitalálni, hogy mindez mennyire volt kellemes a kísérleti állatoknak. Ahhoz, hogy az állatokat életben tartsák, mesterségesen helyezték el az ételeket később a gyomrukban. Persze még így sem éltek túl sokáig – az egyik szívósabb állat például tíz napig bírta, de a legtöbben néhány nap után elpusztultak.
Pavlov a gyomornedvet nem dobta ki a kísérletek után, hanem felhasználta: abban az időben a benne található pepszin fehérjebontó enzim az emésztési problémák kedvelt kezelőszere volt, nemcsak Oroszországban, de Németországban és Franciaországban is. Mindenféle fogyasztási cikkbe keverték az üdítőktől kezdve a rágógumikig. Mivel nem voltak benne élelmiszer-részecskék és egyéb szennyeződések, Pavlov pepszinje jobb minőségű volt, mint bármi az akkori piacon, így egy kis mellékesre tehetett szert abból, hogy eladta a kutyákból kinyert enzimet.
Egy jó napon egy éhes kutya ezer köbcentiméter emésztőnedvet is tud produkálni, vagyis körülbelül egy litert. Todes leírása szerint egész „gyomorlégyárat” alakítottak ki Pavlov laborjában, ahol egyszerre „öt nagy testű, hatvan-hetven font súlyú fiatal kutya, akiket nagy étvágyuk alapján választottak ki, egy hosszú asztalon állt, közvetlenül a fejük fölött a fa keresztgerendával. Mindegyikük nyelőcsövét kivezették és fisztulával szerelték fel, amelyből egy cső vezetett egy gyűjtőedénybe. A kutyák egy rövid faállvány felé fordultak, amelyen egy nagy tál darált hús állt”. Ahogy az állatok nyáladzottak, az emésztőnedveiket kivezették, majd eladták. 1904-re a vállalkozás évente több mint háromezer liternyi gyomornedvet árusított, a haszon hozzávetőleg hetven százalékkal növelte a laboratórium költségvetését. A jelenség látszólag azt is demonstrálta, hogy egy kísérleti laboratóriumban létrehozott termék hasznos lehet az orvosoknak a gyakorlatban is.
Két évtizedig Pavlov és kollégái kísérletek százait végezték el kutyákon, hogy felderítsék az emésztőrendszer szervei közötti bonyolult kémiai és idegi kapcsolatokat. Pavlov 1904-ben ezért kapott fiziológiai és orvosi Nobel-díjat, nem pedig híresebb viselkedéskísérleteiért. Ennek ellenére Pavlov emésztési kutatásának aprólékos megközelítése volt az, ami közvetlenül a legnagyobb felfedezéshez vezette.
Írásaiban Pavlov azt is nyíltan elismerte, hogy a kísérleteiben részt vevő kutyák mindegyikének megvan a maga egyedi személyisége, különböző és kiszámíthatatlan módon reagálnak a kondicionálásra. Sok esetben a kutyák nem is reagáltak az ingerekre, egyszerűen elaludtak, míg más esetekben az önkéntelen válaszreakciók idővel maguktól elmúltak.
Kísérletezett azzal is, hogy a kialakult önkéntelen viselkedéseket negatív megerősítéssel ki lehet oltani: egy megint csak nem túl etikus kísérletsorozat során elektromos áramot vezetett a kutyák különböző testrészeibe, miközben ettek. Egyes testrészek további nyáladzást váltottak ki, mások hatására zavarttá és agresszívvé váltak. „Az eddig csendes kutya vicsorogni kezdett a helyén, folyamatosan tekergőzött, és átharapta az állat szobáját a megfigyelő szobájával összekötő csöveket” – írta.
Pavlov egereket evő macskákkal is kísérletezett: a sokkot átélő macska kiköpte az ételt, és később megijedt és mozdulatlanná vált az egér puszta látványától. Az ilyen indukált neurózisokat nagyrészt állandónak találták, hónapokig vagy akár évekig is eltartottak. Egy másik kísérletben Pavlov a kutyák agykérgét is eltávolította, hogy tisztán reflexív lényekké alakítsa őket. Bár az állatoknál továbbra is megmaradtak a feltétel nélküli reflexek, képtelenek voltak tanulni vagy akár egyszerű döntéseket hozni, még az útjukba állított akadályt sem tudták kikerülni.
Persze tagadhatatlan, hogy Pavlov kísérletei előrelendítették az orvostudományt, de etikusnak semmiképp nem mondhatók.
(Források: New Scientist, IFL Science, Oxford University Press Blog, Today I Found Out, The New Yorker)