2023. július 1. – 17:33
Magyarországról nézve sokaknak viszonylag idegen sport a baseball, a legkönnyebb talán onnan közelíteni, hogy az öklömnyi fehér bőrlabdát dobáló, illetve azt hatalmas fahusángokkal ütögető játékosok iszonyatos pénzen osztoznak – a valaha megkötött legnagyobb 20 sportszerződés közül 15-öt baseballozó írt alá, és még a 20. helyen található szerződés is 275 millió dollárra szólt.
Az amerikai profi baseballbajnokság (MLB) életében (még egy darabig) minden évben jeles napnak számító július 1-je is a pénzhez kötődik: ezt a napot Bobby Bonilla-napként emlegetik. De mi az a hőstett, amellyel Bonilla kiérdemelte ezt? Kicsit sarkítva annyit tett, hogy karrierje vége felé rémesen összeveszett a csapatával, magára haragította a szurkolókat, elzavarták, ő pedig vastagon megszedte magát ezen. Így valószínűleg még nem áll össze a történet, szóval kezdjük az elején!
A sztár, akit elüldöztek
Bobby Bonilla a nyolcvanas évek végének és a kilencvenes évek elejének egyik meghatározó baseballozója volt, nagyban hatalmas ütőerejének köszönhetően háromszor is a legjobb támadójátékosnak választották posztján, hatszor került be az All-Star-csapatba, később, 1997-ben pedig bajnok is lett a Florida Marlins csapatával.
Amikor 1991-ben lejárt a szerződése a Pittsburgh Piratesnél, az egyik legkeresettebb szabadon igazolható játékos volt a piacon, sorra érkeztek a jobbnál jobb ajánlatok, Bonilla pedig végül a mesébe illő, öt évre szóló 29 millió dolláros ajánlatot fogadta el, ennek köszönhetően a bronxi születésű sztár hazatérhetett New Yorkba a Metshez. Ezzel a 29 milliós szerződéssel akkor a legjobban fizetett baseballozó lett (ma már 426,5 millió dollárnál van a baseballcsúcs).
New York viszont mindig is kemény terep volt a sportolóknak, a Mets-szurkolókat pedig nem hatotta meg a szupersztár hazatérése, két héttel a szezon kezdete után máris elkezdték kifütyülni a formán kívül kezdő Bonillát, aki a borzalmas teljesítményét hajmeresztő nyilatkozatokkal tetézte. Egyszer például azt mondta, hogy ő nem a szurkolóknak, hanem a New York Mets sportklubnak játszik, ami az egymást ide-oda idéző napilapok között annyira eltorzult, hogy volt, ahol már azt írták, egyáltalán nem kedveli a csapat szurkolóit. Ezen felbőszülve Bonilla a médiának is nekiment, mondván, ha úgyis eltorzítják a szavait, minek nyilatkozzon bármit is.
Bonilla viszonya lényegében mindenkivel gyors tempóban romlott, az április eleji szezonkezdet után május végén már ott tartott, hogy füldugót hordott a hazai meccseken, hogy ne hallja a felé irányuló füttykoncertet. Nem kis felzúdulást okozott a szurkolók körében és a médiában is, amikor ezt kiszúrták a tévékamerák. Az sem szerzett neki jó pontokat, amikor egyszer meccs közben telefonált fel a sajtólelátóra, hogy kiderítse, ki rontott el valamit a hivatalos statisztikákban az ő kárára.
A folyamatos kritikák mellett kisebb áldás volt neki, hogy egy vállsérülés miatt a vártnál korábban véget ért az 1992-es idénye. Tiszta lappal vághatott neki a következő szezonnak, ami a pályán sikerült is, de azon kívül megmaradtak a balhéi: volt, hogy újságírókat fenyegetett meg nyilvánosan, máskor az edzőire akadt ki. A formajavulás lassanként ugyan, de manifesztálódott, 1995 júliusára már a statisztika szerint is a Mets legjobbja volt. A szurkolók azonban nem felejtettek: nem egyszer előfordult, hogy valaki a pályára rohanva szembesítse Bonillát azzal, hogy mennyi pénzért is kellene megdolgoznia.
A csapat Bonilla feltámadása ellenére mélyrepülésben volt, úgyhogy muszáj volt a szezon közben megválniuk a legjobbjuktól – a New York-i sportlapok nem meglepő módon nem a javuló mutatókat siratták, hanem a botrányaival búcsúztatták. Úgy festett viszont, hogy a csapatváltással végre béke lesz. Bonilla a Metstől való elcserélése után három csapatban is megfordult, Floridában nyert egy bajnoki címet, így amikor 1999-re a Metsnek újfent nagy ütőerejű játékosokra volt szüksége, adtak egy második esélyt Bonillának.
