Nemi erőszak, kínvallatás, brutális képek – egy 17. századi festőnő nehéz élete

2020. december 12. – 10:32

frissítve

Másolás

Vágólapra másolva

Évek óta makacsul terjed egy Tumblr-poszt, ami a lenti képről azt állítja, hogy a jobboldali ábra a baloldali festmény röntgenképe. A poszt szerint a modern technika felfedte, hogy a művész először sokkal zaklatottabb állapotban festette meg a központi nőalakot, de aztán a végleges változatban finomított rajta. Ez az állítás nem igaz. A baloldali kép 1610-ben készült, a jobboldali pedig 1998-ban. De ettől csak még érdekesebb lesz a történetük.

Forrás: Wikipedia és kathleengilje.com

A festmény alkotója egy nő, Artemisia Gentileschi, aki 1593-ban született Rómában, tehát csak 17 éves volt, amikor elkészítette a művet. A kép címe Zsuzsanna és a vének, és az ismert ószövetségi sztorit dolgozza fel: a fürdőző Zsuzsannát meglesi két öreg férfi és erőszakoskodni akar vele, a tiltakozó nőt pedig azzal fenyegetik meg, hogy ha nem engedelmeskedik, hamisan tanúskodva bíróság előtt fogják állítani, hogy a nő házasságtörést követett el egy fiatal férfival. (Spoiler: Zsuzsanna nem engedelmeskedik, a bíróság az öregeknek hisz, de aztán jön Dániel, kideríti az igazságot, és a két vént halálra ítélik.)

Bántalmazó kapcsolat, bántalmazó bíróság

A művész apja, Orazio Gentileschi is festő volt, és hamar meglátta lánya tehetségét. Artemisia anyja 1605-ben meghalt, ezután a lány még több időt töltött apja műhelyében, ahol megtanulta a színkeverés és az ecsetkezelés alapjait. Apja közeli barátja volt Caravaggio, akinek a stílusa nagy hatással volt Orazio Gentileschire, de gyerekkorában Artemisia is biztosan többször találkozott a híres művésszel, és kétségtelenül hasonló úton indult el. Színkezelése, emberalakjainak beállítása Caravaggiót idézi, akárcsak naturalisztikus ábrázolásmódja. Ez már korai mesterművén is látszik, Zsuzsanna és a vének szereplői kevésbé idealizáltak, mint a kor több más, a témát feldolgozó festményén. Nézzük csak meg például Alessandro Allori Zsuzsanna-ábrázolása mellett, ami csupán négy évvel korábban, 1606-ban készült.

Forrás: Wikipedia

Orazio Gentileschi természetesen rettentő büszke volt a lányára. 1611-ben az apa együtt dolgozott a város egyik akkori sztárfestőjével, Agostino Tassival, és megkérte őt, hogy képezze tovább Artemisiát. Tassi elvállalta a feladatot, majd nem sokkal ezután megerőszakolta a 18 éves lányt, amikor egyszer kettesben maradt vele. A család először megpróbálta elsimítani az esetet. Az erőszaktevő befolyásos ember volt, a pápai udvarban is ismerték, ráadásul azt ígérte, hogy el fogja venni feleségül Artemisiát (igaz, nős volt már akkor). A lány ilyen előzmények után kezdett egyenlőtlen kapcsolatba Tassival, de pár hónap után kiderült, hogy a férfinak esze ágában sincs elvenni őt. Így kilenc hónappal az erőszaktétel után a dühös apa végre beperelte Tassit, lánya megbecstelenítése mellett azzal is megvádolva, hogy ellopott egy festményt a házából.

A per 1611-12-ben hét hónapig húzódott, és egy ideig kétes hírű celebbé tette a szinte még kamasz Artemisiát. Mivel a perbeszédek leirata fennmaradt, pontosan ismert, hogyan zajlott a tárgyalás. A kor normáinak megfelelően Tassi bűnösségét akkor lehetett leszögezni, ha ő elvette a lány szüzességét (Tassi tagadta az erőszakot, és azt állította, hogy Artemisia könnyűvérű nő, akinek számos szeretője volt). Utólag nem lehetett megállapítani, hogy Artemisia szűz volt-e az erőszak előtt, ezért a bíróság a hazugságvizsgálat korabeli megfelelőjével, kínvallatással kérdezte ki a lányt. Tekintettel a nő fiatal korára, nagy kegyesen engedélyezték a kínzás egy enyhébb formáját: köteleket csavartak a lány ujjai köré és szorították, amíg az sikoltott a fájdalomtól. Artemisia csak azt kiáltozta, hogy minden igaz, amit a vallomásában mondott, és a per végén a bíróság meg is állapította Tassi bűnösségét.

