Fact-check: Az orosz-indiai olajbiznisz bizonyítja, hogy a szankciók nem működnek, ahogy Szijjártó mondja?

Szijjártó Péter külgazdasági és külügyminiszter ismét arról beszélt a parlamentben, hogy a szankciók kudarcosak. Mindezt az Instagramra is kiposztolta. Állítását India példájával igyekezett igazolni, a szöveg így szólt:

„Oroszország 2022-ben 0,1 százalékkal részesült India olajimportjából, ma 35 százalékkal. Korábban az Európai Unió nem importált, vagy alig importált olajat Indiából. Ma az Európai Unió India elsőszámú vásárlója kőolaj tekintetében. Akkor működnek a szankciók, vagy nem működnek? Mi az eredmény? Az oroszok eladják az olajat, mi európaiak meg megvesszük drágábban. Hát, ez aztán, mondhatom, remekül működő intézkedéssorozat."

A miniszteri közlés ugyan rámutat egy valós folyamatra, ezért természetesen nem érdemes úgy csinálni, mintha a külgazdasági és külügyminiszter állításában ne lettek volna igazságelemek, de tényellenőrzésünk alapján pár fontos kiegészítést mindenképpen érdemes tenni.

Van ilyesmi folyamat, csak nem így

Az alapállításban annyi mindenképpen valós, hogy ahol nincsen érvényben orosz importkorlátozás (Latin-Amerika, India, Indonézia), ott ki is használják a helyzetet. Elsősorban feldolgozott termékként, például dízelként eladják Európának az orosz eredetű anyagot. Vagy ha erre korlátozás van, egyszerűen cserélnek, a hazai piacra eladják az orosz eredetű anyagot, a kapacitásaik eddigi termelését pedig exportálják.

Ám a Szijjártó által idézett számok nem stimmelnek.

Az indiai olajimportból az orosz részesedés mélypontja ugyan még 2022-ben is lehetett 0 közeli, de ez legfeljebb egy hónapra, januárra volt igaz, utána India már két számjegyű százalékban importált orosz olajat.

Hasonlóképpen 35 százalék is volt az indiai importon belül az orosz olaj, de ez nem friss adat, hanem mindössze 2023 júliusára lehetett igaz, akkor India napi 1,99 millió hordót importált Oroszországtól, ez viszont azóta 1,5 millió hordó alá esett. erről a Nikkei Asia linkelt cikkében is írt, a pontos adatokból pedig jól látszik, hogy 2023-ban nem 35, hanem 30 százalékos volt az orosz eredetű indiai import (ez is nagy szám, Irak és Szaúd-Arábia előtt Oroszország volt a legnagyobb indiai olajbeszállító, India amúgy 30 országból importált) viszont azóta nagyon, több mint a felére visszaesett már az indiaiak vásárlása Oroszországtól.

Végül még egy fontos pontosítás: az Európai Unió nem kőolajat vesz Indiától, hanem olajból finomított termékeket (a Reuters cikkében nem „crude oilt”, hanem fuelt„ veszünk), elsősorban dízelt. Ez nem ugyanaz.

Nem csak annyi történik, hogy kerülőúton és drágán veszi meg Európa az orosz olajat, hanem Indiában valós üzleti tevékenység, olajfinomítás is történik.

De természetesen ettől még igaz, hogy amennyiben közvetlenül vennénk orosz dízelt, annak kisebb lenne az ára és a környezeti terhelése. Pletser Tamás, az Erste Bank olajipari elemzőjével tekintettük át a valós folyamatokat.

Az orosz-indiai olajüzlet

India részben a saját egyre gyorsabban növekvő belső piaca, részben az exportlehetőségek miatt finomítói nagyhatalom lett. A Reliance Industries nevű cég rendelkezik a világ legnagyobb és legkomplexebb finomítójával, ez a Jamnagar Refinery, a világ egyetlen olyan finomítója, amely napi egymillió hordónál is több olajat képes feldolgozni (1,24 milliót pontosan).

Európa eleve dízelhiányos, amióta pedig korlátozta az orosz tengeri (vagyis nem vezetékes) olaj és az olajszármazékok vásárlását, azóta a hiány csak nőtt, a kiesett importot pedig részben valóban India pótolja. Oroszország pedig nagyon megörült, hogy talált egy nagy vevőt, amelyik nem szankcionálja és bőszen szállított. Most viszont éppen kezd ellehetetlenülni ez az üzlet.

Hogy nézett ki fénykorában a kapcsolat? Amikor a nyugatiak nem vették meg az olaját, Oroszország bajba került, így kénytelen volt olcsón (nagy diszkonttal) új vevők után nézni. Ez lett elsősorban India. Oroszország kitermelte a nyersolajat, majd európai, Balti-tengeri és Fekete-tengeti kikötőiből kisebb, a dán szoroson vagy a Boszporuszon áthaladni képes tankereken kijutott a nyílt tengerre, ahol a gazdaságosabb VLCC-hajókra (very large crude carrier) átpakolták az árut és elvitték Indiába.

India korábban ilyen VLCC-kkel főleg az Arab-öbölből vette az olajat, de az oroszoknak a szankciók miatt akkora diszkontot kellett adniuk, hogy megérte tőlük venni. A sok nyersolajat Indiában finomították, majd a végtermékeket eladták, főleg Ázsiába, de egyre inkább Európába is. A dízelt egy kisebb hajótípussal, a Suezmax hajóosztállyal szállították, amelyik nevének megfelelően átfért a Szuezi-csatornán.

