Fidel Castro gigantikus fagylaltozója és a kubai tejipari álom

Kubáról elsőre valószínűleg mindenkinek a kubai rum, a kubai szivarok, a máig népszerű Che Guevara-pólók és a veterán autók jutnak eszébe, esetleg Fidel Castro, aki forradalmárból lett kommunista diktátor, és akinek ideológiáján a Szovjetunió összeomlása utáni különleges időszak nehézségei sem változtattak. Castro Kubájából egy rakás bizarr sztori maradt fenn: ilyen a soha el nem készült atomerőmű, az önmagukat HIV-vel megfertőző kubai punkok, a kubaiak által államosított rumüzlete miatt bombázásra készülő Bacardi-főnök vagy a kommunista vezér hatalmát Jézus második eljövetelével megdönteni próbáló CIA. Ez volt a Mongúz-hadművelet, amit Kennedy kaszált el a kubai rakétaválság után, de

természetesen nem ez volt a CIA egyetlen próbálkozása arra, hogy megdöntse az ország rezsimjét.

Egyszer például Castro tejturmixát próbálták megmérgezni, és mint később kiderült, ekkor kerültek legközelebb a sikerhez. Ami amúgy érthető is, mert Castro megszállottan rajongott a fagylaltért, akárcsak a hatalomátvétele után főhadiszállásául szolgáló Habana Libre Hotel csokis tejturmixaiért. Miután az Egyesült Államok 1962-ben a tejtermékek exportjára is vonatkozó embargót vezetett be Kuba ellen, Castro turbófokozatba kapcsolta a ország tejiparának felvirágoztatására tett kísérleteket, amiben volt minden a rekorder tehenet eredményező, de összességében sikertelen tenyészprogramtól a máig létező, Coppelia nevű havannai fagylaltozóig.

Felvirágoztatni a kubai tejipart

Fidel Castro 1959-ben ragadta magához a hatalmat Kubában, ám ahogy az a Bacardi példájából is látszott, a forradalom győzelme utáni öröm nem tarthatott túl sokáig. A nagyvállalatok államosítása miatt az ország hamar konfliktusba keveredett a Castro miatt egyébként is nyugtalan Egyesült Államokkal. Az amerikaiak hivatalosan 1961 januárjában szakították meg a diplomáciai kapcsolatot Kubával, pár hónappal később pedig már bombázták is az országot, és ugyancsak a CIA hathatós együttműködésével megpróbálták megdönteni a rezsimet, ám a disznó-öböli invázió kudarccal végződött. 1962 februárjában az amerikai kormány szinte mindenre kiterjesztette a korábban is érvényben lévő embargót az ország ellen, ami

• egyrészt azért emlékezetes, mert Kennedy közvetlenül előtte azért még gyorsan rendelt 1200 kubai szivart;
• másrészt pedig, mert Castro a kanadai nagykövetével rendeltetett magának huszonnyolc doboz fagylaltot az akkori legnagyobb amerikai étteremlánctól, a Howard Johnson’stól.

Annak ellenére tehát, hogy a két vezető ideológiai szempontból nem is lehetett volna távolabb egymástól, egymás országainak élvezeti cikkeit azért láthatóan elismerték. Az persze a szórakoztató közjáték ellenére is egyértelmű volt, hogy Kuba, illetve maga Castro hosszú távon sokkal rosszabbul járt az embargóval. Castro nagy barátja, a kolumbiai író Gabriel García Márquez egy visszaemlékezésében arról írt, hogy a kubai diktátor egy alkalommal tizennyolc gombóc fagylalttal zárt egy étkezést, miután pedig az Egyesült Államokból nem kaptak több tejet – és fagylaltot sem –, jóval nehezebbé vált fagyiigényének a kielégítése.

Castrót nem roppantotta össze a feladat súlya, sőt azt tűzte ki kormánya egyik fő céljául, hogy önfenntartó tejipart hozzon létre, és olyan fagylaltot legyen képes előállítani, amely minőségben lekörözi a Howard Johnson’st is. Castro 1962 után legalább olyan megszállottan vetette bele magát a tejipar felvirágoztatásába, mint az ebéd utáni fagylaltkelyhekbe, és állítólag rendkívül büszke volt nemcsak a helyi tejre, hanem a tejtermékekre is. 1964-ben például összeszólalkozott a tehenek legeltetésével rengeteget foglalkozó, az országba előadni érkező (majd ott szívrohamban elhunyó) francia André Voisinnal, mert az valamilyen furcsa okból kifolyólag nem akarta elismerni, hogy a kubai camembert jobb a franciánál.

