Természetesen soha nem néztem pornót, nem ismerek senkit, aki pornót nézett volna valaha, és egy olvasónkról sem tudom elképzelni, hogy bármikor is pornóra vetődött volna a tekintete. De a pornó létezik, minden morális és etikai aggály, a szervezett bűnözéssel összeköthető múltja és jelene, megkérdőjelezhető vagy elítélendő munkahelyi körülményei ellenére még mindig egy olyan szektor, ami figyelmet generál, bevételt hoz, és mindenkinek megvan róla a véleménye. Főleg úgy, hogy az OnlyFans rendesen belemajszolt az ipar pitéjébe, az alkalmazás az utóbbi években, nyilván a koronavírus-járvány alatti korlátozások miatt, milliárddolláros bevételeket hozott, az intézményesült pornóiparhoz képest pedig a tartalmakat sokkal kevesebb pénzből, minimális vagy zéró stábbal, gyakorlatilag csináld magad módszerekkel hozták létre.
De még mindig van egy hagyománya az amerikai központú pornóiparnak, amit mintha teljesen érintetlenül hagyott volna a camezés világa: az AVN Awards, az Adult Video News néven indult magazin éves díjátadója, amit egy többnapos vásár után annyi kategóriában adnak át, hogy azt egy amerikai csiliszósz-díjátadó is megirigyelné. Igaz, a legjobb csiliknél biztos nincsen olyan kategória, hogy a legjobb jelentősen eltérő életkorú, csak hölgyek szereplésével készült barbecue szósz.
Az AVN díjátadója a nyolcvanas évek óta létezik, és a pornóipar legnagyobb díjának számít, ami szereti magát Oscar-szerűnek hívni. Ez több szempontból sem igaz, a nyilvánvalókat hagyjuk, de a kézzelfoghatókat ne: egy iparban érdekelt, hirdetőkből élő újság stábja adja át a díjakat, tippre olyan cégeknek is, amiknek a hirdetéseiből élnek. A filmek és jelenetek száma sokszorosa azoknak, amiket az Oscarra előválogatnak, és amikre voksolnia kell az akadémia tagjainak. Ha végigpörgetjük az AVN díjnyerteseinek listáját, akkor egyrészt belegebedhetünk, másrészt pedig még egy avatatlan szem is észre fogja venni, hogy rendszeresen ugyanazok a nevek tűnnek fel, ha szereplőket kell díjazni. Ez a nyertesek idei listája.
De ha már a pornóipar legnagyobb szabású díjátadójáról van szó, akkor nem kell nagy logikai bakugrás ahhoz, hogy ki lehessen jelenteni: azok a filmek vagy jelenetek, amik itt díjat kapnak, egészen biztosan reprezentálják azt, hogy mi a fősodorban készülő pornó manapság. Legalábbis feltételezem, és mivel egy ismerősöm, barátom, kollégám, honfitársam sem néz pornót, ezt csak találgatni tudom. És ha nem is tudom megítélni azt, hogy a teljes 2023-as év felhozatalához képest mennyiben paradigmaváltás megtenni, mondjuk, a Hollywood Cash nevű urat az év legjobb újoncának, azt azért el tudom dönteni, hogy egy film milyen, mert ebből áll a munkám jelentős része.
Úgyhogy végignéztem sokórányi AVN-díjazott pornófilmet, és megállapítottam, hogy valószínűleg én vagyok az egyetlen ember, aki úgy nézett pornót, hogy a lényeget áttekerte.
Hol is kezdjem? Az idei AVN nagy meccse két gyökeresen eltérő produkció között dőlt el, az egyik a fődíjat nyerte meg, a többi pedig a legtöbb díjat. Az előbbi, Grand Reelnek kikiáltott fődíjat a Machine Gunner című produkció kapta, amiben Kira Noir egy Nicki nevű zsoldost alakít, akinek a hazaáruló, azt hiszem, hogy terrorista exét ki kell hoznia a főhadiszállásáról a különböző vagány férfiakból és nőkből álló csapatával. Ez pontosan úgy hangzik, mint egy nyolcvanas évekbeli dzsungelakciófilm, és olyan is: kapunk egy tréningmontázst rögtön az elején, amikor Noir lassított felvételben fut, fekvőtámaszozik, és nyomja a terpeszugrásokat egy beazonosíthatatlan tengerparton, és közben visszagondol arra, hogy milyen jó is volt az exével itt lődörögni. Onnan tudjuk meg, hogy ő egy nagyon is komolyan vett katona, hogy kinyit egy fegyveresládát, aminek a fedele belsejében különböző cikkek vannak kinyomtatva saját magáról. A cikk az túlzás, igazából látszik, hogy Google Dokumentumokban szerkesztett szövegekről van szó.
