A nácik levesekkel és ragukkal akarták egyesíteni a német népet, de végül az egytálételek kultuszát alkották meg

Van a Rammsteinnek egy Pussy című száma, amely természetesen a szexről szól, de egyben tökéletes összefoglalót ad a német konyháról is, mert egy soron belül szerepel benne a két legismertebb kajájuk, a Sauerkraut, vagyis a savanyú káposzta és a Bratwurst, vagyis a sült kolbász. Abba most inkább ne menjünk bele, hogy minek a metaforáiként emlegetik őket, de az jól látszik belőle, hogy mennyire beivódott a német kultúrába ez a két étel. A kolbász kultusza akkora, hogy az autóiról ismert Volkswagennek saját kolbásza van, amiből többet adnak el, mint az autóból.

Szóval a németek imádják a sertéshúst, amit természetesen nemcsak kolbászként, hanem egyéb módon, sütve is előszeretettel fogyasztanak. Az országban nagy hagyománya van annak, hogy egy nagy adag, krumplival tálalt disznósült jelenti a hetet megkoronázó vasárnapi ebédet, 1933. október 1-jén viszont nem került sertéssült az asztalra a németeknél. Helyette mindenki leveseket, ragukat vagy egyéb egytálételeket evett, a drasztikus változás hátterében pedig nem az egész ország ízlésének megváltozása állt, hanem az, hogy

ekkor kezdődött a januárban hatalomra jutó nácik kampánya, ami arra buzdította a németeket, hogy havonta egyszer cseréljék egytálételre a megszokott vasárnapi ebédet, és az így megspórolt pénzt ajánlják fel jótékony célokra.

Raguval a szegényekért

Ránézésre ez egy teljesen vállalható kezdeményezésnek tűnik, és hát alapvetően tényleg az is volt, attól függetlenül, hogy kik találták ki. Az első világháborúban elszenvedett vereség alaposan hazavágta a német gazdaságot, és bár az 1920-as években beáramló külföldi tőke miatt hamar megkezdődött a gazdasági fellendülés, a mezőgazdaságban dolgozók helyzete nem sokat javult, a munkanélküliek száma pedig még akkor is több százezerre rúgott, amikor már kifejezetten jó volt a foglalkoztatottak aránya. Éppen emiatt regionális szinten már a 20-as években is több szervezet próbált segíteni a rossz körülmények között élőkön, különösen a téli hónapokban, amikor a legnagyobb szükségük volt rá.

Az első országos szintű kezdeményezésre 1931-ig kellett várni, majd 1932-ben meg is ismételték a dolgot. Annak ellenére azonban, hogy már ekkor is szép összegek gyűltek össze, a legtöbb embert elég nehéz volt rávenni arra, hogy önszántából támogassa szegényebb társait. Itt jött be a képletbe az 1933 januárjában, Hitler kancellárrá kinevezésével hatalomra kerülő Nemzetiszocialista Német Munkáspárt, azon belül is a propagandaminiszter Joseph Goebbels, aki nemcsak intézményesítette a téli segélygyűjtést, hanem az egytálételek kultuszát is odaköltötte mellé.

A Goebbels által megálmodott Eintopfsonntag (magyarul nagyjából egytálétel-vasárnap, vagy raguvasárnap, az ein Topf azt jelenti, hogy egy tál) értelmében a németeknek októbertől márciusig minden hónap első vasárnapján egytálételre kellett cserélnie a megszokott ebédet. Ezzel becslések szerint átlagosan több mint fél márkát is meg tudott spórolni egy háztartás, egy négy főre elegendő ragu esetében pedig már bőven egy márka fölött volt a megtakarítás mértéke. Amit aztán szépen be is adhatott mindenki a közösbe, hogy teljesen önkéntesen megsegítse szerencsétlenebb honfitársait.

A kampányban az éttermeknek is részt kellett venniük, a kijelölt napokon hasonlóan olcsó egytálételeket kellett felszolgálniuk, hogy a maradékot odaadhassák az ajtajukon kopogtató pénzbeszedőknek.

A korabeli német újságok természetesen rögtön megteltek egytálételreceptekkel, megjelent egy rakás ezekre fókuszáló szakácskönyv, sőt, egytálételekről szóló gyerekkönyvek is íródtak ekkoriban. A fentebb már emlegetett Sauerkraut babbal elkészítve például tökéletes példája volt egy jó egytálételnek: zsíros, laktató, egyszerű megcsinálni, olcsó, és néhány húsdarabbal könnyen feldobható. Hitler és Goebbels is előszeretettel használták a mindenki számára elérhető kajákat propagandaként, dacára annak, hogy a Führer valószínűleg (de nem biztosan, ahogy azt korábban itt ki is veséztük) vegetáriánus volt, a főtt kajákat sem nagyon kedvelte, és privátban alighanem extravagánsabb dolgokat fogyasztott a zsíros, nehéz egytálételeknél.