Sőt, a tanúvallomások közben a nemi erőszak mellett az is kiderült, hogy Tassi tervezte a felesége meggyilkolását, több festményt is el akart lopni Gentileschiéktől és házasságtörést követett el a sógornőjével. Ehhez képest a pápához bejáratos festő olcsón megúszta: két év börtönt kapott és száműzetést Rómából, de az utóbbi büntetést sosem hajtották végre mert pár hónappal később érvénytelenítették az ítéletet. Így Tassi csak rövid időt töltött börtönben, 1613-ban már szabad volt.

A 17. századi feminista

Talán nem meglepő, hogy a család ezután nem maradt Rómában, hanem Firenzébe költözött. Egy hónappal a tárgyalás után az apa leszervezte, hogy egy középszerű helyi festő, Pierantonio Stiattesi feleségül vegye Artemisiát. 1620-ig éltek a városban, és ez a néhány év volt a festőnő talán legizgalmasabb, és utólag legvitatottabb korszaka.

A viták tárgya ma az, hogy Artemisia Gentileschi képei mennyiben tekinthetők az őt ért traumák következményeiként. Ami bizonyos: a nő előszeretettel választott bibliai és mitikus női szereplőket, akik többnyire a férfiak mellett egyenrangú félként, sőt akár a férfiak felett győzedelmeskedő félként jelentek meg. A korai Zsuzsanna-festmény mellett a festőnő legismertebb műve a Judit lefejezi Holofernészt című alkotás, amit kétszer is megfestett, egyszer nem sokkal az erőszaktétel után, 1612-13 körül, egyszer pedig firenzei korszak végén, 1620 körül. Ez az ószövetségi mese egy galileai városban játszódik, amit a ninivei uralkodó hadvezére, Holofernész tart ostrom alatt. Egy városbeli zsidó özvegy, a gyönyörű Judit egy este az ellenség táborába lopakodik, és szépségével elbűvöli a hadvezért. A nő leitatja, majd lefejezi Holofernészt, és a fejjel visszatér a városba, a városfalra kitűzött fő láttán pedig megfutamodnak az ostromlók. A témát Caravaggio is megfestette, a lenti mozaikban felül az ő képe látható, lent balra Gentileschi korábbi, jobbra a későbbi verziója.

Forrás: Wikipedia

Bár a stílusbeli hasonlóságokat könnyű felfedezni, egyértelmű a különbség Judit ábrázolásában. Caravaggiónál az özvegy riadt, és szinte távol tartja magát a gyilkosságtól, amit éppen elkövet, Gentileschi Juditja viszont elszánt, és a szolgálója sem a háttérből támogat, hanem segít lefogni az áldozatot. Szinte már leszámolásnak tűnik, amit látunk.

Emiatt, illetve a Gentileschi művészetében fellelhető hasonló jelenetek miatt az elmúlt évtizedekben a feminizmus egyik kedvelt kutatási-publicisztikai témája volt a festőnő művészete. Gentileschit nagyjából száz évvel ezelőttig leginkább amolyan kuriózumként kezelte a művészettörténet, csak a 20. században vált evidenciává (részben azért, mert több festményt csak akkor fedezték fel), hogy a nő korának egyik legtehetségesebb, leginkább haladó szellemű festője volt. A feminista értelmezés ezen is túlment, és a század végére népszerűvé vált a nézet, hogy Gentileschi az őt ért gyalázaton „állt bosszút” a festményeivel, olyan történeteket, jeleneteket megfestve, amikben a nők felülkerekednek a férfiakon. Judit és Holofernész története például hat ismert Gentileschi-mű témája, Zsuzsannát és a véneket legalább négyszer festette meg a művész, de emellett olyan témákat is megörökített, mint egy szatírt parókával átverő nimfa, a Keresztelő Szent János fejét átvevő Salome (ez Budapesten megtekinthető), Jáel és Sziszera (ez is, témája egy újabb férfiölő ótestamentumi nő) vagy éppen Sámson és Delila. Sőt, akadnak, akik úgy vélik, a festőnő egyenesen magáról mintázott néhányat az erős nőalakok közül, például a lefejező Juditot. Íme egy 1617 körül készült Gentileschi-önarckép Judit mellett, az olvasóra bíznánk a döntést, hogy mennyire hasonlít a kettő.