Ez az üzlet most sok szempontból megtorpant. Mint a Bloomberg is írta a jemeni huszi lázadók támadásai miatt az indiai export Európa felé mélypontra zuhant. Nem kicsi változásról van szó: a Vortexa Ltd. hajókövető ügynökség adatai szerint február első két hetében januárhoz képest átlagosan 90 százalékkal kevesebb anyag érkezett Indiából Európába. A kritikus szorost (Báb el-Mándebet), amely a Vörös-tengert köti össze az Indiai-óceánnal (és amely csak 3 kilométer széles és 30 méter mély) mindenki kerülni kezdte. Afrika megkerülése viszont nagyon megdrágítaná ezt a szállítást, ezért India most inkább Ázsiában értékesíti a finomított termékeit.

India és Oroszország üzleti kapcsolatai viszont nem csak ezért feneklettek meg. Az alapproblémájuk ugyanis az elszámolás pénzneme volt. És közvetve erre is hatással van a szankciós politika.

India sokat importál Oroszországból, főleg fegyvert és olajat, de semmit nem tud adni cserébe. Oroszország pedig nem tudott mit csinálni a sok rúpiával. Erre kitalálták, hogy Dubaiban és Abu-Dzabiban található bankok közvetítésével az Egyesült Arab Emírségek devizájában, vagyis dirhamban számolnak el egymással. Az Egyesült Államoknak azonban ez nem tetszett, figyelmeztette a bankokat, hogy amennyiben nem állnak le az orosz üzletekkel, akkor szankciós listára kerülhetnek, kizárják őket a dollárelszámolásokból, ami egy bank esetében maga a halál.

Emiatt aztán érdemben csökkent az indiai-orosz kereskedelmi volumen. Ráadásul korábban, amikor az oroszok azt hitték, hogy nyeregben vannak, elkezdték drágábban adni az orosz olajat, ezért valójában már nem is volt annyira vonzó az üzlet az indiaiaknak.

Mi a szankciók célja?

A magyar politikusok ráadásul mintha továbbra sem értenék az olajipari szankciók valódi logikáját. A szankciók célja nem az, hogy az orosz olaj ne jusson ki a világpiacra. Ha ugyanis kiesne az olajpiacról egy nagyon fontos szállító, akkor az olaj ára felmenne, a szegényebb országok nehezebb helyzetbe kerülnének, csökkenne a szankciók támogatása.

A szankciók célja az, hogy az oroszok ne jussanak annyi pénzhez, nekik ne hozzon annyi bevételt az olajexport, érdemi diszkontokra kényszerüljenek.

Ezért van például az a szabály, hogy nyugati cég (tankeres, lízingcég, biztosító) csak 60 dollár/hordó alatti árazású orosz olajügyletekhez nyújthat bármilyen szolgáltatást. Az oroszok azonban mostanában jobb, 70 dollár körüli árat kaptak, ami a piac transzparenciáját csökkentette, kevesebb lett az adatunk. Az oroszok ugyanis szürke, féllegális hajókat használtak a szállításra, így a szállítások nagyságrendjéről csak néhány profi műholdas felvételeket elemző hajókövető cégnek, mint a már idézett Vortexa-nak és a Kple-nek voltak becslései.

Jogos kritikák

A sok pontosítás után azért azt is érdemes jelezni, hogy Szijjártó Péternek sok mindenben igaza van. Az EU igyekszik szabályozni, hogy nem vesz orosz nyersolajat, de orosz olajból készített terméket sem. A nyersolajnak mindenhol egyedi paraméterei vannak, méréssel kiszűrhető az orosz eredet. De a szabványosított feldolgozott termékeknél, amikor egy indiai finomítóban már összekeveredhetett az orosz és az arab olaj, valójában senki nem tud semmi biztosat, simán lehet, hogy az EU kerülőúton, de orosz olajból készített dízelt is vásárol.

Európa klímavédelmi és energiabiztonsági okokból bevezetett önkorlátozásai (fosszilis beruházásokat nehezebb finanszírozni, orosz szankciók, szén-dioxid kvóta) miatt az európai szennyező iparágak, műtrágyagyártás, acélipar, finomítás már eddig is versenyhátrányban voltak a világgal szemben. Szélesebb gazdasági körre is igaz, hogy nehezítés az, hogy Európában drágább a földgáz, illetve az üzemanyag, mint az Egyesült Államokban, Oroszországban, vagy a Közel-Keleten. Mindenesetre a szankciók költségei valóban fokozottabb versenyhátrány jelent az intenzíven fejlesztő Közel-Kelettel, Indiával és az Egyesült Államokkal szemben.

A mindenféle vállalásait a globális világnak példát mutatva komolyan vevő Európa közvetve, vagy közvetlenül Latin-Amerikán, Indián és Indonézián keresztül is vásárol, amivel ezek az országok extraprofitra tesznek szert, a valóban nagyobb szállítási utak miatt pedig a tankerek ökológiai lábnyoma is nő.

Azok a régiók, ahol azért kevésbé érzékeny téma még a zöld átállás, vagy az orosz leválás, nagyban fejlesztik a fosszilis infrastruktúrájukat, így ma a modern finomítók a Közel-Keleten, Indiában és Kínában épülnek meg. Jelenleg például nyolc nagy konstrukció zajlik ezekben az ázsiai térségekben. Akit érdekelnek a világ legnagyobb finomítói, itt képet nyerhetnek ezekről az indiai, dél-koreai, szingapúri, de akár venezuelai konstrukciókról.

Európa józanságból, szolidaritásból és morális indíttatásból fellép a szennyezés és az agresszió ellen. Hogy e küzdelemnek vannak hátulütői? Biztosan. De túlzó adatokkal csak ezeket hangsúlyozni aligha reális megközelítés.