18 évesen válaszút elé kerülünk, és sokszor jobb rá se nézni, mi lesz utána – három egykori gyermekotthonos, akik előtt megnyílt az élet

„Magyarországon a gyermekvédelem a pénzről szól, a nevelőszülőség is a pénzről szól. Ezen a ponton egy jó képességű gyerek is elkallódik, nincs esély, csak véletlen, ritka, szerencsés esetek vannak” – mondta gyermekvédelmi sorozatunk előző részében egy volt nevelő.

Ebben a cikkben három ilyen sikeres esetet mutatunk be. Élettörténeteikben több a hasonló motívum, és a legfontosabb, hogy mindhármuk életében volt valamikor legalább egy olyan ember, aki „meglátott valamit bennük”, és lendíteni akart a sorsukon.

Kanalas József – Nekem 18 éves korom után szerencsém volt, mert egy alapítvány felkarolt

„Az én történetem négyéves korom környékén kezdődik. Apám a félkarú rablóval játszotta el a fizetését, anyám pedig szipus volt, tehát festékhígítót szívott. Hol együtt ittak, hol nem, hol itt laktunk, hol ott. Egyik este elment velem, a bátyámmal és a még csecsemő húgommal ebben a festékhígítós állapotban egy testvéréhez, akitől pénzt kért, dörömbölt az ajtaján, de nem engedték be. A szemben lévő kocsmában látták, mi történik, és kihívták a rendőröket, minket pedig ott azonnal kiemeltek a családból. Erről az időszakról csak emlékfoszlányaim vannak. Bekerültünk valamiféle gyűjtőbe egy rövid időre, majd egy nevelőszülőhöz. Nem sok mindenre emlékszem arról a rövid időről, amit nála töltöttünk, de azt hiszem, sok mindenért büntetett meg minket, amiért nem kellett volna, és nem büntetett, amiért pedig igen. Egy nap mondta, hogy megyünk a játszótérre, de fogta a babakocsit, és betolt minket a Tegyeszre (a Gyermekvédelmi Szolgálathoz).

Ezzel le lettünk adva.

A következő nevelőszülőnél már kilenc évig voltunk, ebben az időszakban kezdett el megjönni az eszem, szóval erre már emlékszem. Egy kis faluban, vidéken éltünk egy nagy, kétszintes házban. A családnak volt két saját gyereke, így kerültünk hozzájuk mi hárman, később pedig született még egy öcsém, és ő is. Nagyon lassan jöttünk rá, hogy a nevelőszülőség igazából a megélhetésről szól, tehát azért fogadtak be minket, mert pénzt kaptak érte. A bátyám és a nevelőszülők között mindig sok volt a konfliktus, ő mindig nehezebben kezelte ezeket az érzelmileg feszített helyzeteket. Én mindig két tűz között voltam: a nevelőszülőkkel is egyetértettem, nyilván azért, mert kisgyerek voltam még, és az ő véleményük volt az enyém. Másrészt meg ott volt a bátyám, és vele is együttéreztem. Ezek a viták főleg a házimunka körül folytak, hiszen kilenc-tíz éves korunkban még nehezen értettük, hogy magunkat is el kell látni, és a ház körül is segíteni kell, például etetni az állatokat. Eleinte még azt gondoltuk, hogy ha kaptunk évente egy labdát, akkor biztosan szeretnek minket, de a végére már nagyon úgy éreztük, hogy csak azért vagyunk ott, mert ebből élnek. Mégis valahogy tőlük kaptam egy normális értékrendet: hogy mit szabad és mit nem, hol vannak a határaim, vagy hogyan nyilvánuljak meg, ha érvényesülni akarok, és hogy szépen fogalmazzak.

Ebben az időszakban az elszigeteltség volt a legnehezebb, nem tudtam senkihez kapcsolódni. A falubeli gyerekekkel nem tudtunk barátkozni, mert egy másik faluban jártunk iskolába, ahonnan viszont tanítás után mindig jöttünk haza, ezért nem lógtunk az ottani társainkkal. A testvéreimmel sem kötődtünk egymáshoz tartósan, mára a kapcsolat is megszakadt köztünk. Végül aztán a bátyám döntött úgy, hogy inkább a gyermekotthonba menne, és a nevelőszülők pedig azt mondták, hogy akkor én is megyek vele.