Ubre Blanca, a szupertehén

Alapvetően, mondjuk, már az is kész csoda volt, hogy egyáltalán létezett kubai camembert, az országban ugyanis döntően zebuk, más néven púpos szarvasmarhák éltek, amelyek jól bírják a trópusi időjárást, de nem a tejükről híresek. Castro ezt a problémát azzal akarta megoldani, hogy vásárolt több ezer Holstein-frízt Kanadából, ám ahogy Mark Kurlansky a Milk! A 10,000-Year Food Fracas című könyv szerzője írta, hiába tartották az állatokat légkondicionált csűrökben, a harmaduk heteken belül elpusztult. Castrót ez sem tántorította el, nagyszabású tenyészprogramba kezdett azzal a céllal, hogy létrehozza a tökéletes hibridet, amely bírja a meleget, de közben jól is tejel. A diktátor szentül hitte, hogy ez az óriási költségek ellenére kifizetődő lesz:

a fejében ezzel nemcsak a más országoktól való függésüket szüntethették volna meg, hanem azt is megmutathatták volna, hogy a szocializmusban hosszú távon jobb minőségű termékeket lehet előállítani, mint a kapitalizmusban.

A tenyészprogramnak 1972-ben lett is kiemelkedő eredménye egy Ubre Blanca (fehér tőgy) nevű tehén képében, amely hamar emblematikus szereplője lett a kubai tejipari, illetve átfogóbban nézve a mezőgazdasági törekvéseknek. Castro fűnek-fának mutogatta az őrzött, légkondicionált csűrben tartott, folyamatosan megfigyelt Ubre Blancát, a kubai sajtó az állat minden lépéséről beszámolt, 1985-ös kimúlása után pedig egész oldalas gyászjelentéssel, sírfelirattal, ceremóniával és márványszoborral búcsúztak tőle. Ez valahol amúgy érthető is volt, mert Ubre Blanca tényleg kivételes tehén volt – 1982-ben Guinness-rekorder lett azzal, hogy egyetlen nap alatt 110 liter tejet adott, ahogy azzal is, hogy ebben a tejelési időszakban összesen több mint 24 ezer liter tejet fejtek le tőle.

Az évek során viszont az is kiderült, hogy Ubre Blanca inkább anomália, mint a kubai tenyészprogram átütő sikerének zászlóvivője, és bár Castrót a kudarc olyannyira nem tántorította el, hogy háziállatként tartható kutyaméretű miniteheneket is létre akart hozatni a tudósaival, a tenyészprogram összességében kudarccal végződött. Így aztán minden erőfeszítés ellenére Kuba a tejtermékek terén (is) kénytelen volt a szovjet érdekszférába tartozó szövetségesei importjára támaszkodni, amikor viszont az NDK és az NSZK összeolvadt, a Szovjetunió pedig a tönk szélére került, a korábban sem rózsás gazdasági helyzet még rosszabbra fordult, a tomboló élelmiszerhiány pedig többek közt a kubai fagylalt sorsát is megpecsételte. Minden nehézség ellenére mégis ez lett az ország tejiparának legstabilabb része, nem kis részben Castro grandiózus fagylaltozója, a Coppelia miatt.

A gigantikus fagylaltozó tényleg bejött

A Coppelia ötletét 1966-ban, négy évvel az amerikai embargó után vetette fel Castro, annak ellenére pedig, hogy a történtek fényében teljes őrültségnek tűnt az egész, a projekt nemcsak hamar megvalósult, hanem váratlanul jól is sült el. A kubai diktátor az óriási, ezer fő befogadására alkalmas fagylaltozó felhúzásával legközelebbi szövetségesét és tanácsadóját, a már a forradalom idején is mellette álló Celia Sánchezt bízta meg, aki egyébként jó is volt a különös feladatok megvalósításában, az embargó bevezetése után ő oldotta meg például azt is, hogy a szivargyártók pánikszerű menekülése után is gyártsák az országban Castro kedvenc szivarját.

Castro és Sánchez úgy számoltak, hogy a gigantikus fagylaltozó hat hónap alatt elkészül, és valóban kész is lett 1966 nyarára, dacára annak, hogy amikor a modernista épületet tervező Mario Girona először meghallotta, hogy a helynek ezer ember befogadására kell alkalmasnak lennie, reflexből visszakérdezett, hogy „egyszerre?”. A fagylaltozó Sánchez kedvenc balettje, a Coppélia után kapta a nevét, a kiszolgálók is balerináknak voltak öltözve, és a logón is két láb volt látható egy tütüben. A tehenek tenyésztésével ellentétben itt a végeredmény megkérdőjelezhetetlen lett, az ufóra emlékeztető épületben a fagylaltozó fénykorában naponta több tízezer ember fordult meg, ötven különböző ízből lehetett váltogatni, és

Castro dicsekvése mellett az amerikai turisták is beismerték, hogy a Coppelia fagylaltjának nem nagyon van párja.

Ahogy írtuk, a Szovjetunió széthullása utáni helyzet a kubai fagylaltnak is alaposan betett, a Coppelia is sokszor kényszerült arra, hogy limitálja a kínálatot, gyengébb minőségű alapanyagokat használjon, vagy éppen kisebb gombócokat adjon a vásárlóknak. Ennek ellenére viszont a mai napig létezik, és ugyanúgy rengetegen járnak oda, mint évtizedekkel ezelőtt, csak a balerináknak öltözött kiszolgálók koptak ki. Annak pedig alighanem maga Castro is örülne, hogy a Saveur korábbi cikke szerint a Coppeliában még mindig az ötgombócos fagylaltkehely a legnépszerűbb, és ebből gyakran egyszerre hármat szoktak kérni.