Az Észkombájn rendszeres olvasói rengeteg különleges, állati érdekességről tanulhattak a rovat első két éve alatt. Nemrég írtunk a boszorkányságért kivégzett kakasról, a napelemes repülők kitartásával bíró kis godáról, és New Jersey ördögének mítoszáról.
Nem csak az olvasók, mi is nagyon szeretjük ezeket a sztorikat. Néha azonban meg kell állnunk egy percre, mielőtt nekiesnénk egy cikknek, mert az előttünk álló téma túl szépnek tűnik ahhoz, hogy igaz legyen. Ilyenkor inkább kicsit többet kutatunk, csak hogy biztosra menjünk.
Ilyen például Laura sztorija. A történet tele van remek alapanyagokkal, amelyekből nagyon érdekes ismeretterjesztő cikk állhat össze: szex, (kábé) emberrablás, nácik, amerikai katonák, őrjöngő tömegek, az SS, megvesztegetés, és legalább egy elefánt. Hosszú kutatómunkával jártunk utána, hogy vajon mi lehet igaz a különös történetből.
Mint a történelemtanulmányaink során megtanultuk, a második világháború után Németország erős, 180 fokos ideológiai fordulatot vett, és keményen lecsaptak a náci eszmék népszerűsítésére, a tiltott önkényuralmi jelképek mutogatására. Közvetlenül a háború után bevezették, hogy akár három év börtönbüntetés is járhat annak, aki megszegi a szabályt.
Egy dél-amerikai hölgy, Laura, azonban szembement a tiltással. Lauráról három dolgot érdemes tudni:
- mindenkit Heil Hitlerrel köszöntött;
- a háború után a müncheni állatkertben élt;
- egy papagáj volt.
Legalábbis elvileg. A Weird Universe cikke szerint az állatkert 120 márkáért vette meg a madarat 1949-ben, ami nagy kiadásnak számított ugyan, viszont elméletben megérte, hiszen akkoriban nem sok német állatkert büszkélkedhetett saját papagájjal. A papagáj eredetéről nem sokat tudunk, csak annyit, hogy egy hamburgi férfitól vehették. Az egészen biztos, hogy nem egy kék norvég volt.
A Montreal Star 1949. január 29-i cikke szerint az állat az első két hétben szűkszavú volt; hangokat adott ki ugyan, de nem beszélt, ami miatt a gondozója, Joachim Herzner attól tartott, hogy nem váltja majd be a hozzá fűzött reményeket. Ugyanerről számolt be a magyar Világosság is. A második hét közepén aztán félreérthetetlen jelét adta, hogy igenis tud beszélni:
elkezdte azt kiabálni, hogy „heil Hitler”.
Ezzel köszöntött mindenkit, aki a ketrece felé járt, beleértve a Németországban többek között denácifikációs céllal állomásozó amerikai katonákat, akiknél nem aratott osztatlan sikert. Nem találtunk másik korabeli cikket, amiben ezt megemlítették volna, de a Star szerint Laura két „heil Hitler” közé be-beszúrt egy „jó reggelt” vagy „jó napot” köszöntést is – persze németül.
Herznernek mindez nagy gondot okozott: egyrészt politikai nézetei szöges ellentétben álltak a papagájéival, másrészt viszont tényleg nagyon ritka volt akkoriban, hogy német állatkertben papagáj lakjon. Arról nem is beszélve, hogy 120 márka az 120 márka, nem akarta, hogy kidobott pénz legyen. Egyébként nem is tűnt annak, mert a müncheniek elvileg jót mulattak a szélsőjobbos papagájon, az állatkert mindennap tele volt. Sokan persze csak azért mentek, hogy meghallgathassák a Führer leghangosabb rajongóját.
Herzner szerint egyébként Laura politikai nézetei mögött a neveltetése állhatott: mivel nagyjából kétéves lehetett, nem élt a világháború alatt, így feltehetően egy lelkes náci taníthatta be neki kedvenc mondatát. Szakértők arra számítottak, hogy a denácifikáció nagyjából két évet vehet igénybe.
A kutatás során többször elakadtunk, de a legnagyobb segítség egy egészen váratlan forrásból, az SS-től érkezett. Persze nem a szintén müncheni kötődésű Schutzstaffelről van szó, hanem az elsősorban az amerikai hadsereg számára készülő – ám független – újságtól, a Stars and Stripestól (S&S). A lap ügyfélszolgálata a Gmailben SS Informationként szerepel. A Lauráról szóló legtöbb cikket megjelentető amerikai lap már nem létezik, de az S&S igen, így fel tudtuk őket keresni, hogy meggyőződjünk róla, tényleg létezett a papagáj. Roppant segítőkészek voltak, és több korabeli újságkivágással is segítették a kutatást.
Ezekből kiderült hogy rengetegen foglalkoztak a papagájjal, többek között a Rhine-Main légitámaszponton állomásozó 800 amerikai haditengerész, valamint német tudósok és egy brit alezredes is.