A kisebb testvéreim ott maradtak, mi pedig Budapestre kerültünk, amiért ma már nagyon hálás vagyok, mert itt kinyílt nekem a világ. Először egy befogadó otthonba kerültünk, ahol nagyon szokatlan volt az őskáosz, mindenféle gyerekek voltak, a sok ingertől fel sem fogtam a változásokat. Itt még több olyan nevelő is volt a csapatban, aki jó volt és tényleg segíteni akart. Elég hamar elrendeződött az ügyünk, én úgy éreztem, hogy azért, mert valahogy kicsit fejlettebbek voltunk a többieknél.

Ebben a rendszerben könnyű kitűnni: elég, ha egy villanásnyival több eszed van a többieknél

– pedig ez csak alapvető norma kellene hogy legyen. Ez azért van, mert szerintem a gyermekotthonban nincs lehetőség fejlődni. Nincs semmilyen biztonságérzet, se anyagi, sem érzelmi. Tulajdonképpen amint bekerülsz, fel kell nőnöd, gondoskodnod kell magadról, miközben senki nem tanított meg arra, hogyan gondoskodj magadról. Ezek a gyerekek egy ideig toporognak egy helyben, majd egy idő után egyszerűen beletörődnek, hogy rosszabbak a többieknél. Semmi nem biztos: az is lehet, hogy holnap már nem itt leszel, nem ezekkel a gyerekekkel. Aki tegnap még a nevelőd volt és kedvelted, az holnapra felmond, és jön helyette kettő másik, aki kevésbé alkalmas, de feleannyiért dolgozik. Nulla szakember, nulla szakértelem és nulla figyelem. Aki még szeretne is tenni valamit, annak esélytelen, hogy bármit is dolgozhasson a gyerekekkel, hisz papírmunkával és takarítással megy el az összes ideje.

A befogadó otthonban az első estén megkérdezte tőlem a bátyám, megbántam-e, hogy eljöttünk a nevelőszülőktől. Én akkor nagy pofával azt mondtam, hogy á, dehogyis. Ő meg azt mondta, hogy én lehet, hogy egy kicsit igen. Érezhető volt az egészben, hogy neki több negatív tapasztalata volt. Az a pár év, amíg én nem éltem, annyira rányomta a bélyegét a személyiségére, hogy nagyjából ugyanazt a sztorit éltük meg, de két tök más ember lettünk.

Hamar egy gyermekotthonba kerültünk. Nagyon szerettem azt a helyet: egy gyönyörű kastély volt a Rózsadomb tetején (azóta bezárt, mert veszélyesnek találták az épületet), csöndben és tisztaságban. Nagyon tetszett Budapest és a sok lehetőség. Itt egy olyan közösséget találtam, akik ugyanabban a helyzetben voltak, mint én, de volt már helyismeretük. Szerencsém volt, mert az újakat gyakran rosszul fogadják a brigádok, de velem nagyon befogadóak voltak, kiokosítottak, elmondták, hogyan mennek ott a dolgok.

Amikor én bekerültem, még sokkal jobb volt a helyzet, mint később. Illetve lehet, hogy már akkor is rossz volt, csak én ismertem fel egyre inkább a tarthatatlan rendszert.

Eleinte úgy tűnt, még vannak olyanok, akik szakmaiságot képviselnek, akik tényleg tenni akarnak. Egy idő után villanásszerűen jelentek meg és tűntek el a nevelőgárdából az emberek, akiknek többnyire több bajuk volt, mint a bentlakóknak. Egyre több olyan embert vettek fel, akik nemcsak inkompetensek, de rosszindulatúak is.

Minden gyermekotthonban van olyan nevelő, aki lopkodja az ételt, de olyan is, aki pedofil. A pedofília nagyon gyakran jelen van a gyermekotthonok közelében, ezt mindenki tudja, vannak gyerekek, akik egy tízezresért elmennek ezekkel az arcokkal.

