Hallja, hogy a falszomszédja milyen kínokat áll ki, szeretne is segíteni neki, de nem tudja, hogyan tud

• Lombos Petra, a ferencvárosi Áldozatsegítő Központ koordinátora is dolgozott olyan nővel, akire a férje rágyújtotta a lakást, csak neki szerencséje volt, mert ki tudott szaladni.
• A szakember szerint ha a tudomásunkra jut egy bántalmazás, a szocializációnk azt mondatja velünk, hogy ez nem a mi dolgunk, egy kétségbeesett és furcsán viselkedő áldozatnak pedig sokszor nem is könnyű hinni.
• Pedig a környezet sokat tehet az áldozatok védelmében, Lombos Petra szerint ezért tudatosítani kell az emberekben, hogyan figyeljenek a saját hárítási mechanizmusaikra, másrészt arra, a félelmeiket legyőzve hogyan készülhetnek fel a beavatkozás lehetőségeire.

Mi volt az első gondolata, amikor kiderült, hogy a lakástűzben meghalt nő esete valójában nem baleset volt, hanem úgy tűnik, az exférje ölte meg szándékosan?

Az első gondolatom az volt, hogy megint halmozódni kezdtek a családon belüli erőszakkal összefüggő gyilkosságok. A második gondolatom pedig az, hogy ez az eset extrém a maga brutalitásában, de ugyanúgy mutatja a klasszikus bántalmazási esetek patológiáját. Én is dolgozom olyan nővel, akire a férje rágyújtotta a lakást, csak ő mázlista volt, mert ki tudott szaladni, és életben maradt. És dolgoztam olyan nővel is, akinek a partnere hasonlóan fegyvergyűjtő volt. A praxisomban nagyon sok áldozat akadt, aki éveken át életveszélyben érezte magát, és csak a szerencsének és a véletlennek köszönheti, hogy életben van.

Az ismert információk alapján ön szerint megelőzhető lett volna ez a haláleset?

Azt gondolom, hogy igen, hiszen az áldozat több alkalommal is feljelentést tett, és több olyan pont volt, ahol a volt férj megfogható lett volna. Amikor ellopta a számítógépét és a hozzáféréseit és előfizetéseit, és a külvilággal való kapcsolódását kezdte kontroll alá vonni, és a kapcsolatrendszerét felderíteni, majd rágalmazó üzeneteket küldeni, egy ilyen pont lett volna. A Patent jogi munkatársa szerint amikor az áldozat megpróbálta lecseréltetni a zárat a lakásán, az elkövető rendőri segítséggel be tudott jutni oda. Az elkövető lényegében szabad utat kapott a bűncselekmény elkövetéséhez. Az, hogy nem veszik figyelembe az áldozat fenyegetettségét, hozzásegíti az elkövetőt a bántalmazáshoz.

Mikor megtörténik egy ilyen tragédia, az áldozat környezetében utólag gyakran felmerül, hogyhogy nem vették észre az erőszakot, vagy ami még rosszabb, észrevették, de nem vették komolyan. Ön szerint ez miért általános reakció?

Ennek több összetevője van. Mikor valaki találkozik egy bántalmazásról szóló esettel, általában az első nagyon emberi és nagyon zsigeri reakciója az, hogy erről valamilyen módon az áldozat tehet. Az áldozat hibáztatásával próbálja ugyanis csökkenteni a szorongást, hogy talán ő is kerülhet ilyen kiszolgáltatott helyzetbe, ezért keresni kezdi azokat a pontokat, ahol különbség van közte és az áldozat között. Egy kevésbé önreflektív személy így nagyon hamar eljut odáig, hogy tulajdonképpen az áldozat tehet a saját helyzetéről – ez az első hárítási szint. A második hárítási szint, amikor már annyira nyilvánvalóvá válik a bántalmazott igazsága, hogy hiszünk neki, de ő is félni kezd:

mi van, ha az ő vagy a családja testi épségét veszélyezteti azzal, ha beavatkozik?

