A világ egyik legszebb nemzeti parkjában nejlonzacskóba kell gyűjtenünk a saját ürülékünket, és úgy kell vigyáznunk rá, mint a szemünk fényére

A probléma a világ számos nemzeti parkjában fennáll, nem csak a walesi Snowdoniában. A Mount Everesten például külön előcsúcsot alkotna egybegyűjtve az a 8000 kilónyi emberi ürülék, amit a hegymászók otthagynak.

Az argentínai Aconcagua Nemzeti Parkban a walesieknél is komolyabban veszik a kérdést. A park határain belül fel kell szedni a produktumot, az erre a célra rendszeresített zacskóba helyezni, majd megőrizni kilépésig. Ha többnapos a túra, egész szép csomag gyűlhet össze, amit a nemzeti park határánál a természetvédelmi őrök ellenőriznek. Ha nincs meg kilóra a testsúly arányában becsülhető termés, jön a bírság.

Amerika legmagasabb hegyének megmászására az előkészületek az Aconcagua Nemzeti Park fővárosában, Mendozában kezdődnek – mondta lapunknak Molnár Anikó, aki többször is vezetett túrát a 6961 méter magas Aconcaguára, és 2010-ben az első magyarként keresztezte a hegycsúcsot. 2700 méteren Los Penitentesben, a helyi síparadicsomban van az első állomás, aminek a legfontosabb része a nejlonzacskó, tette hozzá.

Pontosabban két nejlonzacskó. Ezeket számozottan osztják, mindenki sajátot kap, amire úgy kell vigyáznia, mint az életére. Egyikben a szemetet, másikban a székletet kell gyűjteni, aztán a végén elszámolni vele. Ez nem is annyira vicces, mint amilyennek hangzik, mert

ha valaki nem tud elszámolni, büntetést kell fizetnie.

Tehát ez teljesen komoly ügy, a terület elhagyásakor kérik és lemérik a két nejlonzacskót – és amúgy igazuk is van, nem kell, hogy a hegy tele legyen szeméttel és emberi ürülékkel. A nemzeti parkban az alaptábor az utolsó hely, ahol van telepített toalett, de csak azoknak, akik egy-egy expedícióhoz vannak befizetve. Vagyis az expedíciószervező cégek odáig szállítják a saját mobil vécéjüket – mondta Molnár Anikó.

Az Egyesült Államokban egy kulaügyi kisokosba sűrítették a tudnivalókat

Persze nem mindenhol lehet olyan drákói szabályokat bevezetni, mint az Andok tetején. Az Egyesült Államokban is nagyon népszerű a túrázás, sőt a hosszú távú túrázás is, mint az például a Reese Witherspoon főszereplésével készült Vadon című filmből is kiderül, aminek lényege az országot átszelő Pacific Crest Trail végigjárása.

A túrautat kezelő szövetség külön kulaügyi kisokost adott ki arra vonatkozóan, hogy lehet kezelni kulturáltan és környezetkímélő módon azt, ha valakire útközben rájön a szükség. A lényeg pár mondatban:

• Intézd elhagyatott helyen, legalább 200 méterre a tábortól, vízfolyásoktól.
• Legyen nálad kakikészlet („kakikit”); áss lyukat neki, és ne görgess rá követ (no rock ’n’ roll).

Ezek a tételek egyébként nagyjából érvényesek a világ összes olyan nemzeti parkjában – beleértve a magyar nemzeti parkokat is –, ahol nincs szigorú tiltás. Persze a legfontosabb szabályt minden hegymászó, magashegyi túrázó ismeri: indulás előtt menj vécére. A sziklafalon fokozottan kellemetlen helyzetbe kerül az, akinek hirtelen dolga lenne. Hétköznapi túrázók, kirándulók esetében az induláskor számos lehetőség rendelkezésre áll, akár otthon, akár a turistaházban, a startpontnál lévő vendéglőkben, nyilvános vécékben.

Ennek ellenére persze beüthet a szükség egy sokórás túraúton. Abban konszenzus van a világ legtöbb helyén, hogy aminek ki kell jönnie, annak ki kell jönnie. De nem mindegy, hogyan. Először is, mint az amerikai szövetségnél is ajánlják, keresni kell egy félreesőbb helyet az erdőben, messzebb az ösvénytől, és legalább 200 méterre bármilyen vízfolyástól.