A lopás is általános. Karácsonyonként mindenkinek nagyobb az adományozó kedve. Ilyenkor ünneplés van a gyermekotthonokban. Egyik évben annyi ajándék érkezett, hogy a kastély óriási hallja tele volt rakva úgy, hogy csak egy kis ösvény volt a közepén. Be voltak szépen csomagolva, rá volt írva, hogy milyen korú-nemű gyereknek valók, eszerint szét lehetett volna osztogatni. Ehelyett mindenki választhatott egy darabot, a többi eltűnt. Azt mondták, hogy szétosztják a többi otthon között. Beszélgetünk azokkal a srácokkal, ahová menniük kellett volna az ajándékoknak, de semmi nem érkezett meg oda. Valahol a kettő között eltűnt.

Nekem 18 éves korom után szerencsém volt, mert egy alapítvány felkarolt, akik támogatnak, így most, 19 évesen tanulok és egy lakásban élek. Van egy mentorom, aki segít, illetve pár régi nevelő, akivel van kapcsolatom. Mindig az volt a szerencsém, hogy valaki látott bennem valamit, és ezért beemelt a saját közegébe. Mindig tudtam a nálam értelmesebb csoportokhoz csapódni, nálam fejlettebbekkel beszélgetni, ez segített. Ez szerencse, de én nagyon másképp gondolkodom, mint a többiek. Az enyém sem egy sikersztori, örülök, ha idén sikerül az érettségim, de nehezen megy a tanulás, összeszedetlen vagyok. A gyermekotthonokban nincs tanulás, kevesen fogják fel, hogy ez az egyetlen lehetőség a kiugrásra, senki nem tervez. Azt gondolják: ma még élek, jó, akkor lehet, hogy még holnap is fogok élni, szóval holnapra is hagyok egy pár szál cigit.”

Kelemen Gábor – Halad a diploma felé, coachképzésre jár, az SOS Gyermekfalvak munkatársa, és workshopokat tart

Gábor most 30 éves, és közel 24 éven át nevelkedett a gyermekvédelemben, és felnőttként a munkája is oda köti: januártól az SOS Gyermekfalvak Magyarországi Alapítványánál dolgozik főállásban. Tapasztalati szakértőből és ifjúsági koordinátorból lépett elő projektkoordinátorrá és képzővé; 16-17 éves fiatalokat képez arra, hogy gyerekjogi foglalkozásokat tartsanak hátrányos helyzetű 10-15 éves gyerekeknek.

Közben az Országos Rabbiképző – Zsidó Egyetemre jár szociális munkás szakra és ha minden jól megy, a sok csúszás ellenére egy év múlva eljut a diplomázásig. Green coaching képzést is végez a munkahelye támogatásával, amit úgy ír le, hogy a természetet bevonva lesz életvezetési tanácsadó. Korábban egy kisgyermekgondozó OKJ-s képzést is elvégzett; angolul társalgási szinten beszél, spanyolul a Duolingo segítségével tanul.

Innen visszatekintve talán meglepő lehet, hogy majdnem negyed évszázadot töltött a gyermekvédelmi rendszerben. 3,5 éves korától kezdve élt befogadó otthonban, gyermekotthonban, lakásotthonban, majd külső férőhelyen, utógondozásban Budapesten. Tanult, és 27 éves korára vált le fokozatosan a rendszerről, ami elmondása szerint biztonságot adott neki. Az utógondozói nevelőjével egy ideig még havi szinten beszéltek telefonon. „Az tök jó, ha maga a leválás nem egy éles leválás, nem egy újabb traumatikus folyamat.” Jelenleg párkapcsolatban él a párja családjánál.

Nyolcéves koráig nincsenek emlékei, szerinte azért, mert nem tudta feldolgozni azt a traumát, hogy az anyja a két nővérével együtt gyermekotthonba adta őket. A hivatalos indok szerint nem tudta őket ellátni, miután a munkahelye megszűnt, alkoholista lett és depresszióval küzdött. Akkor ajánlották neki, hogy adja be a gyerekeit legalább addig, amíg talpra áll.