Ezért úgy dönt, jobb, ha nem vállal vele szolidaritást. Emellett a szocializációnk is azt mondatja velünk, hogy ez nem a mi dolgunk, nem akarunk árulkodni. Vagy hogy ami mások falai között történik, az csak rájuk tartozik. Számtalan ilyen sztereotípiát kell újragondolnunk. A Covid karanténidőszakában egyébként érzékelhető volt, hogy az emberek a korábbinál jobban odafigyeltek a környezetük jeleire. Volt olyan, aki azt mondta, hallja, hogy a falszomszédja milyen kínokat áll ki, szeretne segíteni neki, de nem tudja, hogyan tud. Jó lenne ezt a mentalitást tovább erősíteni.

A mostani esetben az áldozat ismerősei arról is beszámoltak, hogy amikor M. mesélt nekik a félelméről és az őt érő zaklatásról, a beszámolóját inkább furcsának találták.

Ez is jellemző: az áldozatok sokszor valóban furcsának tűnnek. Monomániásan, kizárólag erről beszélnek, mivel traumatizáltak és izoláltak, a valóságuk horizontját teljesen kitölti a bántalmazottságuk. Emiatt a legtöbben nem képesek érhetően, tárgyilagosan és szép kerek mondatokban elmondani a velük történteket. Ez a kicsit idegesítő beszédmód pedig megint csak arra sarkallja a befogadót, hogy ne avatkozzon be. Másrészt sokszor még a segítő szakemberek és a hatóság személyei is úgy gondolják, hogy akkor járnak el helyesen, ha semlegesek és pártatlanok maradnak: hallgattassék meg a másik fél is, a bántalmazó álláspontját is meg kell ismerni.

Így pedig lesz egy furcsán viselkedő személyünk, vele szemben meg egy másik, aki viszont nagyon is civilizáltan, és sokkal kevésbé érzelemvezérelten képes előadni a saját verzióját.

A bántalmazók ugyanis rendszerint több logikus magyarázatot tudnak adni az eseményekre, és könnyebb is hozzájuk kapcsolódni. Végül az egészből az jön le, hogy mégis az áldozattal lehet valami gond. Meg kell érteni, hogy az áldozat dühös és kétségbeesett, és ha nehéz is hozzá kapcsolódni, akkor is segítségre van szüksége. Ez nem jelenti azt, hogy legyünk naivak és kritikátlanok, de a semlegesség egy bántalmazási helyzetben másfajta kritériumokkal rendelkezik, mint egy telekvitában. A semlegesség itt egyértelműen az elkövetőnek kedvez.

Az előbb azt mondta, a potenciális bántalmazó a környezetében is félelmet kelt. Ők valós veszélyben vannak?

Természetes reakció, ha valaki nem akarja magára húzni egy erőszakos ember dühét, de az elkövetők túlnyomó többsége nem bántalmazza a szomszédot vagy más idegent, „csak” a családtagjait. Mégis fontos, hogy felkészüljünk erre az eshetőségre is.

Hogyan? Egyáltalán mit tehet az, aki szeretne felkészülni arra, hogy ilyen helyzetben jól reagáljon?

Azt hiszem, a legfontosabb az, hogy minél többen tudjanak ezekről a hárítási mechanizmusokról. A Ferencvárosban mi konkrét programot dolgoztunk ki erre, amit nem érzékenyítésnek nevezünk, hanem úgynevezett tudatos szomszédok toborzásának: tudatosítani szeretnénk a kerület lakosságának minél nagyobb részében, hogy akinek információja van bántalmazásról, az egyrészt hogyan figyeljen a saját hárítási mechanizmusaira, másrészt felkészítjük a beavatkozás lehetőségeire, harmadrészt arra, hogyan tegye úgy, hogy magát tényleg ne veszélyeztesse. Mikor egy agresszívan fellépő emberrel szemben kell intézkedni, kicsit beszűkült tudatállapotba kerülünk, és jó eséllyel hirtelen semmi új nem fog eszünkbe jutni, hasznosak az előre átgondolt cselekvési tervek. Például, hogy mit csináljunk akkor, ha azt látjuk, hogy a játszótéren valaki megüti a gyerekét. Ha úgy csinálunk, mintha nem történt volna semmi, ezzel legitimáljuk az elkövető tettét, és a félrenézésünkkel azt üzenjük, hogy ezt meg lehet tenni. A félelem ekkor is beindulhat, azt gondolva, hogy aki képes megütni a gyerekét, az mást is megüthet. Emiatt mi is azt javasoljuk, hogy ne egyedül lépjen fel a bántalmazó ellen, hanem szóljon egy másik felnőttnek, hogy csatlakozzon hozzá.