Ha jól értek mindent… Itt megállok, mert ez a szófordulat gyakran elő fog fordulni. Minden közhely ellenére az AVN-en például adnak ki legjobb forgatókönyvnek járó díjakat, szóval ha a fordulatokat nem is mindig lehet követni, legalább megvolt a szándék arra, hogy lehessen. De egyáltalán nem meglepően a legjobb hang kategóriát meghagyják a játékfilmeseknek, ezért a legtöbb általam megnézett pornófilm nagyjából úgy szól a dialógusok között, mintha a szereplők tűzijáték közben suttognának, majd a pornójelenetek alatt mintha üvöltő szellemek ráznának egy fazék nokedlit közvetlenül az arcunk mellett. Sajnos a felirat műfaja még nem igazán terjedt el a pornóban, pedig igény lenne rá, annyi mindent ki tudnak már szolgálni, de azt az elvárást nem, hogy lehessen érteni, miről van szó.
Szóval ha jól értek mindent, akkor Nicki egy paramilitáris egység vezetője, ami az amerikai kormány alá is tartozik, meg nem is – gondolom ezt a küldetést felkérő tábornok monológjából, amit kivételesen valamennyire lehetett érteni, ugyanis az urat bemikrofonozták, látszik a nadrágjára aggatott vevőegység. A paramilitáris egység pedig elindul a bevetésére, de hogy hova és merre és meddig, azt ember legyen a talpán, aki megérti.
De persze mit kellene megérteni. A Machine Gunner nagyon hamar bedurrantja a pornópetárdákat, még a küldetés sem kezdődik el, de a csapat tagjai különböző helyeken (barakkban, mezőn) már rég egymásnak estek. Ricky Greenwood rendező – aki szintén az egyik visszatérő díjazott – viszont megpróbál azért adni valami akciófilmes keretet és költségvetést az egész filmnek. Vagyis inkább sorozatnak, mert a kilencvenperces, összefüggő narratívájú pornófilmek ideje, úgy néz ki, végleg lejárt, itt már minisorozatok vannak, minimum három órában, gondolom ahogy mostanában a streamingpiac megkívánja.
Szóval az akciófilmezés kliséi működnek, pornószínészek rázzák műanyag fegyvereiket, digitális vér fröccsen, embereket leütnek tompa tárgyakkal, gránát robban, 3D animált helikopter hasítja át az eget, a gonoszt egy óriási tűzgolyóban éri a vég. Érdekes módon a technológia fejlődése azt is jelenti, hogy a filmkészítéshez használt legolcsóbb kamerák is egyre jobbak, a Machine Gunner pedig, ha éppen nem mozog a kép, az autófókusz is megtalálja az élességet, és a szereplők is eltalálják a mondataikat, nem néz ki sokkal rosszabbul, mint egy közép-európai netflixes akciófilm. A pornójelenetekben kifejezetten fantáziadús a világítás, az egyik egy elhagyatott, renoválás alatt álló kunyhóban, a másik pedig a terroristák egyik rejtekhelyén játszódik, és mindkettőnél sikerült úgy eltalálni a fényeket és a színvilágot, hogy szinte ízléses legyen. A stáblistát végignézve abszolút megértettem, hogy a fényelésért egy Terrence Phallick művésznevű illető felelt.
A Machine Gunner a következő díjakat kapta: fődíj, legjobb női főszereplő, legjobb két férfi, egy nő felállás, legjobb orálisszex-jelenet. Ebből kettőt azt hiszem, hogy értek, kettőt nem merek megítélni, de közülük egyet mégis megpróbálok: a harmadik részben egy balul sikerült rajtaütés után Nicki túszul ejt egy kamionsofőrt, akit mindenki nagy szerencséjére Tommy Pistol alakít. Ő még szerepelni fog ebben a cikkben. És ahogy a helyzet a túszdrámáknál lenni szokott, a sofőrünknek felajánlják, hogy ha már meg fog halni, akkor legalább kapjon még egy búcsúajándékot az élettől.
A búcsúajándékot pedig megkapja, a díj nevének ismeretében nem kell részleteznem, azt viszont mindenképpen szeretném, hogy Kira Noir és Tommy Pistol ezt vágás nélkül, egy beállításban vezénylik le, ráadásul az egészet a vezetőoldali ajtó perspektívájából, ami addig teljesen szakít a film és úgy általában a modern pornófilmek esztétikájával. A vágatlan beállítás, amiben csak néha felsvenkelnek a kormányba kétségbeesetten kapaszkodó sofőrre, pedig sokkal durvábban rádöbbent arra az energiabefektetésre és elszántságra, amihez egy ilyen teljesítményhez szükség van. Az orgazmus után egyébként nem sokkal később a sofőrt tényleg lelövik. Egy háborúban csak áldozatok vannak, még ha az év legjobb orálját kapják is meg.