„Az, hogy nincsenek konkrét emlékeim, szerintem egy védekezési mechanizmus” – tér vissza Gábor az óvodáskori és kisiskolás emlékképek hiányára. „Képek előjönnek: vannak képek az óvodáról, vannak képek az ebédlőről vagy arról, hogy nem alszom az oviban, vagy arról, hogy fölveszem a cipőmet, de konkrét szituációk nincsenek. A fotókhoz, amiken szerepelek, sincs mindig kötődés az agyamban, mintha csak egy képeslapon néznék egy gyereket.”

Korábban dolgozott az SOS-nél traumatudatosság projektben, és ahogy mondja, folyamatosan dolgozik a saját traumáin is. „Mindennap jön fel valami, ami nem baj. Amikor valaki túlélő üzemmódban van, akkor az ahhoz szükséges dolgok működnek, és az ember nem tud rendesen fejlődni. Amint megvan a biztonság körülötte – nálam ez most van –, akkor lesz annyi energiája, hogy amit addig a túlélésre fordított, azt a fejlődésére tudja használni. Mélyebb önismereti fókusszal vagyok jelen a párkapcsolatomban is.”

Gábor beleszületett az intézményi létbe, és korán rájött, hogy sokkal jobban jár, ha követi a szabályokat. Így egyfajta segítő szerepbe került. „Állandóan voltak olyan helyzetek, amikor nem engedhettem meg – mert a helyzet nem engedte –, hogy gyerekként éljem meg azt a pillanatot, amiben vagyok. Farkastörvények vannak a gyerekvédelemben: az egyik ilyen, hogy a csoport megpróbálja kijátszani az új nevelőt, az új szakembert, aki nagy lelkesedéssel jön. Aztán elmegy, mert nem bírja, és jön a következő nevelő, és újra kezdődik a kör, amíg nem találnak olyat, aki kiharcolja a helyét. Ameddig ez megtörténik, a legidősebb gyerek a csapatban próbálja meg helyettesíteni a nevelőt, hogy a mindennapi helyzetek meg legyenek oldva.

Ahogy növekedtem, a legkisebből a legidősebbé váltam. Így kerültem be abba a szerepbe, hogy ha ötödjére mondta a nevelő egy gyereknek, hogy menj el fürdeni, és nem ment, jött a Gábor és ha ő mondta, akkor rögtön ment. Ez nem egészséges, viszont nagyon gyakori.”

A jelenből visszatekintve a gyermeki igényei évekig háttérbe szorultak. „Hol voltam én ebben, miközben a rendet, a csendet, a szervezetet képviseltem? – tűnődik. – Persze volt olyan oldala is ennek, hogy a többiek kérdezték, hogy a Kis G miért teheti meg ezt vagy azt. És ilyenkor a nevelő elmondta a napi rutinokat, amiket bárkinek be lehet tartani, Gábor ezeket csinálta, itt tart, satöbbi.” Voltak olyan esetek is, amikor ez a státusz sem segített: az egyik nevelő egyszer felakasztotta egy fogasra, mert Gábor nevetett, amikor nem kellett volna. Mint mondja, azért nevetett, mert kínosan érezte magát, és gyerekként sokszor nem tudta, hogyan reagáljon a kínos helyzetekre, amikor „valami rosszat csinált”. „A nevelő eszköztelenségében döntött így, nem agresszióból. Ha a gyermekvédelemben lévő szakembereket minőségi eszközökkel és szupervíziós segítséggel látnák el, az én esetem sem lenne mindennapi” – vélekedik.

Egy ideig lógott a levegőben, aztán a fogassal együtt leszakadt.

Hamar rájött, hogy a legjobbat akkor teszi magával, ha tanul.

„Ok-okozati rendszerben gondolkodva jutottam el odáig is, hogy tanulni mindenképpen érdemes. Nekem nagyon sokat segített, hogy kicsiként kerültem be a rendszerbe és láttam magam körül olyanokat felnőni, akik elkövettek hibákat, és azt is láttam, hogyan lehet biztonságosan elkerülni ezeket. És voltak körülöttem olyan felnőttek, akik látták bennem a lehetőséget.”