A kiválasztott helyszínen sem hagyhatjuk ott szabadon a végterméket, mint egyszeri városi eb a kutyapiszkot az aszfalton. Az emberek által fogyasztott feldolgozott élelmiszerek salakja tartalmazhat olyan elemeket, amik nem tesznek jót a kíváncsi vagy éhes vadállatoknak. Ráadásul egy heves esőzés eljuttathat a cuccból kórokozókat az állatok ivóhelyeként szolgáló patakokba, tavakba. Kutatások szerint az emberi széklet nagymértékben hozzájárul a vadon élő állatok esetében például a Giardia-fertőzés terjedéséhez. A szanaszét szóródott papír sem kellemes látvány, a nemzetközi szakirodalomnak van is külön kifejezése a jelenségre:

vécépapír-virágzás.

Miből áll a kakikit?

A megfelelő helyszín megtalálása után következik tehát az említett kakikit használata, ami lényegében egy miniásóból/sátorcövekből, vécépapírból, zárható műanyag zacskóból, és kézfertőtlenítőből áll. Vagy simán csak biológiailag lebomló vécépapírból és kézfertőtlenítőből, mert a kb. 10-15 cm mély lyukat kiáshatjuk egy erősebb, helyszínen talált faággal, és a lebomló papírt sem kell elcsomagolnunk és elvinnünk műanyag zacskóban. A sorrend tehát: lyukásás, potty, vécépapír, betemetés, kézfertőtlenítés – és így abban a tudatban hagyhatjuk ott rögtönzött erdei illemhelyünket, hogy mindent megtettünk a környezet védelme érdekében.

Még tartozom annak magyarázatával, hogy az amerikai túraszövetség miért nem ajánlja a rock ’n’ roll módszert, vagyis azt, hogy lyukásás helyett egyszerűen csak rágörgetünk egy nagyobb követ a friss exkrementumra. Saját példámmal is igazolhatom,

milyen zavaró tud lenni, ha mondjuk, a kies Lappföldön egy alkalmas sátorhelyet találva a fáradt túrázó odébb görget egy követ, és egy szétlapított trottyal találja szembe magát.

A téma kapcsán nem lehet megúszni, hogy pár szót ejtsünk a székletnél jóval veszélytelenebb vizeletről is. Néhány erdei állat, például az őzek, szarvasok imádják nyalogatni a sót. A vadászok szoktak is sódarabokat hagyni nekik a faágakon, hogy odaszoktassák őket egy adott helyre. Ha ezek az állatok sót is tartalmazó emberi vizeletet találnak, teljesen lázba jönnek, és széttúrják, károsítják a növényzetet, hogy hozzáférjenek.

Nyilván nem mindenhol megoldható, de ha ezt szeretnénk megelőzni, akkor a szakirodalom szerint nagy, lapos kőre, kavicsos talajra vagy fenyőtűszőnyegre érdemes pisilni. Így jobban eloszlik a vizelet, és a növényzet is védve marad a sókedvelő állatok féktelenkedésétől.

A végén pedig nézzük, hogy látta ezt a kérdést Berda József, a „barangoló költő” 1949-ben!

Különös idill

Rámjött a szükség s bármily fertelmes
beszélni erről: mégis nagy, emberi
öröm volt leguggolni a széles dereku
fűzfa mögé s ripsz-ropsz, máris ott
párolgott a kis barna dombocska a csillogó
fehér havon. Mindez oly közönségesen kedves
mívelet vala, hogy leginkább hallgatni illenék róla,
de feltápászkodásom közben egy karcsú szán
ringott el közelemben, tele jókedvű társasággal.
Nyilván rajtam derültek harsogó nevetéssel;
meglátván a furán felkelő napot, mi
végül engem is köhögésig menő nevetésre
ingerelt, érezvén gyarlóságom félszeg okát.
De még ennél is nevetségesebb volt az a drámai
pillanat, mikor elhagyván megkönnyebbülésem
szinhelyét, mint a kilőtt nyilak tömege, úgy
repültek otthagyott maradványomra a csikorgó
fagyban oly sokat koplaló árva verebek,
hogy szinte nem tudtam: sirjak-e, nevessek-é?
S ha láttad volna; mint csipogtak-csiripeltek,
örvendeztek és verekedtek e komoly bőség láttán!
Csak akkor értenél meg igazán: mire is volt jó
ez a szemérmet sértő, egészséges művelet s
bizony nem botránkoznál meg sohasem, ha ilyen
furcsa gondolatok is foglalkoztatják elmém néhanap.