Egy korábbi interjúban arról beszélt, hogy tapasztalati szakértőknek is megtanítanak bizonyos célzott mondatokat, amiket a közbelépéskor mondhatnak az elkövetőknek. Mik ezek a mondatok?

A tapasztalati szakértők érzékelése kifinomultabb az ilyen a helyzetekben, hamarabb felismerik ezeket és hamarabb be is avatkoznak. De hogy ezt ne önveszélyeztetve tegyék, meg kell tanulniuk a biztonságos beavatkozást, ezzel együtt azt, hogy mit mondjanak a bántalmazónak. Fontos például, hogy ne támadják le őket, illetve nagy körmondatok helyett inkább törekedjenek rövid interakciókra. És valóban szerencsés, ha van a fejükben néhány előkészített mondat; olyasmi, ami kimozdíthatja a helyzetéből: „ugye tudja, hogy nem verekszünk”. De mindenkinek érdemes a saját technikáját kialakítania.

Összességében tehát úgy gondolja, nemcsak a hatóságok, de a közösség felelőssége is az áldozatok támogatása?

A közösséget az egyik legfontosabb tényezőnek gondolom ebben a folyamatban. A probléma megoldását nem delegálhatjuk kizárólag az államra, mert annak láthatóan rossz gazdája, de a helyi önkormányzat sem tud mindent megoldani. A közösségek önszerveződésén is múlik, hogy olyan közösségekké szerveződjenek, amelyekben kevésbé lehet áldozattá válni. Ezzel pedig a magunk frusztrációját és félelmét is csökkentjük.

Az az eddigiekből is kiderült, hogy valamiféle pszichológiai érzékenység is szükséges ahhoz, hogy valaki jól kezeljen ilyen helyzeteket. Az igazságügyi rendszer képviselői fejlődtek mostanra valamennyit e téren?

Az optimista válaszom az, hogy igen. De jellemzően még csak szigetek léteznek, és sok múlik azon, hogy valaki hova kerül: egy olyan nyomozóhoz, aki érzékenyen tud kérdezni, vagy egy olyanhoz, aki már a kérdésföltevéseivel is áldozathibáztat. A hatóságoknál gyakran egy másodlagos, harmadlagos traumát is elszenvednek az alanyok pusztán azáltal, hogy kikérdezik őket. (A Patent Egyesület közben petícióban követeli, hogy a magyar a rendőrök kötelezően kapjanak átfogó képzést a nők elleni erőszakról – a szerk.)

A rendőrséggel szembeni bizalmatlanság mennyiben gátja a feljelentéseknek?

Amikor 25 évvel ezelőtt elkezdtem családonbelülierőszak-ügyekkel foglalkozni, az volt az alapszabály, hogy a rendőrség addig nem cselekszik, míg vér nem folyik. Az elmúlt években azért e téren is történtek előrelépések, de ez a tétel még mindig tartja magát, és sajnos nem is mindig alaptalanul. Az viszont még kevésbé változott, hogy

az áldozatoknak előtanulmányokat kell folytatniuk ahhoz, hogy jól tudjanak feljelentést tenni.

Ezért mi is fel szoktuk őket erre készíteni. Mikor az áldozat belép a rendőrkapitányságra, bekerül a darálóba, és nem feltétlenül azért, mert a rendőrök rosszindulatúak, hanem mert leterheltek.