A hetven felnőttből, akik nevelői vagy más szerepben fölötte álltak, szerinte úgy tizenöt olyan, akire azt lehet mondani, hogy jó szakember. Öt embernek kifejezetten hálás, név szerint is megemlíti őket: Éva néni, Irénke néni, Erzsi néni, Géza bá, Kriszta. Egyikük anyja helyett ment el az általános iskolai ballagására.

A néhány emberen kívül, akik „látták benne a lehetőséget”, a szabadidős tevékenységeinek is sokat köszönhet: úszni, táncolni járt. Mint mondja, ezek segítettek neki „kiventilálni a hétköznapokat, de nagyon magányos, nagyon magamba húzódó kamasz voltam, pont azért, mert nem tudtam jól kapcsolódni a kortársaimhoz, mert a fentiek miatt nem kortársi jelenlétben voltam”. Mindezek után nem meglepő, hogy későn lázadt, és ez „egy-egy ordítozásban jelent meg. A nevelők örültek neki, hogy végre ordítok, mert akkor valószínűleg felszabadult bennem valami”.

A három testvért nem választották el egymástól. A legidősebb nővére időközben klasszikus családban él és három gyerek édesanyja, a fiatalabb nővére évekkel ezelőtt Hollandiába költözött, ahol az évek során különböző állásokat töltött be, mindegyikben közös volt a szociális vonal és művészet. Tartják egymással a kapcsolatot, és ma már az édesanyjukkal is szoktak beszélni, de ahogy egész életében, ez most is hullámzó. „Volt olyan 16 éves korunkban, hogy anyám azt mondta, hogy rendezte a párkapcsolatát, elkezdődhet a visszagondozásunk a fiatalabb nővéremmel, de akkor mi döntöttünk úgy, hogy nem akarunk menni, mert láttuk, hogy nem lesz ő biztos pont, és ez később be is bizonyosodott.” Mostanában hetente beszélnek telefonon anyjával, mint mondja, ez sokszor inkább az anyja igénye, mint az övé. Ma sem szoros a kapcsolatuk, és nem haragszik rá a történtek miatt, ráadásul szerinte nem is lenne ott, ahol most van, ha az anyjával marad.

Az apja még azelőtt elhagyta a családot, mielőtt a testvérek intézetbe kerültek, évekig nem is hallott róla. „Anyámmal később többször felhívtuk, mert kértem, de nem az jött, hogy szia fiam, mizu, hanem, hogy anyád főztje még mindig jó. Ez jól leírja, milyen ember ő.” Most annyit tud róla, hogy betegen él egy alföldi otthonban.

Gábor elégedett a jelenlegi helyzetével, párjával együtt nyolc évre terveznek előre. Szeretnének egy kis tőkét felhalmozni, karriert építeni, és az is benne van a levegőben, hogy valamikor majd külföldre költöznek. Kamaszként festő vagy formatervező szeretett volna lenni, és ezeket a terveit a mai napig dédelgeti, szabadidejében újrahasznosított tárgyakat készít a nemrég nyílt Repair Caféban, amit a Precious Plastic Para-fitt nevű kezdeményezés indított útnak, workshopokon is tanítja a módszert. A hobbija az ékszerkészítésen kívül a latin tánc.

Tudatossága a beszélgetésünk alatt többször feltűnik. Amikor rákérdezek erre, tudatos válasz érkezik:

„A gyermekvédelemben nagyon jellemző, hogy nem akarunk a jövőbe látni. Aki éppen benne van, az a mostnak él, mert ha szembesülünk a jövővel, azzal, hogy 18 évesen válaszút elé kerülünk, és nincs biztonságos tér, nem tudjuk, hogy mi lesz, vagy ha lesz, azt nem akarjuk, akkor jobb rá se nézni.

Pedig muszáj ezzel szembemenni, és mi is erre tanítjuk a gyerekeket.”

