Biztosan hallották már a mondást: „Nézett, mint gyújtogató a nedves szalmára.” Ezen felbuzdulva és a morbiditást fokozva, akár faraghatnánk egy olyan, nem túl eredeti bölcsességet is, hogy bámult, mint a piromániás La Pazban.
Az égéshez ugyanis elengedhetetlen az oxigén, amelyből arrafelé nem sok van.
A levegő a tengerszint környékén 20,93 százalékban tartalmaz oxigént. Ahogy haladunk felfelé, úgy ritkul. A Kékesen, ezer méter körüli magasságban is már csak 18,5, kétezer méteren már csak 16 százalék. Négyezer méter magasan már csak 12 százalék a levegő oxigéntartalma, vagyis körülbelül a felére csökkent, mindez megnehezíti a láng meggyújtását és a terjedését is.
La Paz neve hallatán, ha kutatunk egy kicsit a memóriánkban, azonnal eszünkbe juthat az általános iskolai tanítás: a világ legmagasabban fekvő fővárosa. Az Andok hegyvonulatai között meghúzódó városban (nevének a jelentése: béke) tényleg nem könnyű tüzet gyújtani, mert a legalacsonyabb része is mintegy 3600 méter magasan fekszik, és már az egyszerű grillpartinál is meg kell szenvednie a házigazdának, ha steaket vagy kolbászt akar a kertben elkészíteni. Erről egyébként több helyi be is számolt, milyen technikákra van szükség. A gyufa még meg is gyullad, de nem olyan lánggal ég, mint az átlagos területeken, és el is alszik.
Egy korabeli magyar tudósítás szerint a hatvanas évekig nem volt tűzoltóság a városban, mert ha véletlenül kigyulladt egy faház, a tűz nem terjedt tovább, és legrosszabb esetben is néhány vödör vízzel kezelni lehetett a helyzetet. 1971-ben három tűzoltóautója volt a spanyol hódítók által egy ősi település helyén 1548-ban alapított városnak.
Egy átlagos utazó már Mexikóvárosban is szenved a magasságtól, pedig a város csak 2240 méterrel van a tengerszint felett. Már ilyenkor előfordul hányinger, émelygés, fejfájás, szédülés, rosszabb esetben légszomj. La Paz ennél még 1200 méterrel magasabban fekszik, az ide érkezőknek egy nap általában nem elég ahhoz, hogy hozzászokjanak a körülményekhez, két vagy három nap akklimatizációra van szükségük.
Nagyon sokszor hallhattuk már az ide érkező fociválogatottaktól, hogy negyedóra után már kapkodnak a levegő után, ólmosan mozognak a lábak, és a helyiek valahogy gyorsabbak lesznek a második félidőben. Ezzel együtt is csupán háromszor jutottak el a világbajnokságra: 1930-ban, 1950-ben és legutóbb 1994-ben. Az 1978-as argentínai vb előtt épp a magyar válogatott ütötte el őket a kijutástól, Baróti Lajos csapata a hazai 6–0 után idegenben is nyerni tudott 3–2-re az interkontinentális selejtezőn.
La Paz reptere 4100 méter magasan van, landoláskor gyakran előfordul, hogy a nyomáskülönbség miatt az oxigénmaszkok kiesnek a helyükről. A reptéren már a hatvanas években kialakítottak oxigénbárokat, hogy megkönnyítsék az alkalmazkodást a speciális viszonyokhoz. Az odautazók a reptérről a városig ereszkednek, a központig nagyjából ötszáz métert.
Ebben a városban sajátosság, hogy az alsóbb területeket vették célba a jómódúak, míg a szegényebbek a hegyoldalakba építették a lakásaikat, ahol már ritkább a levegő és nehezebb a légzés. A város a jelenlegi arculatát egyébként Bartos György munkájának köszönhetően nyerte el, sok, a hegyekre vezető szerpentint ő tervezett meg.
Ha már mondásokkal kezdtük, fejezzük is be azzal: a sajátos körülmények ellenére azt azért semmiképp sem állíthatjuk, hogy „munka nélküli, mint a La Paz-i tűzoltó”. A YouTube-on is megörökítették, hogy egy irodaház 13. emeletén milyen hatalmas lángok csaptak fel, és hogyan égett le a tetőszerkezet 2022 júliusában, az ottani télben.