Ekkor viszont már sokkal szerényebb feltételekkel: két év alatt 11,8 millió dollár volt a fizetése. (Első ránézésre ez nagyjából ugyanannyi éves lebontásban, mint amennyiért 1992-ben aláírt a Metshez, de időközben kilőttek a fizetések a baseballozók között, az 5,9 milliós éves fizetésével Bonilla már „csak” az 54. legjobban fizetett játékos volt azután, hogy pár éve hasonló pénzzel még rekorder volt.) Csakhogy két korai sérülés miatt minden korábbinál gyengébben kezdődött a szezonja, a cseréi viszont elkapták a fonalat, így a felépülése után is alig akarták visszarakni a csapatba. Olyannyira, hogy a Mets meg is próbálta elpasszolni, csakhogy senkinek sem kellett az öregedő, ekkor már 36 éves, de azért nem aprópénzt kereső játékos.
Amikor Bonilla megtudta, hogy feleslegként tekintenek rá, új fejezet nyílt a Bonilla vs. Mets-háborúban: korábban a média és a szurkolók ellen kelt ki, ezúttal viszont saját csapatának üzent hadat. Csakhogy a vezető Bobby Valentine-ban emberére akadt, ő egyáltalán nem tűrte, hogy egy játékos diktáljon, például hogy egy nem létező sérülésre hivatkozva megtagadja a játékot, amikor szükség lenne rá. A helyzet tarthatatlanná vált, csakhogy a csapat nem tudott megszabadulni az elég sokat kereső játékosától, Bonilla pedig elhintette a sajtónak, hogy ha olyan csapathoz cserélnék, ahova ő nem akar menni, majd bedobja, hogy komoly csuklóműtét vár rá, hogy elriasszon minden kérőt.
A szezon végéig volt még pár csörte a felek között, a legjellemzőbb mozzanat talán az volt, amikor a World Seriesbe, vagyis döntőbe jutást jelentő főcsoportdöntő hatodik, végül mindent eldöntő meccsén Bonilla az öltözőben kártyázgatott egy csapattársával, már a kispadra sem ült le.
A nagy feloldás – és a háttérben megbúvó Madoff-szál
A helyzet nem simán elmérgesedett, szinte már gennyes volt, így a Metsnek nem maradt más választása: meg kellett szabadulnia a csapatot megmételyező tényezőtől, vagyis Bonillától. Ehhez viszont ki kellett rúgniuk, ami azt is jelentette, hogy ki kellett fizetniük a szerződéséből fennmaradó további 5,9 millió dollárt.
Szokatlan módon egyik fél sem ragaszkodott hozzá, hogy ezt az összeget azonnal átutalják a játékos számlájára. Bonilla és az ügynöke tudták, hogy jobban járnak, ha későbbre tolva, halasztva kapják meg, a Metsnél pedig bíztak benne, hogy nagyot kaszálnak egy befektetésükön, akkor pedig mindegy lesz, hogy kamatostul kell kifizetniük Bonillát. Csakhogy ezt a befektetést az egyfajta piramisjátékot szervező, azzal óriási kárt okozó és végül maga is hatalmasat bukó Bernie Madoffon keresztül intézték, így a várt nagy (12-15 százalékos hozamot ígérő) kaszálás is elmaradt a Metsnek.
A terv viszont nem változott: az 5,9 millió dollárt nem 2000 januárjában, hanem egy tízéves halasztás után, 2011-től kezdve, 25 részletben kapja meg Bonilla. Persze inflációstul, mindenestül – a Mets ebben még gavallér is volt, ugyanis jóval az infláció fölötti, évi 8 százalékos emelésben állapodtak meg. Így jött ki, hogy végül 2011-től kezdve 2035-ig minden év július 1-jén a kamatokkal kapott 29,8 millió dollár huszonötöde, azaz 1,19 millió dollár (egészen pontosan 1 119 248,2) üti Bonilla markát attól a csapattól, amelyet már lassan 25 éve elhagyott.
(A pontos matek úgy jön ki, hogy a Bonillának ígért eredeti 5,9 millió dollár évente 8 százalékot kamatozott 2000–2010 között, majd 2011-től ebből kezdték kifizetni neki az évi 1,19 milliót úgy, hogy a fennmaradó összeg a 2035-ös lejáratig tovább kamatozik. Akit nagyon érdekelnek az ilyen számok, itt böngészheti a hivatalos szerződéskiegészítés táblázatait.)
A most 60 éves Bonilla 2001 óta már nem is aktív, de még így is elég jól keres – a Metsnél jelenleg 8 játékos is kevesebbet kap, mint a rég nyugdíjba vonult sztár, aki még 72 évesen is kapja majd a csekket a postaládába.
Nem is olyan ritka eset
A hasonló, eltolt szerződések egyébként nem annyira ritkák az amerikai sportokban, olyannyira, hogy Bonilla saját maga is rendelkezik még egy ilyennel: a Baltimore Orioles 2004–2029 között évi félmillió dollárt fizet neki a korábbi szerződése miatt.
De vannak nála is nagyobb menők: a 2020-ban visszavonult baseballozó, Chris Davis 2023–2032 között évi 3,5 millió dollárt kap a Baltimore Oriolestól, 2033–2037 között pedig 1,4 milliót – így zárják le az eredetileg aláírt, hét évre szóló, 161 milliós megállapodást. Jól látszik, hogy az Orioles szereti eladósítani a jövőjét, csak 2023-ban 16,3 millió dollárt fizetnek már visszavonult játékosoknak, ami azért még a baseballban is jelentős összeg.
Források: ESPN | Secret Base