Balogh Tibor – Három hónapos korában kitették az ABC elé, aztán festőművész lett

„Az állami gondoskodásban felnövő cigány származású fiatalok sokáig nem tudják, hogy cigány származásúak. Én sem tudtam. Ez egészen addig nem volt kérdés, amíg Budapestre nem kerültem. Jól bevált sztereotípiák alapján többünket nem engedtek be például egy szórakozóhelyre, és azzal magyarázták, hogy zárt körű a buli.”

A most 48 éves Balogh Tibor grafikus és festőművész egészen harminc évvel ezelőttig semmit nem tudott nemcsak a romaságáról, de a múltjáról sem. Csecsemőként került a gyermekvédelembe, az anyja lemondott róla – mindezzel csak a felnőtté válás után szembesült, amikor elolvasta az életéről szóló dokumentumokat. Kiderült, hogy anyja három hónapos korában kitette a tiszakóródi ABC elé, ahonnan a nagybátyja egy közeli kórházba vitte. Innen csecsemőgondozó otthonba került, Baktalórántházán élt, aztán jöttek a nagy fiúintézetek. És a rajzolás.

„Már óvodáskoromból is vannak emlékeim a rajzolásról. Általános iskola elsőben az osztályfőnök volt a rajztanárnőnk is, aki észrevette, hogy ügyesen rajzolok. A tömegben hirtelen fókusz került rám.” Csendes, visszahúzódó gyerekként írja le magát, aki sokáig nem volt jó tanuló. Az irodalomkönyveket viszont nagy becsben tartotta, főleg az első oldaluk miatt, ami mindig üres volt; előszeretettel másolta rájuk a falon látható arcképcsarnokok hazafiait, de ha épp Marx és Engels lógott a falon, akkor őket.

Közben – ahogy ez lenni szokott – összevissza helyezgették Kelet-Magyarországon. Élt Tiszadobon, majd Pétervásárán; itt már rajzszakkörbe járt, 13 évesen pedig elhívták élete első alkotótáborába, amit hatalmas élményként ír le. Aztán pár társával együtt visszaküldték Tiszadobra, mert ott zajlott szakmunkásképzés. Hiába mondta nyolcadikban, hogy grafikus szeretne lenni, az akkori rendszer nem sok mindent tudott kezdeni egy efféle jövőképpel. Szobafestőnek és hegesztőnek tanult, mindkettőből levizsgázott. A nevelőivel és a társaival is kijött, úgy emlékszik, hogy voltak ugyan nem jó fej nevelői is, de a bántás lepergett róla.

Tiszadob és az ottani barátai meghatározóvá váltak sorsa alakulásában: három barátjával, Káli-Horváth Kálmánnal, Vári Zsolttal és Kiss Sándorral önképzőkört alapítottak. Ma mind a négyen képzőművészek.

„Kálmánnal, Sanyival és a Várival egy szobába kerültünk, mindenki szobafestőnek készült és mindenki rajzolt, festett, így egymásra találtunk. Kialakult bennünk egy igény, hogy fejlesszük magunkat.” A nevelőik az egyik épület padlásán adtak nekik egy műtermet, ahol kedvükre kísérletezhettek azokkal az alapanyagokkal, amik épp voltak. „A Vári egy alkalommal felmutatott egy tempera festéket, és mondja, hogy szerintetek a cím miért van ráírva.” Pár perc találgatás után abban maradtak, hogy azért, mert onnan lehet kérni festéket. Gyorsan kitaláltak egy fedősztorit, és felosztották a szerepeket: Kálmán lett a rajztanár, a többiek a szakkörtagok, elküldtek a gyárnak pár festményt és rajzot, és eszközöket kértek a szakkörösöknek. Egy hónap múlva megérkezett a csomag a temperagyártótól, az intézet igazgatója pedig majdnem frászt kapott. „Lehívott bennünket, és győzködtük, hogy nem kell kifizetni, ez jár nekünk. Úgyhogy rengeteg festéket, pasztellkrétát, olajfestéket kaptunk. Életünkben először próbálhattuk ki az olajfestéket, ami nagy dolog volt.”