De az is tény, hogy a kapcsolati erőszakkal összefüggő ügyek általában nem a nyomozások fősodrában állnak, és addig, amíg a cselekmények nem öltenek szélsőséges formát, pimf ügyeknek számítanak: egy idegen elkövetővel valamiért sokkal nagyobb figyelemmel foglalkoznak, mint egy családon belülivel. Ráadásul sokszor a rendőröktől is azt halljuk, hogy a bántalmazott nők nem tudják, hogy mit akarnak, vagy ha tudják is, meggondolják magukat és visszavonják a feljelentésüket. Vagyis az előítéletek kölcsönösen jelen vannak mindkét oldalon.

A japán áldozatnak évekkel ezelőtt egy alkalommal megszorongatta a nyakát a férje, Spronz Júlia elmondása szerint bár M. halálra rémült, azért nem tett feljelentést, mert attól félt, hogy az akkor még velük egy háztartásban élő férfit csak jobban felbőszíti.

Igen, azt várjuk el az áldozattól, hogy azonnal a rendőrséghez forduljon, holott ez nem nagyon életszerű. Mikor a felek külön háztartásban élnek, és a bíróság távoltartást rendel el, még úgy is hatalmas nyomás kerül az áldozatra, például mert a partnere megzsarolja, hogy vonja vissza, különben megvonja tőle a család anyagi támogatását. A hivatalból üldözendő cselekményeknél, azaz a nyolc napon túl gyógyuló, tehát töréssel, nagy kiterjedésű zúzódással, vagy műtéttel helyreállítható sérüléseknél is viszonylag nagy tere van az ilyen nyomásgyakorlásnak: kék-zöld foltok láthatók rajta, de inkább azt hazudja, hogy elesett a lépcsőn, mert védi az elkövetőt. Csakhogy nem az elkövetőt védi, hanem saját magát és a gyerekeit.

A családon belüli erőszak a társadalom teljes spektrumát lefedi. Mennyiben tipizálhatók társadalmi rétegek szerint az esetek?

Azt szoktuk mondani, hogy a kapcsolati erőszak olyan makacsul demokratikus jelenség, hogy minden társadalmi osztályban megtalálható, csak más jellemzőkkel. A hozzánk forduló, mélyszegénységben élő nők esetében gyakrabban megjelenik, és manifesztebb is a fizikai erőszak, nem egy esettel találkoztunk, amikor husánggal vagy ágyráccsal ütötte a partnere az áldozatot. Együttműködünk a ferencvárosi hajléktalanellátással is, a hajléktalanságban élő nők ugyanis extrém módon kitettek a kapcsolati és szexuális alapú erőszaknak. Egy társadalmilag marginalizálódott csoport tagjának nyilván sokkal korlátozottabb a képessége arra, hogy elmaszkolja a környezete előtt a családon belüli erőszakot, és ezekben az esetekben az sem jellemző, hogy az elkövető figyelmet fordítson arra, hogy elrejtse a bántalmazás nyomait.

Mint ebben a borzalmas esetben is láttuk, az életellenesség, vagyis a gyilkosság megjelenik minden osztályban, de a középosztályban inkább a megfontoltság jellemzőbb, mint a hirtelen felindulás.

Ahogyan haladunk a középosztály felé, az is gyakoribb, hogy a nem látható felületeket üti az elkövető, vagy úgy okoz fájdalmat, hogy azt ne lehessen látlelettel igazolni. Esetleg olyan manipulatív eszközökhöz nyúl, amik nem nevesíthetők. Azaz a kényszerítések sokkal szubtilisabb formái jelennek meg.

Mond erre példákat?

Találkoztunk olyan nővel, akit a partnere úgy bántalmazott, hogy a jól prosperáló vállalkozása ügyfélköre előtt sározta be, ezzel anyagilag ellehetetlenítette, majd még informatikai eszközökkel meg is figyelte. Ma már ugyanis viszonylag könnyen hozzáférhetők olyan nyomkövető eszközök, amelyek valaki telefonján vagy a holmija közé rejtve információkat szolgáltatnak az aktuális helyéről. Mikor az egyik ferencvárosi hostel felajánlotta, hogy szívesen bekapcsolódik a menekítési rendszerbe, jeleztük nekik, hogy előfordulhat, hogy a bántalmazó ott is rátalál majd az oda menekített nőre és gyerekeire, és számítsanak rá, hogy egyszer csak megjelenik. Szerencsére vagány emberek, és azt mondták, hogy megoldják.

