A Kaszpi-tenger több szempontból is egészen varázslatos helyszíne a Földnek. Kezdjük azzal, hogy valójában nem is tenger, hanem a Föld legnagyobb tava a maga 371 000 négyzetkilométeres területével. De említhető az is, hogy a szintje 28 méterrel a világtengerek szintje alatt van, a vize pedig sós. És mellette születtek meg a szovjet hadiipar egyik legfurcsább képződményei, a víz fölött sikló ekranoplánok, de az olajiparhoz is hozzájárult a Kaszpi-tenger egy meglehetősen furcsa fejlesztéssel.
A második világháború végén a Szovjetunió olajhiánnyal küzdött, ezért nagy erőket fordítottak mind új olajmezők felderítésébe, mind új kitermelési módok kidolgozásába. Amikor az előbbinek köszönhetően olajra bukkantak a Kaszpi-tenger alatt 1100 méterrel, az utóbbi küldetés került előtérbe, annak kitermeléséhez ugyanis meg kellett alkotniuk a világ első tengeri olajkitermelő egységét.
Ha tengeri fúrótoronyra gondolunk, alighanem valami ilyesmi látványt képzelünk magunk elé, a szovjet mérnökök viszont az 1940-es évek legvégén, az 1950-es évek legelején egészen másban gondolkodtak – lényegében egy úszó várost alkottak meg a partoktól 55 km-re.
Amikor 1949. november 7-én felfedezték, hogy olaj található a Kaszpi-tenger alatt, még nem nagyon volt kidolgozott formája a tengeri kitermelésnek, a szovjetek így pénzt, energiát, és leginkább betont nem kímélve hozták létre az eredetileg Chernie Kamni (Fekete kövek) névre keresztelt létesítmény, ami később Neft Daşları (Olajos sziklák) néven vált ismertté. A fekete kövek elnevezés a tengerben látható, feketére színezett kövekhez köthetők, amik az olaj jelenlétére utaltak.
Az építési munkák villámtempóban zajlottak, bár a kezdetek elég furcsára sikerültek. Az úszó város alapjait hét elsüllyesztett hajó, köztük a világ első olajszállító tankerhajójának, a svéd építésű Zoroaster roncsa alkotta, a fúrótornyokat és egyéb létesítményeket pedig a tengerben létrehozott mesterséges földhalmokon kezdték felhúzni.
A furcsa kezdetek után 1951-re már készen is állt Neft Daşları – számos fúrótornyot építettek a Kaszpi-tenger közepén, ezekhez rengeteg olajtározó csatlakozott, azokhoz pedig kikötők, hogy a kitermelt olajat el tudják szállítani hajóval. Az első tartályhajó még 1951-ben el is indult Neft Daşlarıból csordultig töltve olajjal.
1952-ben a kitermelés mellett az üzem bővítése volt a fő prioritás, ezért egy óriási, a szárazföldig is elérő cölöphídrendszer építésébe fogtak. Ehhez speciális eszközök is kellettek, hogy a semmi, pontosabban a tenger közepén kellő mértékben a tengerfenékbe tudják verni az egyes fúrótornyokat és egyéb létesítménnyel egymással összekötő hidakat tartó cölöpöket.
Amikor ez megvolt, jöhetett a még nagyobb ugrás: 1958-ban külön kis várossá kezdték fejleszteni a tenger közepén található kitermelőt. Többek között kilencemeletes munkásszállók, hotelek, kultúrpaloták, pékségek és limonádéüzemek nyíltak. Az 1970-es évek második felében további munkásszállókkal, két kompresszorállomással, egy ivóvizet előállító létesítménnyel, illetve két, a szárazföldig vezető olajvezetékkel bővült az úszó város, amiben egy nagy, zöld park is helyet kapott a tenger közepén a nagyjából 2000 fúrótorony szomszédságában.
Az óriási mértékű bővülésnek köszönhetően több mint 200 km – más források szerint akár 300 km – hosszú hídrendszert építettek a csúcson több mint hét hektáron elterülő, ötezer embernek munkát adó Neft Daşları kiszolgálására. Ekkorra már éttermek, kávézók, egy 300 férőhelyes mozi, könyvtár, mosoda, és egy – jelen állapotában műfüves – focipálya is van a tenger közepén. A Der Spiegel sztálinista utópiaként írta le az 1970-es évekre kialakult állapotokat.
Az üzem a működésének első 60 évében 170 millió tonna kőolajat és nagyjából 15 milliárd köbméter földgázt termelt ki, kérdés azonban, hogy a becslések szerint fennmaradó 30 millió tonnányi kőolajat a felszínre tudják-e hozni.
A Szovjetunió felbomlása után ugyanis azeri kézbe került az üzem, de se a szovjetek, se az azeriek nem költöttek túl sokat a létesítmény fenntartására, amelyből egyre nagyobb területet követel vissza magának a tenger. Igaz, az olajár 2005-ös ugrásszerű emelkedése után végeztek némi felújítást itt-ott, de összességében inkább csak romlik az úszó város állapota. Persze okkal fordult el részben a területtől a szovjet olajipar, északon ugyanis százszor nagyobb olajmezőket találtak, így oda koncentráltak.
Az erózió következtében egyre több minden süllyed vagy dől a vízbe, így fokozatosan egyfajta olajipari Atlantisszá válik Neft Daşları. 2015-ben például három munkás azért tűnt el – és halt meg minden bizonnyal –, mert a lakóépületük a vízbe dőlt egy hatalmas viharban. Jelenleg egyébként nagyjából kétezren dolgoznak itt, az egykori 200-300 kilométernyi útból pedig már csak nagyjából 45 km használható, ezért hídon már nem, csak hajóval megközelíthető a munkások számára az üzem. Eközben az olajszivárgások számra egyre nő, bár erről Azerbajdzsán kormánya előszeretettel hallgat.
Külföldiek számára viszont még mindig szinte teljesen elérhetetlennek számít a terület, ami az azeri haditengerészet folyamatos őrzése alatt áll. Sőt, még a Google Mapsen sem látható műholdfelvétel a környékről.
Még Hollywoodot sem engedték be ide – az extrém helyszíneket, mint az elhagyatott japán szellemsziget-bányászvárost kedvelő James Bond-filmek egyike, az 1999-ben bemutatott, Pierce Brosnan főszereplésével készül A világ nem elég egyik jelenetéhez Neft Daşları adta az ihletet, a díszletet viszont a brit Pinewood Studiosban húzták fel, lemásolva az azeri körülményeket.
Források: La Cité du Pétrole / Oil Rocks – City above the Sea – rendezte: Marc Wolfensberger | Der Spiegel | Amusing Planet