A legjobb női főszereplő Kira Noir lett, a már emlegetett Tommy Pistol pedig a legjobb férfi szereplő a Feed Me című horrorért, ami azért fekete öves horrornézőként is zavarba ejtett: a háromrészes sorozat főszereplője egy mélyen vallásos lány (Lulu Chu), akit az első szexuális élménye után nem sokkal megszáll egy démon, ami újabb és újabb szexuális aktusokra készteti. Ez eddig még egészen ártatlanul hangzik, de a Feed Me tényleg egy horrorfilm: van benne egy olyan szaladó kameramozgás, mint a Gonosz halott-filmekben; a főszereplőnk egyik éjjel azt álmodja, hogy egy csupa fog féreg születik a hasfalából; egy adott ponton pedig a démon annyira átveszi az irányítást, hogy a vaginájából beszél, ami csupa fog szájjá alakult. Örülök, hogy nem maszturbálás miatt kezdtem el nézni. Ezt is Ricky Greenwood rendezte, és Tommy Pistol egy nőgyógyász papot alakít benne, aki próbálja különböző orvosi vizsgálatokkal megtudni, hogy mi lehet szegény lány baja, de egy kiadós ördögűzés után rájön, hogy muszáj mindent a sarokba dobnia, amit az erkölcsökről tud, és szexuálisan ki kell elégítenie.
A Feed Me egyáltalán nem egy bohókás, camp szórakozás, hanem néha elég nyomasztó: Greenwood egy csomó díszletbe feszületeket pakol (ami aztán a finálénál nagy dérrel-dúrral megfordul), Chu és Pistol pedig tényleg vannak annyira jó színészek, hogy hajlamosak lehetünk elfelejteni, mit nézünk és miért. A már ötvenhez közelítő Pistol kifejezetten kerül minden pornófilmes színészi bénázást, és hosszú percekre én is elhittem, hogy ő egyszerre pap és nőgyógyász. A hepiend is teljesen elmarad, amivel a film rögtön a rokona lesz a hetvenes évek egyik nagy, lehangoló pornóklasszikusának, a Devil In Miss Jonesnak, amiben egy nő öngyilkosságot követ el, majd a pokol élvezeteitől nimfomán lesz, de végső büntetése, hogy egy örökkévalóságot kell töltenie egy impotens férfival. A Feed Me-ben egy sátáni apáca közli a főszereplővel, hogy a benne élő succubus sosem fog eltűnni, örökké ott lesz a vágy, hogy például nőgyógyász ördögűző papok orgazmusával táplálkozzon.
Greenwood egyik rövidfilmje kapta a „the most outrageous”, azaz a legfelháborítóbb jelenetért járó díjat, a kétrészes Raining Blood gyakorlatilag egy Hullajó-szerű, vérszomjas zombifilm, amiben szintén Tommy Pistolnak kell végigvernie élőhalottak hordáját egy sövénynyíróval, aztán egy folyamatos vérszökőkút tövében szexelnie a zombivá vált barátnőjével. Ingyenes regisztráció után meg lehet nézni online, ajánlom.
Ha a Machine Gunner az idei AVN Oppenheimere, a Feed Me az isten tudja mi, akkor az Influence: Vanna Bardot a Barbie, egy harsány, nőközpontú, egyébként egészen szórakoztató semmiség. Az Influence egy már létező sorozat neve, Vanna Bardot pedig a főszereplő pornószínésznőé, de szűz szemmel nehéz megítélni, hogy minek mihez van köze, van-e itt bármilyen nagyobb pornóuniverzum, aminek a megértéséhez meg kellene néznem még százórányi reszelést, vagy jól vagyok így. Valószínűleg jól vagyok.
Az Influence: Vanna Bardot azért egészen szórakoztató, mert nagyjából olyan humora van, mint egy harmadrangú Guy Ritchie-másolásnak, vannak benne megírt és előadott viccek, és valaki olyan rendezte meg, aki tud képeket komponálni, és legalább a Dühöngő bikát biztosan látta már. A sztori egy nem túl okos gengszterhölgy (Bardot) körül forog, aki szeretne saját szexklubot, de a gengszter édesapja nem hajlandó finanszírozni azt, úgyhogy összeszűri a levet egy nem túl okos, érthetetlen akcentussal beszélő influenszerrel (Maximo Garcia), aki bundázott meccseken bokszol, de közben kriptovalutákkal is foglalkozik. És legyen ennyi elég is, nem lövöm le a többit. Az Influence: Vanna Bardot-nak van egy narrátora is, aki oda-vissza pörgeti az időben a cselekményt (a forgatókönyvet a pornószínész Kayden Kross írta), a szereplők igazi karakterek, amiket el is játszanak. Ki merem jelenteni, hogy jobban megrendezték, mint Az almafa virágát.