Nagyon gyakori, hogy a bántalmazó a gyerekeken keresztül félemlíti meg a volt partnerét, például a kapcsolattartás ürügyén,

egyszer csak megjelenik a lakásban, arra hivatkozva, hogy csak a gyerekek miatt jött. Az anyák sokszor eleve azért mennek bele, hogy az otthonukban történjen a kapcsolattartás a gyerekekkel, hogy őket védje: ha a nő is ott van, magára tudja húzni a volt partnere dühét, és nem a gyerekek kapják. Ezek a mintázatok nagyon sok család életét mérgezik napi szinten.

A ferencvárosi Áldozatsegítő Központ hogyan segíti a zaklatásnak vagy erőszaknak kitett lakosokat?

A csapatunk egy kísérletnek indult 2020-ban, amikor még nem volt Covid, de érzékeltünk egy hullámot extrém bántalmazással és gyilkossággal is végződő ügyekből, ezért Ferencváros frissen kinevezett polgármestere, Baranyi Krisztina, megbízta a kerületi szociális és gyermekvédelmi intézményt, hogy fejlesszen ki egy áldozatsegítő rendszert. A néhány fős teamünk krízisben lévő személyek jogi tanácsadását és képviseletét látja el, emellett a hosszú távú rehabilitációjukkal, mentálhigiénés, pszichés terápiás támogatásukkal foglalkozunk. Ezen kívül a menekülő áldozatoknak átmeneti vagy hosszabb távú lakhatást is biztosítunk. És van néhány védett lakásunk, amelyek teljeskörűen berendezettek, hiszen amikor valaki menekül, általában nem viszi magával a hajszárítót és a mosógépet, ezekben van minden, az életükhöz szükséges berendezés a vízforralótól az etetőszékig.

Mennyi időt töltenek a lakásban?

Három hónap a minimum, de általában egy év kell ahhoz, hogy valaki ki tudjon lépni a bántalmazó kapcsolatból. Amikor viszont konkrét életveszélyt érzékelünk, akkor az állami intézményi menekítési rendszert vesszük igénybe. Ez országosan 300 körüli férőhelyet jelent, amik nehezen hozzáférhetők, ezekbe csak a „nagyon” életveszélyben lévő áldozatokat menekítik, de minden esetben a lakóhelyüktől távoli településre. Az állami intézményi elhelyezés maximuma két hónap. Ennek feltételei viszont sok áldozat számára nem elfogadhatók: egyrészt a távolság miatt, másrészt mert közben nem tarthatja a kapcsolatot az őt támogató személyekkel, valamint fel kell számolnia a munkáját, a korábbi környezetét. Az egyedülálló nők ezt még csak-csak vállalják, de az anyák úgy érzik, a gyerekeikkel ezt már nem tehetik meg. Mi egy könnyebben hozzáférhető intézményi menekítést használunk, 24 órán belül reagálunk, és az áldozatok a városban maradhatnak. Könnyebben hozzáférhető és kisebb megrázkódtatással járó menekülési utat biztosítunk.

Az interjúban azt is mondta, hogy nemzetközi statisztikák szerint átlagosan hét menekülési kísérlet kell ahhoz, hogy valaki kilépjen egy bántalmazói kapcsolatból. Ez nagyon soknak tűnik. Miért kell ennyi?

Igen, bár néha ennél kevesebb is elég. Mivel az emberek arra kondicionáltak, hogy úgysem kapnak segítséget, mikor felhívnak minket, és azt mondjuk nekik, hogy 24 órán belül el tudjuk őket menekíteni, annyira meglepődnek, hogy meghátrálnak. Ez egy kísérlet. Amikor legközelebb mégis beköltöznek a krízisférőhelyre, azt mondják, és ez éppen egy konkrét eset, hogy ez az elzártság annyira megterhelő, hogy lehet, csak túldimenzionálja ezt az egészet, mégis vissza kellene mennie az otthonába, vagyis az elkövetőhöz. Ő szerencsére végül maradt, de van, aki visszamegy.