Forrás: Wikipedia

Hogy Artemisia művészetére hatottak az őt ért traumák, biztosra vehető. Azt viszont már nem lehet egyértelműen kijelenteni, hogy festményei gyakorlatilag terápiás célt is szolgáltak. Az elmúlt 20-30 év több művészettörténeti értelmezése is óvatosságra int mondván, nem lehet a mai normáinkkal mérni a 17. századot, nem érthetjük meg teljesen, mi és mennyire befolyásolta Gentileschit, amikor a képeket festette. Már csak azért sem, mert témaválasztásaival a festőnő nem lógott ki igazán kortársai közül: a bibliai sztorik rendre visszaköszönnek a késői reneszánsz és korai barokk festményekben, és az is gyakori volt, hogy egy festő magát festette meg valamelyik szereplőként. Nem felejthetjük el, hogy Gentileschi gyenge pillanatokban is ábrázolt nőalakokat, például a haldokló Kleopátrát vagy az Ahasvérus előtt elájuló Esztert. És egyébként az sem volt egyedi, hogy egy nő festőművésznek áll, a 16-17. századból több itáliai festőnőt is számontart a művészettörténet (például Fede Galiziát vagy Elisabetta Siranit).

Zsuzsanna és a röntgen

A „bosszúfestmények” elmélete ma nem tekinthető bizonyítottnak, de ezt leszámítva, pusztán nőábrázolásai, illetve a bíróságon tanúsított helytállása miatt is teljesen érthető, hogy Artemisia Gentileschi miért vált feminista ikonná.

Erre reflektál már a cikk elején mutatott kortárs festmény, amit Kathleen Gilje amerikai művész alkotott 1998-ban. A festészetben már évszázadokkal ezelőtt is bevett szokás volt egy képre részben vagy egészben ráfesteni, egyes részleteket új verzióra cserélni. A modern röntgentechnika képes felfedni az eredeti vázlatokat, változatokat, és Gilje azzal a gondolattal játszott el, hogy Gentileschi képén milyen lehetett volna az eredeti mű, ha a festőnő a jelenetben megfesti az őt ért traumát. A 17. századi verzióval együtt így megjelenik Gilje képén egy sokkal irritáltabb Zsuzsanna, aki kést is tart a kezében (Gentileschi késsel próbált védekezni Tassi ellen, amikor az megerőszakolta). De ez nyilvánvalóan egy ma élő művész gondolatkísérlete, Gentileschinek erre a képére nem lehetett még hatással a trauma, hiszen az erőszak a festmény születése után történt.

Feminizmussal vagy anélkül, Artemisia Gentileschi roppant érdekes festő, akinek szerencsére a vele történt szörnyűség és méltatlan pere nem törte derékba a karrierjét. A firenzei évek alatt a Mediciek támogatását is élvezte, a neves művészeti akadémia, az Accademia delle Arti del Disegno tagja lett (egyetlen nőként), és a kor több neves művészével jó munkakapcsolatot ápolt. A firenzei évek alatt Gentileschi szenvedélyes viszonyba bonyolódott egy Francesco Maria Maringhi nevű nemessel, és erről a férjnek is tudomása volt. Sőt, 2011-ben előkerült több szerelmeslevél, amit Gentileschi írt Maringhinak, a levelek hátoldalán pedig a férj levelezett a szeretővel (valószínűleg azért tűrte el a kapcsolatot, mert Maringhi befolyásos és gazdag patrónus volt).

Gentileschi 1620-ig öt gyereket szült, közülük azonban csak egy érte meg a nagykorúságot, a Prudentia nevű lány (belőle szintén festő lett, de a munkássága ma nem ismert). 1620-ban a család visszaköltözött Rómába, és ott élt hat vagy hét évig, majd három év Velence következett. Gentileschi ebben az évtizedben már felkapott festő volt, 1630-ban aztán Nápolyba költözött, és az ottani művészközösségben találta meg a helyét, miközben Galileivel levelezett. 1638-tól pár évig Londonban dolgozott, ahol apja I. Károly angol király udvari festője lett. Utolsó nápolyi éveiről kevés az adat, valószínűleg 1656-ban halt meg, amikor a várost pestis sújtotta. Egyik utolsó képe Zsuzsanna és a vének egy újabb feldolgozása, 1652-ből.

Gentileschi művészete a mai napig izgalmas viták tárgya, pár éve például egy korábban Ausztráliából előkerült festmény esetében vetődött fel, hogy a festőnő készíthette. A képen egy szoptató anya látható gyermekével, akinek a melléből vér serken; az anya arca fájdalomról tanúskodik, a gyerekében pedig van valami ördögi, inkább egy kopaszodó felnőtt férfi arcára emlékeztet. Tassiról nem maradt fenn portré, ezért nem ellenőrizhető, van-e bármi hasonlóság, és bár a festmény valóban származhat a 17. századi Itáliából, nincs arra bizonyíték, hogy valóban Gentileschi műve. Így ez egyelőre csak feltételezés, mindenesetre a kép különlegességével nem nagyon lógna ki a festőnő korpuszából.