Pénzt kaptam Orbánéktól, hogy jó adófizetőket neveljek az országnak. Ez pont arra elég, hogy rendszeresen kirepüljek hozzájuk Berlinbe

„Három éve apámnak tüdőgyulladása lett, anyám rá egy napra eltörte a lábát. A húgommal akkor naponta lejártunk hozzájuk az ajkai kórházba. Mindezt úgy, hogy én még két helyen tanítottam, volt már egy unokám, a legkisebb gyerekem pedig pont a legrázósabb kamasz éveiben volt. Utólag nem is értem, hogy hogyan fért bele, de belefért.”

Az 56 éves Rita ékes példája, milyen terhekkel szembesül a szendvicsgeneráció – vagyis azok a középkorúak, akik még dolgoznak, mellette pedig nem csak gyerekeikről, hanem már idős szüleikről is gondoskodniuk kell.

Ritára mindez hatványozottan igaz. Négy gyereke közül a legfiatalabb még gimnazista, a három idősebbnél már unoka is van. Két gyereke ráadásul külföldön él, így havonta ingázik Magyarország és Németország között. Idős szülei a Balaton-felvidéken élnek a pár száz fős Nemesvitán – őket kéthetente látogatja, ha nincs éppen egy, a fentihez hasonló vészhelyzet.

Mindezek mellett művészettörténész: a MOME adjunktusaként és oktatójaként dolgozik és saját képelemző YouTube-csatornája is van. Ortodoxként aktív egyházi életet is él: 22 éve minden nyárra hittantábort szervez, és tagja a Magyar Egyházak Ökumenikus Tanácsa (MEÖT) női bizottságának is. Azt, hogy hogyan fér bele ennyi minden az életébe, ő sem érti.

Rita szerint ő még a szerencsésebbek közé tartozik, mert nem kötött munkarendben dolgozik, és nem magatehetetlenek a szülei – akkor szerinte lehetetlen lenne mindezt kézben tartani és előre fél, mi lesz, ha ez megváltozik.

„Én közel állok a szüleimhez, jóval nagyobb terhet jelentene, ha ez nem így lenne. Amikor reggel végigmondom az imámat, és belegondolok abba, hogy összesen négy generáció tagjaiért imádkozhatok, az egy iszonyú nagy boldogság. De ha a szüleim lerobbannak, elég nagy bajban leszek, mert nem fogunk találni senkit, aki odaköltözne hozzájuk. Nem a pénz miatt: a szüleim anyagilag megtehetnék ezt, csak éppen effektíve falun nem találnának erre embert.”

Szerinte elég ehhez az, ha az apjának kimegy a bokája és nem tud már autóba ülni – már így is rizikós, hogy 86 évesen vezet, úgy, hogy bal keze részlegesen le van bénulva. Bár arról már sikerült meggyőzni, hogy hosszabb távokon ne vezessen, rövid távon muszáj neki: Nemesvitán nincs se háziorvos, se bolt. Mivel nem tudták meggyőzni őket, hogy visszaköltözzenek a fővárosba, Rita és a húga azt fontolgatják: ha szüleik már ápolásra szorulnak, magukhoz költöztetik őket, Ritához menne az anyja, húgához az apja.

Ritának szendvicsgenerációsként jelenleg pont a szüleiről való gondoskodásban lenne a legnagyobb szüksége az állam segítségére. A faluban, ahol szülei laknak van ugyan egy falugondnok, akitől meg lehet kérni, hogy egyszer-egyszer bevásároljon, de annyi idős él a faluban, hogy ez sem egy fenntartható és kiszámítható megoldás. A Gondosóra ad egy kis biztonságot, de nem oldja meg a problémát – egy gondozó-ápolóra lenne szükség, aki hetente kinéz rájuk, vagy ha csúszós az út, elmegy helyettük bevásárolni, hogy ne neki kelljen Budapestről leutazni ezért.

A másik kritikus pont pedig maga az egészségügy. Rita tapasztalatai szerint hivatalosan ugyan van, de a gyakorlatban nincs megbízható betegszállítás. A környéken pedig olyan hosszúak a várólisták az ambuláns ellátáshoz, hogy sokszor Budapestről nekik kell ingázniuk, hogy elvigyék szüleiket a legközelebbi magánrendelésre. „Az apámnak például a meszesedése miatt egy nyaki ütőér CT kellett. A tapolcai kórház CT-osztályán viszont nemrég azt mondták neki, hogy 2028 októberére van a legközelebbi időpont. »De akkor én már lehet, hogy nem fogok élni«, válaszolta erre az apám.” A megoldás végül az lett, hogy Rita húga Vácról levonatozott a szüleihez és elvitte apját a veszprémi magánrendelésre.