Az áldozat is nagyon sokáig abban a narratívában él, hogyha ő változik, akkor majd megváltozik a kapcsolat is; ha ő jobban alkalmazkodik, megváltozik a másik fél is.

Volt olyan kliensünk, aki már fél évet töltött egy biztonságos férőhelyen, amikor azt mondta, most annyira megígérte neki a partnere, hogy tényleg biztosan meg fog változni, és visszament. Azzal búcsúztunk el, hogy a statisztikák szerint egy bántalmazó kapcsolat idővel sem válik nem bántalmazóvá, de kívánom neki, hogy ő legyen a statisztikai kivétel. Azóta nem jelentkezett, hogy baj van. A menekülés az áldozat mindenre elszántságát igényli, márpedig a hosszan tartó kapcsolati erőszak pont ezt a tenni akarást, a magamért tevés képességét ássa alá.

A zaklatással viszont az a probléma, hogy sokszor nehezen bizonyítható. Ezekben az esetekben az áldozatoknak mit szoktak javasolni, mielőtt a rendőrséghez fordulnak?

Hogy gyűjtsenek és kategorizáljanak bizonyítékokat. Volt olyan esetünk, ahol a zaklatás extrém mértékű volt, de a nő nem tett feljelentést, mert azt mondta, egyedülálló anyaként és dolgozó nőként nincs energiája a napi szintű zaklató üzeneteket rendszerezni, meg hogy hangfelvételeket készítsen és naplózza a kéretlen találkozásokat. Ráadásul számolnia kell azzal, hogy a feljelentés nem garantálja, hogy a zaklatás abbamarad. Ha valaki először követ el ilyen cselekményt, valószínűleg próbára bocsátják vagy pénzbüntetést kap. Illetve azt is

tudatosítani kell az áldozatokban, hogy amikor rendőrt hívnak, az nem jelenti azt, hogy elindul a rendőrségi eljárás – ez egy hatalmas tévhit.

A zaklatás magánvádas eljárásban vizsgálható, vagyis az áldozat dönt arról, hogy szeretné-e, hogy a bántalmazóját megbüntesse a magyar állam. Egyébként is, amikor egy krízisben lévő nő könnyű testi sértés vagy fenyegetés miatt éjszaka rendőrt hív, nem biztos, hogy megérti ezt, így sokan azt hiszik, hogy feljelentést tettek, holott csak rendőri intézkedést kértek.

Tapasztalatai szerint hosszabb távon mennyire kitartók a bántalmazók?

Azt szoktuk mondani, az, hogy valakit meddig bántalmaz a volt vagy jelenlegi partnere, a szerencsén, az elkövető mintázatán és kitartásán múlik. Mivel az állam nem ad garanciát arra, hogy szankcionálni fogja ezeket a cselekményeket, ha egy bántalmazónak van kedve a volt partnerét állandó fenyegetettségben tartani, akkor például gyámügyi eljárások sorával ezt a gyerek 18. születésnapjáig nyugodtan megteheti, mert nincs arra protokoll, hogy eltiltsák ettől. Ismerek olyan személyt, akinek félméteres az aktája a gyámügyön, mert minden lehetséges dologgal a hatósághoz fordult, és a hatóság ezt a maga tárgyilagos módján ki is vizsgálta. Aztán a partnere éjszakánként beadványokra válaszolgatott, magyarázva, hogy miért késett öt percet a gyerek átadásakor.

Ameddig ezek a rendszerek kijátszhatók és esetlegesek, addig a bántalmazók döntenek.

A szociopatákat kevés dolog fogja visszatartani, de ők néhány százalékot tesznek ki a társadalomban. Az elkövetők nagyobb része viszont kevésbé elvetemült és képes a belátásra: ha egy határozottabb társadalmi üzenetet kapnának, akkor jó eséllyel leállnának. A bántalmazást közösen meg tudjuk erősíteni és meg tudjuk szüntetni. Ezért lenne fontos a szomszédok, a környezet és a hatóságok együttes szerepvállalása ebben.