Az önképzőkör időszaka három évig tartott. Ahogy elvégezték a szakmunkásképzőt, sorban repültek ki a nagybetűs életbe; Tibor maradt és másolt tovább.

A nevelői javasolták, hogy menjen gimnáziumba Tiszavasváriba, amit kétéves gyorsított nappali tagozaton végzett el. Közben egy újabb szerencsés találkozás terelte tovább: Tiszadobra érkezett egy budapesti csoport Rózsavölgyiné Tomonyák Gitta rajztanárral alkotótáborozni és az eseményen az „otthonosok” – az ekkor 20 éves Tibor is – részt vehettek. „Itt fedezett fel Gitta néni. Emlékszem az egyik első mondatára, hogy a homlokomra van írva a tehetség. Amikor a következő alkotótáborba mentek, kikért az otthonvezetőtől, feljárhattam Budapestre a szakkörére. Érettségi után elvitt külföldre művészeti múzeumokba, Párizsba, Olaszországba. Egyszerre volt mentor és a pótanyám. Nagyon sokat köszönhetek neki.”

A valódi anyját egészen 20 éves koráig nem látta. A tiszadobi igazgatónőhöz, Arankához fordult, hogy segítsen megkeresni. Meg is találták a nagybátyja révén az ukrán határ mentén egy kis faluban. „Úgy gondoltam, hogy ha látom anyámat, akkor megnyugszom, megtudom, hogy honnan jöttem. Csak az anyámra voltam kíváncsi, apámra nem. Aztán nem tudtunk mit kezdeni a helyzettel, mert anyám alkoholista volt, és nem tudtuk igazán szóra bírni. Aranka moderálta a helyzetet, negyvenöt perc alatt három kérdés hangzott el, egyébként csönd volt. Nagy érzelmi hullámok nem voltak,

kicsit kívülállónak éreztem magam; ez a nő bárkinek az anyja lehetne. Ha mondjuk lett volna gyerekként annyi tudatom, hogy érzékelek valamennyit anyámból – egy szó, egy mondat, egy ölelés –, akkor az már fájna, az már trauma. De nálam nem volt ilyen.”

Az érettségi után egyre biztosabb volt benne, hogy a Képzőművészeti Egyetem grafika szakára szeretne menni. Bár mentorával, Gitta nénivel sokat készült, elsőre nem vették fel, viszont az biztató volt, hogy a grafika tanszék vezetőjétől, König Róberttől érkezett egy levél, hogy ne keseredjen el, egy évig vállalja a képei korrektúrázását, ha havonta egyszer feljár Budapestre. Így is lett, és a következő évben felvették a grafika szakra. Az első év nehezebben ment, aztán behozta a lemaradásait. A második év végén mondták nekik, hogy megszűnik a modell utáni rajz, innentől mindenkinek saját kútfőből kell rajzolnia.

„Mintha erre vártam volna végig: hogy derüljön ki végre, elég a kézügyességem, vagy nem? Mi van bennem? Olyan volt ez, mint egy szembesítés önmagammal. A harmadik évem tulajdonképpen végig egy nagyon kemény önismereti időszak volt, meg kellett fogalmaznom, hogy ki a lópikula vagyok. Minden arra ment ki, hogy önazonos művész lehessek.”

Innentől kezdve már csak a diplomamunkájára koncentrált. Egyre jobban foglalkoztatta a cigánysága, foglalkoztatták a cigány kulturális értékek, szokások, hagyományok. „Hogy jelenik meg majd a diplomamunkámban a cigányságom? Hogy jelenik meg az árvaságom?” – kavarogtak a fejében a gondolatok. A diplomamunkája végül egy hét darabos grafikai sorozat lett, melynek utolsó darabját, A cigányasszony tánca az angyallal című képet Szalay Lajos műve, a Jákob harca az angyallal alapján fogalmazta újra.