SZJA-mentességből repjegy Berlinbe

Az Orbán-kormány 2020-ban vezette be a négygyerekes anyák szja-mentességét, amivel már Rita is élni tudott. Szerinte ez annyiban mindenképp segítség, hogy el tudta engedni a magánfőiskolai állását: így már csak a MOME-n tanít, mégis ki tudja fizetni a repjegyeket, hogy rendszeresen látogassa a külföldön élő gyerekeit és unokáit. „Teljesen groteszk az egész helyzet.

Azt a plusz pénzt, amit én Orbán Viktortól arra kaptam, hogy anyaként jó adófizetőket neveljek ki az országnak, arra költöm, hogy rendszeresen látogassam gyerekeimet, akik a jelenlegi helyzetben nem látnak jövőt Magyarországon.”

Rita úgy érzi, azzal, hogy négy gyereket szült, ő megkapta a zöld pipát a kormánytól. Ezzel együtt felháborítja, amikor Orbán Viktor és a kormánykommunikáció mindig úgy fogalmaz: megvédjük a magyar családokat – nem a magyar állampolgárokat. Szerinte ez nagyon nyomasztó lehet azoknak, akiknek valami miatt nincs családjuk, vagy máshogy élnek családi életet, mint ahogy azt az Orbán-kormány elképzeli.

Szerinte a nagycsaládosok meglepően kevés kedvezményt tudtak igénybe venni. Legjobban akkor lepődött meg, amikor három nagyobbik gyereke volt iskolás, és nagycsaládos támogatást kért, hogy mindhárman el tudjanak menni a törökbálinti zeneiskola táborába. Akkoriban ugyanis a férje muzeológus fizetéséből éltek, és nem tudta volna kigazdálkodni a tábor költségeit. Az önkormányzattól azonban azt a választ kapták, hogy az egy főre jutó jövedelmük magasabb annál, mint amit ők támogathatnak.

Úgy voltam vele, hogy vagy elválok, vagy megbolondulok, vagy rákos leszek, ez így nem működik

Felmerül a kérdés, hogy egy szendvicsgenerációsnak mikor marad ideje magára. Ritánál 15 éve jött el az a pont, hogy feltette magának ezt a kérdést. Ez akörül történt, hogy megszületett negyedik gyereke, neki pedig lett egy főállású munkahelye egy magánfőiskolán, aminek aztán a rektorhelyettese, később pedig rektora is lett.

„Addigra a család ahhoz volt szokva, hogy én otthon vagyok, főzök, mindenkiről gondoskodom, mindent én tartok számon, mindenkinek én nyújtom az érzelmi támaszt, plusz még a férjemnek is a titkárnője is vagyok. Amikor elkezdtem dolgozni, akkor esett le, hogy ez így nem fenntartható. Vagy elválok, vagy megbolondulok, vagy rákos leszek, de ez így nem működik” – mesélte Rita.

Végül egy súlyos veseműtét volt az utolsó figyelmeztetés, hogy lassítania kell. Akkoriban költöztek Törökbálintra, nem aludt, nem evett, emiatt hirtelen sokat fogyott, és mindez végül vesesüllyedéshez vezetett.

„Bevallom, nem a feminista meggyőződésem miatt jutottam el erre a gondolatra, hogy magamról is gondoskodnom kell. Az orvosom akkor figyelmeztetett, hogy a másik vesém is lejjebb van, és ha az is tovább csúszik, akkor azt is műteni kell. Ez volt a Damoklész kardja, ami azóta is ott lebeg a fejem fölött: azóta nem éjszakázom. Rendesen eszem, nem csak bekapok valamit és ugrálok a család körül, hanem én is leülök az asztalhoz. Nagyon sokat találkozom barátnőimmel és töltekezem így kultúrprogramokkal.” Évekbe telt, de ma már a férjének is természetes, hogy beszálljon a házimunkákba és a gyerekei is megcsinálták maguknak az uzsonnát.

Szerinte többre vihette volna a karrierjében, ha nem lenne ekkora családja és nem lenne ennyire fontos neki, hogy aktívan részt vegyen az unokái életében is. Azt mondta, egy nemzetközi karriert nem tudna összeegyeztetni a családdal – az oktatást viszont igen, ott ráadásul előny is, hogy van családja, így szerinte jobban is ért a hallgatói nyelvén.