Kifelé viszont egyértelműen azt éreztette, hogy ebben a mozgalomban bizony még maga a Führer is részt vesz, így minden németnek kutya kötelessége ugyanígy tenni. A propaganda önmagában persze nem biztos, hogy népszerűvé tette volna az egytálételeket Németországban, eleinte azonban a németek is élvezték a dolgot. Sokan érdekes kihívásként fogták fel, és megpróbálták a legtöbbet kihozni a nyomott árból, a szegényeket segítő téli program, a Winterhilfswerk is beindult. Korábban pár tízmillió márkát tudtak összegyűjteni ilyesmivel, a nácik által intézményesített verzió azonban rögtön az első évben 358 millió márkáig jutott, az összeg pedig később csak nőtt.

Egy nép, egy birodalom, egy vezér, egytálétel

Bár a program keretében gyakorlatilag az egész népességet adakozásra kényszerítették, a legtöbben azt érezték, hogy legalább a jó ügy érdekében gombolnak le pénzt róluk, így eleinte nem annyira ágáltak a dolog ellen. Az egész ráadásul működött is: meghonosított egy, a nép által is kedvelt új, olcsó ételtípust, másrészt pedig egy sikeres segélyprogram létrejöttét is segítette, ami valamelyest hozzájárult a rendszer stabilizációjához és az elszegényedett rétegek felemeléséhez. Az ideologizálódást viszont a náci programok nagy részéhez hasonlóan – elég csak a köztudatban máig sikerként élő útépítő programra gondolni, ami valójában semmit nem oldott meg, és nem is volt túl hatékony – az Eintopf sem tudta elkerülni:

a mindenki számára elérhető egytálétel lett a demokrácia ékköve, ami eltörölte a társadalmi osztályok közötti határokat, és Németország egységét képviselte.

Az Eintopf ráadásul jól rímelt a nácik egyik legismertebb szlogenjére, az ein Volk, ein Reich, ein Führerre (egy nép, egy birodalom, egy vezér), egyes források szerint konkrétan az egy népet volt hivatott szimbolizálni a jelmondatból, mert a náci Németországhoz hasonlóan itt is különböző alapanyagokból jött létre egy teljes, működő egész. A receptekben ráadásul általában német alapanyagok kaptak helyet, aminek elsődleges oka az volt, hogy a nácik csökkenteni akarták az importjukat. Ezzel együtt persze úgy állították be a dolgot, hogy a hazai összetevőkkel lehet csak megfelelően táplálni az árja faj tagjait.

A kampányban felsejlett egy másik, ugyancsak gyakori náci narratíva is, mely szerint mindenkinek áldozatot kell hoznia a közös cél érdekében. Hitler erre rá is játszott, 1935-ben egy beszédében mélyen elítélte azokat, akik nem vesznek részt a segélyprogramban, vagy kevesebbet adnak, mint amennyit tudnának. Mint mondta, aki így tesz, az jellemtelen élősködő, aki soha nem éhezett még, máskülönben pontosan tudná, mekkora terhet jelent az éhezés. A diktátor gondolatmenete szerint, aki nem bírja egy napig türtőztetni magát, az lényegében a kollektívát lopja meg, de olyan beszámoló is született akkoriban, ami szürreális módon az úrvacsorához hasonlította a dolgot.

A lehengerlő mennyiségű propagandaanyag és a Führer folyamatos sulykolása ellenére pár év alatt a németeknek elegük lett a kampányból. A tehetősebbek szívesebben ettek volna megint sülteket vasárnap, a szegényebbek számára pedig egyre világosabbá vált, hogy itt tulajdonképpen megadóztatják őket az adakozás eszméje mögött, és intézményesítve nyúlják le az egyébként sem túl nagy vagyonukat. A nácik aztán a világháború kitörésekor eltörölték az egytálételek fogyasztásának kötelességét, de a kötelező adományt azért meghagyták, így 1939-től a segélyprogram annyi pénzt hozott az államnak, hogy egyáltalán nem kellett szociális kiadásokra büdzsét kialakítania.

1945-ben végül a második világháborút elveszítő Németországot átmemetileg irányító Szövetséges Ellenőrző Tanács tett pontot az ügy végére, amikor megszüntette a téli segélyezésért felelős szervezetet, és lefoglalta a megmaradt javakat. Az Eintopfsonntag így végül az útépítéshez hasonlóan egy propaganda által alaposan megszépített, papíron vállalhatónak tűnő, a valóságban viszont nem igazán működő programként végezte be a pályafutását, amiben nemhogy a nép, de Goebbels és Hitler kivételével állítólag a náci vezérkar sem igazán hitt. Az öröksége viszont talán nem ennyire negatív – Németországban a mai napig népszerűek az egytálételek, és a nácik alatt meghonosodott Eintopf szót is használják a mai napig.