Főleg azért, mert van egy stílusa, lendülete, és tele van ötletekkel. Van benne egy verekedés, ami egyértelmű utalás az Emlékmásra, ugyanis egy reptéri szkenner képernyőjén nézzük végig, és oké, nem saját ötlet, de legalább egy ötlet, amit lenyúltak és végigvittek.
Az Influence: Vanna Bardot a következő kategóriákban nyert: legjobb vágás, legjobb zene, komédiai különdíj, legjobb rendezés, legjobb análjelenet, legjobb double penetration jelenet. Mivel a szakmai kíváncsiság nem állhat meg ott, hogy csak a cselekményes részekben veszem figyelembe a filmes szempontokat, megnéztem a díjazott análjelenetet. A tartalmát most hagyjuk, de a formáját ne: Derek Dozer rendező úgy rendezi a díjnyertes jelenetet, hogy hosszú beállításokból rakja össze, amik közben nem vág, hanem folyamatosan illeszkedik a cselekményhez a kamerával, az előjátéktól a behatoláson is túl. Azaz mivel nincsen vágás, nem sérül a realitás, hiszen a szemünk előtt zajlik minden. Nem gondoltam, hogy eszembe fog jutni André Bazin filmesztéta mondása arról, hogy a realizmus érdekében tilos a montázs, erre tessék, itt vagyunk 2024-ben, hogy az év legjobb análjelenetében is eszembe jut. Dozer aztán tíz perc után vág egyet, és az illúzió szertefoszlik azonnal, de az addig tartó rész olyan, mint egy zsonglőrmutatvány.
Az Erika Lust-féle, intelligens és feminista pornónak is nevezett stílus is kapott díjakat, a Primary 3 sorozaté lett a legjobb forgatókönyv, az Ashford Manor pedig a legjobb operatőr díját kapta. Az utóbbi egy Jane Austen-szerű, Bridgertonhoz hasonlító világot teremt meg, vidéki kúriában lebzselő, unatkozó tinilánnyal, de a díj nem a virtuozitásnak szól, hanem annak, hogy sikerült megtartani az élességet, és hogy a természet és a belső terek is jól látszanak. Odáig már az Ashford Manor sem megy el, hogy gyertyával világítsanak benne, mint Stanley Kubrick a Barry Lyndonban – a szereplők műanyag gyertyákkal lófrálnak a birtokon esténként.
Apropó, ha már igazi filmek, megint Maitland Ward lett a legjobb, rövidfilmben szereplő színésznő, és én is tisztában vagyok azzal, hogy ezt úgy írom, mintha a téma nagy szakértője lennék. Ward a karrierjét határozottan nem pornós szappanoperában kezdte, évekig szerepelt tiniként a Gazdagok és szépekben, aztán a Disney-gyártású A kis gézengúz című sorozatban játszott egy mellékszerepet két évadon keresztül. Aztán pornószínész lett, a cikk írásának pillanatában 46 éves Ward pedig már a hetedik AVN-díját kapta meg, amikor eljátszotta saját magát egy double penetration-tematikájú epizódban. Fura egyébként nézni valakit, aki máshonnan került a pornóiparba, aki tud a kamerának játszani, és megbirkózik összetett mondatokkal. A jelenetében egyébként pont arról van szó, hogy partnereket keres egy filmhez, aztán elkezd improvizálni, és hát lehet sejteni, hogy hova fut ki, amikor két úr néz vele szembe a meghallgatáson.
„Egy nagyon hosszú, szörnyű folyamat” – ezt az AVN akkori kiadója nyilatkozta a Reutersnek 2008-ban arról, hogy milyen érzés végignézni azt a több ezer filmet a kollégáinak, amikből aztán a nyerteseket választják ki. Nekem már ezt a néhányat is bőven elég volt, még úgy is, hogy gyakran az első 5-10 perc cselekménye után meglehetősen monoton lett a történetvezetés, úgyhogy szabadon tekerhettem bele a pornós részekbe. Abban sem vagyok biztos, hogy megtudtam bármi újdonságot, de abban igen, hogy a kamerák, mobiltelefonok és az azokhoz vásárolható filmes kiegészítők miatt már a pornófilmek is képesek úgy kinézni, mint bármi más a streamingen. A főszerepben a nők voltak, mindegy, hogy éppen kommandósok vagy démonszállta nimfománok – bár nem hiszem, hogy bármikor is egy narratív pornó főszereplője egy férfi lett volna az utóbbi évtizedekben. Sok kérdésem lett, de nem lettem egyáltalán biztos benne, hogy válaszokat kell keresnem.