Az ötvenes éveikben járó nők gyakran számolnak be róla, hogy a menopauza után láthatatlanná válnak a társadalom számára. Rita ennek csak a pozitív részeit érzékeli. A munkájában nem érzi láthatatlannak magát, az utcán már inkább – de ez nem zavarja, sőt. „Az jobban zavart, amikor utánam fütyültek, beszólogattak, vagy megfogdostak – most már egy áldott láthatatlanság van.” A változókornak köszönhetően a testével kapcsolatban is sokkal tudatosabb lett.

„A menopauza után én kivirultam nőként.

Megtaláltam a stílusomat, hogy mi áll jól, most már kirúzsozom magam, ha ahhoz van kedvem, vagy eljárok fodrászhoz, amire korábban alig volt példa. Nagyon jól érzem magam a bőrömben” – mesélte Rita. Szerinte ehhez sokat hozzátesznek az őt körülvevő női közösségek: igyekszik minél több időt tölteni a barátnőivel, de ilyen a Dajer Alapítvány Női Flottája, amelynek kifejezetten az a célja, hogy a 40 év feletti nők ne maradjanak láthatatlanok.

Ha fontosak a magyar családok, mi a helyzet az idősekkel?

Az Orbán-kormány 2022-ben módosította a szociális törvényt, ami szigorította a korábban bevezetett rokontartási kötelezettséget. Ebben, illetve az Alaptörvényben lefektették egyrészt, hogy mindenki felelős magáért. Másrészt a gondoskodási sorrenden is csavartak egyet: az új szociális törvény alapján a családoknak képességeik és lehetőségeik szerint kötelességük segíteni a hozzátartozójukon, az államnak pedig csak akkor kell a rászorulók segítségére sietnie, ha leszármazottaik, az önkormányzat és az egyház is kudarcot vallottak.

Az egészségügy, az oktatás vagy éppen a közlekedés problémái általánosak, de ezek mind-mind hatványozottan kihatnak azokra, akik gyereküket, unokájukat vagy éppen idős szüleiket gondozzák – pláne, ha mindezt egyszerre kell csinálniuk, láthatatlan munka formájában, vagyis ingyen és bérmentve. Az olyan intézkedésekkel viszont, mint a szociális törvény módosítása, a kormány a rendszerszintű problémákat az egyének szintjére viszi le, mondván: mindenkinek a magánügye és saját felelőssége, hogyan gondoskodik a szeretteiről.

A kontextushoz az is hozzátartozik, hogy az elöregedő társadalmak már önmagukban, más országokban is kihívások elé állítják az egészségügyi és szociális ellátórendszert. A medián életkor egyébként Magyarországon az uniós érték körül mozog: az Eurostat adatai alapján 2014-ben még 41,4, 2024-ben már 44,5 év volt.

A szendvicsgenerációban ugyan generációs szinten jelen vannak a férfiak is, a gondoskodási munkát hagyományosan a nők végzik, így a szendvicsgeneráció sajátossága, a kétfelé való gondoskodás is elsősorban a nőkre hárul.

Ezt mutatja az is, hogy az otthonápolási díjat is – amelynek alapösszege 2026-ban havi bruttó 50 ezer forint körül alakul, de a kiemelt kategória is épphogy eléri a bruttó 90 ezer forintot – túlnyomórészt nők veszik fel. Az ápolási díj kapcsán legutóbb 2015-ben készült tanulmány: Tátrai Annamária munkájában akkor megállapította, hogy az ápolási díjban részesülők háromnegyede nő, akik jellemzően 40-es, 50-es éveikben járnak. A tanulmányból kiderül az is, hogy 71 százalékuknak közvetlenül a munkaerőpiacról kellett kilépniük idős hozzátartozóik gondozása miatt.

Az Európai Bizottság 2025-ös jelentése szerint uniós szinten is látszik, hogy a nők munkaerőpiaci lehetőségeit rontja, hogy több láthatatlan munka – házi- és gondoskodási munka – hárul rájuk mint a férfiakra. A felmérésből kiderül, hogy uniós szinten a munkát nem vállaló nők 30 százaléka indokolja távolmaradását gondoskodási kötelezettségekkel, szemben a férfiak 5 százalékával. Az uniós jelentés kiemeli, hogy EU-szerte több gondozási szolgáltatásra van szükség, annak érdekében, hogy az idősebb nőknek is több esélyük legyen a munkaerőpiacon. Különösen igaz ez szerintük Románia és Lettország mellett Magyarországra, ahol, mint írják, nincs elég időseket ellátó intézmény, a gondozási feladatokat pedig a társadalmi normák és nemekhez fűződő attitűdök miatt elsősorban a nők végzik el.