A frankfurti állatkert igazgatója, dr. Bernhard Grzimek (akit a náci uralom alatt zsidók megsegítése miatt vegzáltak, utána pedig meggyanúsították, hogy ő is náci volt, hogy később teljesen felmentsék) az állatpszichológia szakértője volt, és ő úgy látta, hogy Laura teljes denácifikációja lehetetlen. Legfeljebb részleges megoldást látott esélyesnek, de szerinte ahhoz is teljes izolációra és redoktrinációra lenne szükség. Emellett attól tartott, hogy a papagájon könnyen újra eluralkodna a náci ideológia, amint valaki elsüt egy „heil Hitlert” a hallótávolságán belül. Nem is volt hajlandó magára vállalni Laura átnevelésének feladatát.
Egy ponton felmerült, hogy a madár a brit felügyelet alatt álló Aachenen áthaladva juthatott korábbi, hamburgi gazdájához, így a város katonai vezetője, G. Parrot alezredes (igen, parrot, mint papagáj; én mondtam, hogy ez a történet zseniális) azonnali vizsgálatot rendelt el. Arra jutottak, hogy Laura a szovjet zónából érkező menekültekkel juthatott a brit területre. Parrot úgy látta, hogy a denácifikáció „rémisztően nehéz” lenne, ugyanakkor megjegyezte, hogy nem szakértő. Úgy tűnik, hogy a nomen mégsem est omen.
Az S&S cikke szerint az amerikai hadsereg európai parancsnokságának katonai rendészei kijelentették, hogy ha a madár egyszer elszabadul, azonnal letartóztatják és kemény kihallgatásnak vetik alá. A denácifikáción dolgozó hatóságok is megvizsgálták az esetet, és arra jutottak, hogy nincs olyan törvény, amely a Hitlerért rajongó papagájokról szólna.
A gondozó, Herzner szerette volna ezt elkerülni, ezért mindent megtett, hogy kizökkentse Laurát. Az első – talán nem meglepő módon teljesen sikertelen – gyógymódja az volt, hogy bármikor Laura elsütötte kedvenc mondatát, Herzner az arcába röhögött. Miután ez nem működött, bevetette a nehéztüzérséget: szexet Maxot, egy hím papagájt. Ez egy ideig úgy tűnt, hogy működik, mert nem sokkal az első kezelések után kiderült, hogy Laura megkedvelte Maxot. Ha valaki elvitte a közeléből a hím papagájt, Laura azt rikoltozta, hogy „Hol a Maxom?”, és amint újra elé került, megkönnyebbülten azt kiáltotta, hogy „Itt a te Laurád!”.
1949. február 1-jén aztán megtörtént a baj: Laura eltűnt a ketrecéből. Mindez az éj leple alatt történt, az állatkert hivatalos álláspontja az volt, hogy elrabolták. Rengetegen követték a papagájról szóló cikkeket, ezért talán nem csoda, hogy a philadelphiai Latin Casino három showgirlje felajánlotta, hogy ingyen és bérmentve küldenek egy amerikai papagájt Laura pótlására. A piros-fehér-kék vérű madár egy szép, amerikai nevet kapott: Schnozollának hívták, és csak annyit tudott mondani, hogy „Mindig amerikait vegyél!”, valamint egy közfelháborodást keltő dal refrénjét (a szöveget itt találja) ismételgette. Otto Braun, az állatkert igazgatója nagyon örült a madárnak, egy német cikk írója pedig remek humoristának nevezte.
Két héttel később Laura is megkerült. Február közepén az állatkert elefántkifutója előtt, egy cipősdobozban találták meg, szerencsére tolla szála sem görbült. A dobozban egy üzenetet is találtak:
„Mindenki ismeri a madarukat – itt is van”
– állt a cetlin. Ez csak az én elméletem, de szerintem az történhetett, hogy mivel nehéz volt papagájhoz jutni Németországban, valaki úgy gondolta, hogy jó ötlet lenne ellopni és eladni Laurát. Viszont mivel hetek óta világszerte cikkeztek róla az újságok (gyakran fényképpel), minden potenciális vevő azonnal felismerte – már ha a „heil Hitler” nem volt elég taszító. A botcsinálta tolvaj ezután adhatta vissza az állatkertnek.
És ha már az elefántnál járunk: ő is náci volt. Igen, én is meglepődtem, amikor megtudtam, de több újság is arról számolt be, hogy Steffi, az elefánt egy bemutatón minden alkalommal, amikor valaki bekiabálta, hogy „heil Hitler”, megemelte az ormányát. A részletek viszont itt sem stimmelnek teljesen, elefántos adatbázisokban ugyanis csak egy, a müncheni állatkertben élt Steffiről találtunk említést, az az elefánt viszont csak 1966-ban született.
Szintén homályosak a részletek arról, hogy mi lett Laurával, Maxszal és Schnozzolával. Mivel arról nem született cikk, hogy bíróságon elítélték volna, feltételezhető, hogy vagy sikeres volt a denácifikáció, vagy az állatkert egyszerűen feladta a dolgot. Az biztos, hogy sem az állatkert, sem a városi levéltár, sem a helytörténész, akivel beszéltünk, nem nyilatkozott szívesen a témában. Utóbbi, dr. Andreas Heusler annyit tudott biztosra megerősíteni, hogy városi legendaként valóban ismert Münchenben Laura sztorija, de olyan régen volt, és pont egy olyan, dokumentáció szempontjából nehézkes időszakban, hogy igazságtartalmát nem erősítheti meg 100 százalékosan.