A diplomázással került ki az állami gondoskodásból. Budapesten élt tovább albérletekben. Első munkahelye a Romano Kher – Fővárosi Önkormányzat Cigány Háza volt, ahol kulturális feladatokat végzett, és közben sokat tanult a cigány kultúráról. Az itt töltött nyolc év alatt rengeteg művésszel megismerkedett, roma alkotótáborokban vett részt. Mint mondja, ez erős tartást adott neki. A roma felzárkóztatásban is dolgozott négy hónapot, műtermezett, szabadúszott. A tiszadobi álszakkörvezető Káli-Horváth Kálmán barátja megalapította a Free-presszionista Csoportot, amelynek tagja lett, majd a Magyarországi Roma Galériát szervezték a tiszadobi képzőművész barátaival.

Ugyancsak egy barátja noszogatta, hogy végezze el a Képzőművészeti Egyetem tanár szakát, ami, mint mondja, „nagyon jót tett neki”. A diplomamunkájában az 1960 és 2018 közötti magyarországi roma képzőművészettel foglalkozott társadalmi és kultúrtörténeti szempontból. A Covid időszaka alatt főleg műteremben dolgozott, december óta szabadúszó: bedolgozik a Szentandrássy István Roma Művészeti Galériába, installál, múzeumpedagógiai foglalkozásokat tart; emellett kiadványszerkesztői munkákat vállal és magántanítványai is vannak. Ír egy könyvet a művészet nagy kérdéseiről, hogy miként inspirálták a művészettörténet egyes egységei az életét, és közben egy hamarosan felszabaduló műteremre vár.

Nem tartozik az extrém termékeny alkotók közé: „Nem gyártom a képeket, kicsit sziszifuszi, átgondolt módon dolgozom, és nem is szeretek mindent eladni. Játékelmélettel állok a képeimhez: ha kikerül az összes munkám a kezem alól, akkor a nullán leszek, és ha valamit értékként akarok adni az embereknek, akkor nem lesz semmim. Kell hogy legyen valamennyi képállomány, amivel én rendelkezem.” Arra azért nem mondott nemet, amikor 2008 körül a Zwack család megvásárolta a Cigányfiú konstrukcióval című képét, amely egy külföldi művészeti folyóiratba is bekerült.

Családja nincs, de másfél éve gyámja egy 14 éves fiúnak, akivel a már említett Aranka kötötte össze. „Úgy tűnt, hogy Aranka érettnek gondolt arra, hogy apa lehessek.

Felhívott, hogy mit szólnék hozzá, ha lenne egy nagyobbacska, 13 éves fiam. Gyorsan átgondoltam, és mondtam, hogy jöjjön. Közel két éve tartósan velem él, én vagyok a gyámja. Gimnáziumba jár, és csillagász szeretne lenni. Földön járó, realista ember, totál más mint én, de jól megvagyunk egymással.”

Alighanem a saját élettörténete miatt kezdte érdekelni, hogy mit tesz a művészet az állami gondozottakkal. „Egyre inkább azt látom, hogy a művészet megment, felemel, identitást, öntudatot adhat, erkölcsi értéke van, amellyel helyes döntéshozatalokhoz juttathat egy fiatalt. Arra is kíváncsi voltam, hogy az állami gondoskodás után mit jelenthet a művészet, és arra jutottam, hogy sokan megmaradtak a művészi pályán.” Ahogyan ő is. „Ha ott maradok anyám kötelékében, akkor lehet, hogy most van egy-két gyerekem. Apaként ott vagyok, és ez egy nagyon szép dolog, de az az énem, ami a művészethez köthető, sokadrangúvá válik. Én örülök annak, hogy így alakultak a dolgok, nincsenek frusztrációim vagy traumáim. Meg vagyok elégedve az életemmel.”

Gyermekvédelmi sorozatunk következő részeiben a nevelőszülőkkel is foglalkozunk, valamint igyekszünk utat mutatni a rendszer útvesztőiben. A sorozatban eddig megjelent cikkek:

• A szexuális erőszak csak látszólag a testtel történik, valójában a lelket támadja meg
• A szexuálisan bántalmazott fiúk nem sírnak
• Hogyan történhet meg egy gyermekotthonban az, hogy az igazgató orális szexre kényszerít egy kiskorút?
• Szeretném elfelejteni, amit egymással csináltak ezek a gyerekek, és azt is, amit velük tett a rendszer