A napjainkra jellemző gondoskodási válság hátterében a társadalmak elöregedése mellett van egy másik általánosabb tényező. Ez maga a kapitalizmus, ami az életet újratermelő reproduktív munkát, közte a gondoskodást ingyenes erőforrásnak, egyéni feladatnak tekinti, a költségeit pedig a családokra, ezen belül a nőkre helyezi. Ezt tetézheti vagy enyhítheti az adott ország szak- és szimbolikus politikája: az Orbán-kormány például rátesz egy lapáttal, amikor úton-útfélen hangsúlyozza, örüljenek a nők, hogy gondoskodhatnak valakiről. Míg azonban a gyerekvállalás kiemelt téma a kormány számára, és – egyenlőtlenül ugyan, de – óriási összegeket fordítanak rá, az idősgondozás egy messzemenően elhanyagolt terület. „Miközben a kormánynak nagyon kiemelten fontosak a magyar családok, mintha el lenne felejtve, hogy az idős hozzátartozók is részei ezeknek a családoknak” – magyarázta Katona Noémi szociológus, a Társadalomtudományi Kutatóközpont munkatársa.

Az idősgondozás szakpolitikákat tekintve két szektornak, az egészségügynek és a szociális ellátásnak a metszetében van. Ennek kapcsán gyakran merül fel, hogyan lehet ezt a két szektort gazdaságosabban és az érintettek számára is előnyösebben összehangolni. „Ha valaki demencia miatt 0-24-es ellátásra és felügyeletre, de nem feltétlenül egészségügyi szakápolásra szorul, az ne egy kórházi ágyon feküdjön. Egyrészt neki is jobb az otthonosabb környezet, és a rendszernek is egy sokkal drágább ellátási forma, mintha ugyanaz az ember mondjuk egy idősek otthonában lenne” – mondta a szakértő, aki szerint jelenleg ugyan sok ilyen rossz párosítás van, de egyre több a törekvés és szakpolitikai javaslat ezek megoldására.

Az elmúlt 16 évben fontos átrendeződési folyamat volt, amit Fodor Éva szociológus és genderkutató 2022-es tanulmányában „churchificationnek” (vagyis „egyháziasításnak”) hív. Az egyháznak már a rendszerváltás óta egyre nagyobb a szerepe a hazai szociális szektorban, az elmúlt tizenöt évben azonban ugrásszerű volt a növekedés. Az Orbán-kormány gondoskodáspolitikája azt vallja, hogy – a család mellett – az egyház az, ami a legjobban gondoskodik, ezért egy szoros együttműködésre van szükség ezen a téren is az állam és az egyház között.

„Ez a gyakorlatban egyrészt azt jelenti, hogy az állam átadott egyes szociális intézményeket az egyháznak. Másrészt az egyenlőtlen finanszírozásban jelenik meg: az egyházi intézmények ugyanazért az ellátásért ugyanis 60-70 százalékkal magasabb normatívát kapnak az államtól a gondozottak után, mint az állami intézmények” – magyarázta Katona Noémi, aki szerint ez az egyenlőtlen finanszírozás a szektorban hatalmas feszültségeket szül, hiszen az állam nem teljesítmény, hanem ideológia alapján tesz különbséget.

Lehetne máshogy is

A gondoskodást nem csak Magyarországon szánja a társadalom a nőknek, ez tőlünk nyugatra és északra is ugyanolyan jellemző. A legfőbb különbség az, hogy ott ezzel együtt jellemzően több figyelem és erőforrás jut az idősgondozásra, az idősek aktív részvételét és izolációjának csökkentését célzó projektekre.

Egy EU-s pályázat keretében ilyen projekteket vizsgált Deák Róza és Deák Szonja: a testvérpár fél éven keresztül, a Dajer Alapítvány képviseletében tanulmányozott külföldi szervezeteket, amelyek az idősek integrációját célozzák, a gondoskodási munkát azonban egy kicsit máshogy osztják el.

A tanulmányozott szervezetek többsége önkéntes munkán alapul, Deák Szonja szerint ez is a siker egyik titka. A másik, hogy interszekcionálisan gondolkoznak: vagyis nem kizárólag az időseket próbálták segíteni, hanem bevonják helyben a bevándorló munkaerőt és más, perifériára szorult csoportokat is. Ezt tapasztalták Rómában, az Auser Nazionale nevű olasz szervezet helyi egyesületénél, ami egy korábbi munkástanácsból fejlődött ki. Az önkéntesek között gyakorlatilag mindegyik korosztály feltűnt, gimnazistáktól az ötvenesekig. Ők szerveznek különböző közösségi programokat a helyi időseknek – például filmezést vagy kötőklubot, de nyáron volt olyan projektjük is, amiben az önkéntesek elkísérték szavazni az időseket.

A tanulmányozott holland és spanyol szervezeteknél egy integrációs lakhatási programot fejlesztettek ki, amiben a diákokat kötik össze az idősekkel. Ez azt jelenti, hogy a programban résztvevő egyetemi hallgatók ingyenesen, vagy az átlagosnál jóval kedvezőbb áron lakhatnak egy idős nőnél vagy férfinál – többek között azzal a feltétellel, hogy heti minimum 30 órát kell együtt eltölteniük. A diákok így megfizethető lakhatáshoz jutnak, míg az idősek társaságot és segítséget kapnak – mindeközben pedig fejleszti a generációk közötti együttműködést.

A kontextushoz fontos, hogy például Katalóniának, és ezen belül Barcelonának az országtól független, kiforrott időspolitikája van, ami nagyban reagál az elöregedő társadalmak problémájára és az idősek elmagányosodására. Barcelona városi tanácsa ötévente alkot stratégiát: legutóbb tavaly tavasszal jelentették be az ellátáshoz való jogról szóló stratégiájukat, aminek keretében a következő ciklusban több mint 140 millió eurót (vagyis közel 54 milliárd forintot) szánnak az „egyetemes, méltóságteljes és fenntartható ellátási rendszer” megvalósítására. A stratégia egyik célja többek között az is, hogy a férfiakat is jobban bevonják a gondozási munkába.

Civil és önkormányzati szinten itthon is léteznek a fentiekhez hasonló projektek, amelyek a tudatos öregedést, az idősek közösségi részvételét és az izoláció csökkentését segítik. A holland és spanyol példához hasonló lakhatási projektet jelentett be nemrég Karácsony Gergely is: a főváros uniós támogatással elindította a Megbízható Szobabérlet programot, amely során „magányos, idős embereket és szálláskereső fiatalokat” kötnének össze biztonságos és jogilag rendezett keretek között. De a tudatos öregedést célozza a Pécsi Közösségi Alapítvány P-AGE nevű projektje is.

Az, hogy az állam részben kilép az idősek gondozásából, Nyugat-Európában is jellemző, ami egy piacosodást is elindított a szektorban. A nyugati országokban gyakori megoldás az is, hogy az állam az adott ápolási szükséglet alapján egy adott összeggel támogatja a gondozottat, aki eldöntheti: az őt gondozó hozzátartozójának adja ezt a pénzt, egy hivatásos ápolóra vagy idősek otthonára költi.

Katona Noémi szerint ez összességében mindenképp jobb megoldás, mint a hazai, támogatás nélküli familiarista rendszer – ez utóbbi arról szól, hogy az állam rátolja a családra a gondoskodást és mindeközben nem támogatja eléggé a családokat. A másik forgatókönyvnél viszont jellemző trend, hogy a megkapott összegből minél olcsóbban, fekete munkával próbálják megoldani a gondozást. Ez gyakran azzal is jár, hogy sérülnek a gondozó munkajogai, ellenőrizetlenek a munkakörülményei, a másik oldalon pedig a gondozott egy képzetlenebb ápolót kap. Nyugat-Európában például jellemző, hogy Közép-Kelet-Európából vagy a harmadik országokból bevándorlók végzik ezeket a munkákat, alacsonyabb fizetésért, mint egy magasan képzett ápoló.

„Az a baj, hogy ez ugyanannak a rendszerhibának a tünete: az állam kevés pénzt szán a területre, és minél olcsóbb munkaerővel próbálja megoldani” – mondta Katona Noémi. Szerinte ehelyett arra lenne szükség, hogy az állam sokkal több pénzt költsön az idősgondozásra, szabályozza, hogy képzett ápolók dolgozzanak, a szolgáltatás mindenkinek elérhető, a gondoskodás pedig egy magas presztízsű munka legyen.